Talajközelben

    Nemegyszer egyetlen mű, egyetlen költemény jelenthet fordulatot az életműben. E sorok írójának meggyőződése szerint ilyen kötet, s ilyen verseket is tartalmaz Bella István új kötete, az 1998-as Ábel a sivatagban. Több év után ismét új verseket tartalmaz. Gyors, bár nem egyértelmű szakmai fogadtatása is jelzi, hogy megszületése jelentős esemény a mai magyar költészet és az irodalom területén.
    Ábel neve egyszerre két irányt jelöl: a bibliai alakét és Tamási Áron legendás regényhőséét.
    Az Ábel-motívum kettősségére figyel föl a kötet első alapos elemzője, Kemsei István is Kortárs-beli írásában. A Tamási Áron-i jelentést vizsgálva többek között arról szól, hogy: „A sivatagban… a közép-európai Ábel-figura legföljebb csak a vakvégzet döntésének következményeképp kerülhet. … A sivatag: végállomás, a személyiség végső leszámolása sohasem volt lehetőségével.” A bibliai párhuzam pedig – Kemsei szerint – fölveti azt, hogy az emberben ott lakik a káini és az ábeli magatartás is. Ahogy Örkény Istvánnál is olvassuk: „E kor nekünk szülőnk s megölőnk”… Ez a kettősség, ez az ellentmondásosság átitatja – modernnek nevezett létezésünket, Bella István versbéli példáiból látjuk, hogy a történelmet is.
    Súlyos örökség ez, s a Bella-féle költő ezt magára veszi. Szembetűnő, hogy az Ima az anyaföldhöz című vers többszörösen is kiemelt. Az Élet és Irodalom-beli recenzens, Bedecs László is elismeri, hogy ez a vers „…Bella költészetének minden erényét felmutatja, és amellett koncentráltan filozofikus, szerkezetileg zárt, és kétségkívül telten is ihletett. Az anyaföld metaforájának kibontását mesterien végzi el, értelmezve is azzal a különös képpel, mely a szülőföldhöz való ragaszkodást a temetés földön sebet ütő aktusában mutatja a legerősebbnek.” Ebben a költeményben a végső kérdéseket feszegeti Bella István – „a születés és a halál igézetében” egyszerre. Helykeresése, kérdésföltevése drámai, imádságos ragaszkodása az anyaföldhöz katartikus. A föld szó szerint és jelképesen értendő. A testet befogadó anyag éppúgy fontos itt, mint a szűkebb haza fogalma. A szülők utáni folytonosság is hangot kap: „Apám, anyám a földé, de ki fogadt örökbe / engem, a szó, a fény-e és percre vagy örökre…” A bizonyosság és a bizonytalanság vibrálása hasonlóképpen versteremtő erő. A kezdet és a vég egyértelműsége mellett egy soron belül három kérdőjel: „…kinek az igéje / vagyok csöndé? fényé? – vagy az istené-e?” A világnézeti útkeresés tehát még nem zárult le.
    A kötet négy ciklusból áll. Az imént említett első és a kötetcímadó negyedik közé került a Holnapfogyatkozás és Az én zenekarom. Négy külön kis költői világ mindegyik.
    A már idézett mellett több olyan költemény is található, amelyek mindegyike hasonlóképpen számol az „anyaföld”, a származás, az első indítékok szerepével. A retrospektív szándék dominál. Szép példa erre a Vers a versről című szonett. Élet és költészet olvad egymásba az első hang, az első szó, az első mondat és az első vers megidézésével. Más szóval: a lábra állás – a megindulás – a futás – a „vízen járás” (a vers?) négyességével. Valamennyi mozzanat mögött ott a rácsodálkozás, a maga fokozatosságában, ami az utolsó sorban a legszemléletesebb: „…És sár, kavics, fák, tenger, holdgödör.” A párhuzamok ereje sem jelentéktelen. „Az első szó: megindultam, s megálltam / apám, anyám – az ég és föld előtt.” A szülők mellé a földi világ és a transzcendens jelképként fölfogható égi világ társul, és fordítva: ez a két tér emberközelibb lesz a költő számára két meghatározó ember említésével.
    Nyolc hangsúlyos szonettet is találunk Bella új művei között. „Úgy ír szonettet, ahogyan más a levegőt veszi: idegenes hangzás nélkül, természetesen, mint a magyar szonettirodalomnak azon klasszikusai, akik e formát eredeti jelentésében dalnak is tekintették, mint Juhász Gyula vagy Tóth Árpád. Műfordításízű, újabb kori divatú szonettköltészetünkben feltűnő, üde látvány a Bella-szonett” – írja Kemsei István. Az első ciklus többi szonettjére is jellemző ez a természetesség. (Hűlő csikkek, Új „Hála-áldozat”) Az előbbiben az otthonkeresés, az utóbbiban a líra mögötti apokalipszis a „szellemi köntös.”
    Ebben a ciklusban olyan embereknek állít versemléket Bella, akik életében mindvégig kiemelkedő szerepet játszottak. A Fényhedt karácsony metaforikus nyelve, kifinomult líraisága egyrészt a szent ünnepet idézi, másrészt az ünneppel együtt jelenik meg az apa alakja, a háromszor ismétlődő sorban: „Édesanyám, szíved a jászol.” Az anya mellett egy másik versben főszereplő lesz egy másik asszony, a hajdani sárkeresztúri tanítónő, Ünnep Margit. Mindkettejük hiteles elbeszéléseiből tudhatjuk, hogy a kis Bella István számára milyen fontos volt az az időszak, amit a fölnevelő falu iskolájában élt meg. Ennek a kornak Ünnep Margit volt a főszereplője a majdani költő számára. Egyébként is közel érezte magát a tanítónő a Bella családhoz. Sajnálta „Pityét”, aki oly korán jutott hadiárvaságra, s a háború egyebek között idősebb Bella István alakjában egy kollégát rabolt el Ünnep Margit köreiből. A hajdani tanítónő, bőven nyolcvan fölött nagy szeretettel beszél híressé lett régi tanítványáról. A betűvetést tanító pedagógus alakját rajzolja meg a költő, s ahogy egyszer élőszóban megjegyezte: akkor Sárkeresztúron nem volt dislexiás gyerek…
    Játék és pátosz vegyül a versben. „Betűz a nap az ablakon. / Be tűket betűz a napon. / Figyelek, szájáról olvasom / sugarát. Leírom, rajzolom.” Másutt is jellemzi sorait a stilisztikai színesség, különösen a hangutánzó szavak uralkodnak benne. Látható az igyekezete, hogy a gyermekvers elemeit is beépítse művébe, ugyanakkor az mégsem válik igazi gyermekverssé. Az érett férfiú emlékezik vissza a gyermekkorra, s különösen a szeretett lényre: „Kis, piros, pöttyös napcsoda, / a régi, osztatlan oskola / pattogó labda-mosolya. / Írni, olvasni tanított. // Szeretem Ünnep Margitot. // Sze-re-tem Ün-nep Margi-tot.”
    Az Önéletrajz, 1996 című, Tóth Bálintnak, a költőtársnak ajánlott vers a számok játékával kezdődik. „Ötvenhat éves vagyok. / 1956-ban, / születésem után születtem.” Ezúttal lírai eszközökben szegényebben, puritánabbul szólal meg és ír szabálytalan önéletrajz-részletet. Nemzedéke valószínűleg legalapvetőbb élményéről (s valószínűleg legnagyobb csalódásáról) vall. A keserű befejezés („ha meghalok, / Jó Barát, / azt írjátok fölébem: / halt ennyi vagy annyi évet, / élt tizenhárom napot”) azt sugallja, hogy a nagy ifjúkori élmény után az ember nem tudott mit kezdeni az életével. Hiába előbb a vélt, majd valódi szabadság, a forradalom és a szabadságharc leverése megemészthetetlen. A vers szövege a kor alapvető ellentmondásaira irányítja a figyelmünket: az az 1989–90-ben letűnt világ vérre épült, s évtizedek múltán ez is siettethette letűnését.
    Keserves – mert a realitásokkal számoló – Bella István újabb korszakának világképe. A rossz közérzetről így beszél a Nádor Tamásnak adott interjúban 1999-ben: „Úgy éltünk, hogy nemcsak a szívünk, de a lakásunk is nyitva volt, úgyszólván bármikor, bárkinek. Ezek az idők elmúltak. Ritkán találkozunk, így az öröm is elszállt, ahogyan egymásnak írásokat mutattunk, hogy fölfedeztünk egy-egy, addig ismeretlen írót, költőt.” Nemcsak a nagy társadalmi válságot érinti, de szól a mikroközösségek széthullásáról, az emberi kapcsolatok elhalásáról. A költő erre az átlagosnál is jóval érzékenyebben reagál. Ez az interjúrészlet hasonlóképpen napjaink, az ezredforduló emberének egyik sarkalatos problémájára figyelmeztet: a ránk tört szabadság nem hozta meg automatikusan azokat a humánus következményeket, amikre a nagy változás előtt számítottunk. Ez nemcsak az irodalom életét fertőzi. A szétszakítottság, az egymásnak feszülő indulatok, az összefogás hiánya, az értékrend válsága nyomasztja a közügyek, a közösségi magatartás iránt mélységesen elkötelezett költőt, aki sokszorosan érzi és fel akarja oldani a kínt.
    Vannak költők, akikkel talán ma is felhőtlenebb lenne a kapcsolat, ám ők már nincsenek közöttünk – sugallja az Ábel a sivatagban szerzője. Közéjük soroltatik Hervay Gizella, a tragikus sorsú erdélyi költőnő, az ugyancsak tragikus sorsú Szilágyi Domokos párja. A neki írott vers (alcíme szerint: Állampolgári „esküvőjét” felidézve) hangja szinkronban áll a szomorú életjelenséggel. A „téged nem jól szerettünk” önmarcangoló gondolata az egyik pillér. Monotonitás és pattogó ritmus érzékelteti az őszinte fájdalmat: „…csak tettünk, vettünk, tettettünk, / és előttünk és mögöttünk / ott feketéllt fölöttünk / árnyékod, / hát fölettünk, / felettünk és megettünk, / de téged nem jól szerettünk.” A múlt idejű igék feszültsége a megváltoztathatatlan és befejezett jelleget erősíti. A kényszerű honváltoztatás mára letűnt, hazugságba kergető mozzanatát idézi föl a mű. A Ceauşescu-féle pokol és a mi jóval enyhébb poklunk közelmúltját. Azt az időt, amelyben sokan kényszerültek menekülésre, emigrációra. Az „itt élned, halnod kell”-féle, Vörösmarty-kijelölte erkölcsi parancs felülvizsgálatára. Ebben a gyönyörű siratóban megidézi a férjet, az ugyancsak tragikus körülmények között elpusztult fiút, „Kobakot”, meg Viskyt, Szabédit. Pedig abban a kényszerű esküvős pillanatban némi kis remény azért mutatkozott: „Násznagyod, Magyarország, / sírt és odaállt hozzád, / vőfélyed, nyoszolyád a / Himnusz és a Szózat / – zsolozsma és zsoltár – / és te voltál az oltár, / fölfele magasultál, / földfele magasultál…” Nemzeti érzéseket fölkavaró sorok ezek, és Bella István ezáltal is azok közé tartozik, aki ezt az érzést táplálják, életművükkel hitelesítik. „Bella költészete tehát ugyanúgy abból a közös múltból indult, ami jószerivel megíratlan és megírhatatlan, mert többségében magánjellegű különmítoszok, tabuk halmaza: másként élik meg ugyanis az ország más és más tájain az azonosnak vélt valóságot” – írja Kemsei István. A prózából vett példák alapján ide sorolja a szerző például Veres Péter és Szabó Pál különbözőségeit, s hasonlóképpen Ágh Istvánét és Bella Istvánét.
    Kemsei István egyébként úgy látja, hogy a magánmítoszok a dal műfajában realizálódnak elsősorban, és Bella Ábel-kötete arról szól, hogy lassan „kihalkul” a dal. A Hervay Gizellának-féle versek a fent emlegetett magánmitológia részei. A mű kissé morbid, s egyebek között az e hang magyar sokszínűségét, a nyílt és a zárt változat jelentésváltoztató erejét fölhasználó befejezése így hangzik: „Onnan is kivesznek, / mind míg meg nem vesznek, / míg mind ki nem vesznek, // amíg mind kivesznek.” Bravúros stilisztikai megoldás ez is, s a nyelvi ötletnél fontosabb a mögötte meghúzódó komor tartalom.
    Tragikus színek: az Öldöklő Angyal egy gyermekgyilkos gyermeket idéz meg, a vonatdobálások ürügyén. Eljátszik vele, és visszájára fordítja a krisztusi mondatot: „Ki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel.” Nem hirdeti az erőszakot, csak éppen tetten éri a mégoly nemes tartalmú igazságnak a valósággal olykor szembesülő gondolatát. Hiszen mi van akkor, „ha épp egy kő a Nemezis, / s magát a kenyeret veri szét zuhanása!” Messzire vezet ez a példa, s ha akarjuk, emberiség-méretűvé válik. Abszurd huszadik századi létünk, zsákutcás programjaink lesznek itt a célpontok. Ha tetszik, akár a történelmet formáló és félrevivő utópiák és forradalmas lendületek is. Újra az Istennel küzdő földi halandó a költő, aki azért elvárja a bűn büntetését is. „De tedd: egyszer ha belenéz fia szemébe, / s elkezd káprázni az ég, / egy visszaszálló kő nézzen szemébe, / s ne fordíthassa félre a fejét!”
    Bella István az egyre súlyosabb kérdésekkel szembesül a Holnapfogyatkozásban is. A cikluscím borús. A jövőtlenséget, a távlatok hiányát jelentené? Vagy inkább a szkepszist, esetleg az ironikus távolságtartást? Van persze, aki ezt az iróniát nem tartja meggyőzőnek (Bedecs László), s a Megszólalsz-e még című vers kapcsán kételyeit fejezi ki. Túlzó bírálat, hogy „Bella néhol túl könnyű megoldásokat választ költői terve megvalósításához.” Az érvek esetlegesek. Nem mintha a rajongó áhítat lenne a kívánatos, ám a nyegle, felszínes ítélkezés akkor is szemet szúr, ha egyébként tisztában vagyunk azzal, hogy a recenzió fóruma, az Élet és Irodalom a kilencvenes évek felé sajnálatos módon erről (is) híres… Ebben a ciklusban Bella István éppen nem a világmegváltó költő pózában tetszelgő módon, hanem „plebejus indulattal” fogalmaz, dühöng, gúnyol, ironizál. Néha újra „visszaköszön” néhány régi szöveg, például az 1988-as Képszavak című fotós albumból. Ha nem járatták volna le egy kissé a fogalmat, nyugodtabb lélekkel emlegethetnénk ezzel kapcsolatban Bella szociális érzékenységét.
    Csasztuskái persze valóban nem tartoznak remekművei közé, s a „bankó-bunkó” párhuzam sem túlzottan eredeti. Nem nevezném ugyanakkor mélyrepülésnek, inkább a szinte minden költő esetében látható könnyedebb játéknak, fricskának, „lírai kikapcsolódásnak”.
    Másfajta kikapcsolódást és kötetszerkesztésének szép hagyományát folytatja Bella Az én zenekarom című ciklus verseivel. S a hagyomány: a gyerekversek „felnőtt” kötetbe szerkesztése. Ezúttal is ez történt erősítendő a kilencvenes évek költészetének tematikai-formai gazdagságát. „Ezek a játékos, pergő dalok feledtetnek minden halálkomorságot, és ennyiben látszólag a kötet fő törekvései ellen dolgoznak. De minthogy maguk is a kötet részei, ezt mégsem mondhatjuk. Már csak azért sem, mert épp a gyerekversekben mozog a legotthonosabban Bella, és szinte átsüt a szövegen a szerző nyelvi lelemények feletti öröme” – írja Bedecs László. Abban teljesen igazat adhatunk a recenzensnek, hogy Bella István-valóban nagyon otthonosan mozog ezen a területen, ám azzal vitatkozhatunk, hogy ez lesz a „legotthonosabb” terület.
    Az én zenekarom verseinek természetessége, könnyedsége, bravúros versírói technikája egyértelmű. Bedecsnek az Egy fagyott hal néhány sorának kiragadása kapcsán ezt írja: „Ez a sor például, azon túl, hogy ütemet téveszt, azzal is felhívja magára a figyelmet, hogy a nem éppen stílusos »általában véve« szókapcsolatot használja: »bár köztudott, hogy egy fagyott hal / általában véve nagyot hall.« (Egy fagyott hal)” Valójában rejtett iróniát fedezhetünk föl ebben a versrészletben.
    Itt nem uralkodik a „halálkomorság”, s ezáltal lesz ez a ciklus mintegy ellenpólus a kötet szerkezetén belül. Sugallja azt is, hogy a játék, a gyermeki lélek tisztasága, az önfeledt kísérletező kedv pozitív megoldásokhoz segítheti hozzá az embert. Abban a világban, amelyben ezek gyakran nélkülözött értékeink közé tartoznak. Itt még a kuvik szerepe is más: „Egy fekete fán / setét / sötétséget / fényesre / suvickolt.” (Ki mit csinál)
    A tematikai elemek, a szereplők is hagyományosak: az állatok, a hóember, a Bella-versek állandó figurája, Áni Máni és mások. Az Áni Máni válaszol ezek között például bölcselkedő hajlamával tűnik ki. Az Áni Máni balladát sír pedig frappáns zárópontja a lendületes ciklusnak. Bella István bravúrjainak szinte mindegyikét fölfedezhetjük ebben a kiváló műben. A „pormacskáról”, a „poregérről” és a „porabbnál porabb porebről” szóló, kisebbfajta elbeszélő költemény valódi élvezetes olvasmány – a végén csattanóval, hiszen megjelenik a nagy ellenség, a porszívó. Vagyis: a „…dörgő és pörgő, / forgó és korgó, / porgó és morgó / nagy óriáskígyó / a / por- / szí- / vó!”
    S elérkeztünk a könyv legsúlyosabb ciklusához. A kötet- és cikluscímadó költeménye vajon miért szerepel ilyen kiemelt helyen? „Hogy mennyire központi helyet foglal el a Bella-lírában az Ábel a sivatagban kötet s benne a kötetcímadó ciklus, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy Bella legfontosabb motívumai – a szerelmes versek kivételével – mind e köré a központi gondolat köré csoportosulnak, vagy pedig tézisként és antitézisként ennek a szintézisnek előkészítő elemeit alkotják” – írja Kemsei István. Bella Istvánnál az igazi hős Káin, Ábel inkább áldozat, filozófus és költő. Az ő szimbólummá nemesedését írja le a költő. Azért indul el a sivatagba is, hogy a sors beteljesüljön rajta. „A két Ábel-metafora – a hazai, Tamási Áron-i és a bibliai – ebben a ciklusban egyesül, hiszen az így megtestesült valóságban nem lehet otthon lenni… ”
    Fontos figyelnünk a sivatag eredeti jelentésére is. Egyfelől az átlagosnál jóval keményebbek ott a viszonyok, másrészt azért az oázis nyújtotta reményről sem feledkezhetünk meg! Összességében inkább a negatív előjelű tartalmak a döntők itt. Ha itt-ott megjelenik a sivatag a költészetben vagy az irodalom más területein, akkor főként ezt igazolja jelentése.
    Bella István Ábele elindul a sorsbeteljesítő sivatag felé. Nyilvánvaló az is ugyanakkor, hogy a metaforikus jelentés a fontos. Zárósora ezt egyértelműsíti: „Mint nem múló sivatag, hullámzik melledben az idő.” Alapproblémája, hogy: „Nem a halál háborít, csak az, többé nem élek”, s ami ezzel szorosan összefügg: „Az háborít, hogy csak a halál halhatatlan.” Ezzel általános jelentéssíkká jeleníti át a költő Ábel problémáját, hiszen ez a felismerés minden gondolkodó ember sajátja lehet. A halállal szembenéző, azzal küzdeni akaró, és végső soron az azt elfogadó emberé. A történelem egész vonalán végigvonul mind az ábeli, mind a káini magatartás, és senki sem mentesül a bűnnel vagy a halállal szembesülés alól. „Amikor megszületsz, halálod kezded el / építeni – percekből piramist – / s ahogy magasulsz, úgy törpedsz magad is, / amíg önmagad mélyébe rejtezel” – kezdődik az Ábel a sivatagban cím alá rendezett két szonett közül a második. Tragikusnak látszó világszemlélet ez, hiszen joggal veszi észre az ember, hogy a születés mellett azonnal ott van a halálközelség. Tragikus-e ez valójában? Részben természetesen az, hiszen e világi létünknek az élet ad értelmet, és a hívők szerint is Isten országának itt, a földön kell elkezdődnie. Bella István egész életművének alapmotívuma az élet és a halál, és ebben szerepet játszik az oly sokszor emlegetett életrajzi háttér, apa- és testvérhalállal. Mindezek az élettények hozzá is segítik a költőt a fontos felismeréshez: a születés a halálhoz vezető hosszú (vagy rövid) út első állomása, stációja. „Micsoda magzat vagy, kívülödő halott! / Együtt kés, korsó, kenyér. Megszülöd a napot: / megtörténsz. Élő gyolcsod múlt, jelen és jövő.” Érdekes az összevetés: a második és a harmadik sorban előbb három tárgy, majd három fogalom kapcsolódik egymáshoz, ugyanakkor az élethez és a halálhoz. Némi reményt sugall, hogy a „kenyérnek” a „jövő” lehet a párja. Föl kell figyelnünk a nyelvezet nemes értékeire. Olyan teremtett szavakra, mint: „kívülödő idő”, „bentjeiden fölírva mind”, „így törpedsz magad is”, „a nyelvnyi lélek”.
    Az ábeli és a káini modell szembenállásáról, az emberi válságról tudósító líra körvonalazta drámában nem ördögök és angyalok állnak szemben egymással. Nem eleve gonoszak és szentek. A Káin-ábrázolás is mentes mindenfajta sematizmustól. Jól mutatja ezt, s a belső lélekelemző folyamatot a Káin imája Ábel fölött. Ádám és Éva elsőszülött fia, az első földműves a megbélyegezettség tudatában küzd Istennel és önmagával. Ez a küzdelem nagyon emberi, hiszen a bűnös ember gyakran kerül ilyen élethelyzetbe. A szinte gyermeki vágy sem hiányzik belőle: „Én Istenem, / hadd nézzelek mégis, bűntetten, istentelen. / A füst elszáll. A láng szíve kihagy. / És nem tudom, ki is vagyok, s te ki vagy.” Így lehet huszadik századi üzenetet hordozó a Káin próféta első levele a Cainus-beliekhez, már-már a mindenkori megalázottak, kisebbségben élők szenvedéseit megidézve, a gyilkosok cinizmusát pellengérre állítva. „Épp ezért, / ha valakit meg akarsz ölni, / ha valakit örökre el akarsz veszejteni, / ha írmagjáig ki akarod irtani, // Öld meg a halottait!” Apokaliptikus és nyomasztó képi világának segítségével messzire vezethet az asszociáció. „A munka szabaddá tesz”-féle cinikus, fasiszta jelszó éppúgy az eszünkbe juthat, mint legújabb korunk megannyi emberellenes gyalázata, a gyökerektől és az anyanyelvtől megfosztottság golgotás útjának számos ezredvégi példája. Gondolhatunk arra is, hogy az ilyesfajta költészet leleplezi a legszebb eszmékkel visszaélőket. S hol van már a ne ölj! oly egyértelmű erkölcsi parancsa? És hol az evangéliumok tiszta világa, a krisztusi békességgel, a szeretetközpontúsággal és az erőszakmentességgel? Az ószövetségi példázat több ezer esztendővel később jelent modern igazságokat.
    S itt csakugyan a „báránylélekért” érdemes szót emelni! „Pedig ő látta az esetet / s tanúsíthatná, / hogy Káin és Ábel fölcserélhető. / Mert Káin lehet Ábel. / És Ábel lehet Káin. // Csak a bárány, /’ aki mindig ugyanaz.” (Csak a bárány) A szerepek esetleges fölcserélődése is rokonságot mutat akár huszadik századi tartalmakkal. Ady Endre Káin megölte Ábelt című versében ezt olvashatjuk: „Uram, én Jehovám, / Tudtam, hogy ölni nem szabad / S Kain megölte újra Ábelt: / Megöltem magamat.” A gyilkos és az áldozat ezúttal egyetlen emberen belül jelenik meg, s miként Bíró Zoltán legutóbbi Ady-könyvében találjuk: „Káin személyében a szabad, öntörvényű, koloncokat nem tűrő egykori pogány lép elő ismét, Ábelben pedig a törvénytisztelő, az alkalmazkodó, az Urat szolgálni kész egyéniség. …A meg nem értett, megvetett, szidalmazott Káinban a szenvedőt, a jóságért és szeretetért szomjazót mutatja itt be Ady, mint Isten mostohagyerekét, aki ha öl, Ábellel önmagát öli meg…”
    Bella István számára mindkét testvér alakja fontos. Káin sorstragédiája a Káin elindul című versben pontosan látszik. Útja vissza nem fordítható. „Tudom, mert fajomat fajtám, / magam majd füsttel adózza. / S lesz a föld halandó fajtám / hamv-gravitációja.” Ugyanő fénnyé is válna, de kétkedő kérdéseit nem tudja elűzni már. Az „utolsó szó” Ábelé a kötetben. Az Ábel fölsóhajt hőse éppúgy lehet közülünk bárki, mint ahogy természetesen a bibliai figura áll a középpontban. Morálisan több az esélye a „fénnyé válásra”, az ő tragédiája viszont az, ami vele a valóságban történt. A „De jó volna most játszani” és a „De jó volna úgy hallani…” – féle vágyakozással szemben áll a rideg való: „Vascsizma a szívem hegyén. / Csizmavas a szívem helyén.”
    Az Ábel a sivatagban című kötet remek részösszegzés. Az ősi modell alkalmas arra, hogy vele Bella István korának lényeges kérdéseiről, összetettségéről, erkölcsi kiútkereséséről szóljon.

Bakonyi István