„A teremtés pólusán”

    Az 1998-as év egyik Gérecz Attila-díjasa, Rózsássy Barbara igen korán kezdte a költői pályát. Már a ’96-os Lépcsők a csendbe című antológiában jelentkezett versekkel, akkor még 17 évesen, és szerepelt egy évre rá a Stádium Kiadó műhelyének fiatal íróit csoportosító következő gyűjteményben is, a Huszonötödik órában.
    Első verseskötete, A suttogással telt szoba (Stádium, 1998) sokágúan zárt világ. Nemcsak jó verseket olvashatunk benne, hanem egyfajta keresztmetszetet is nyújt a fiatal költőnő fejlődéséről: milyen utakon jutott el a szófukar, zenével telített önkereső, önértelmező antológiadaraboktól A zöld temetőkapu ciklus prousti visszaemlékezésein át a már meglehetősen érett hangú és biztos(abb) formatudású Rimbaud-szonettekig vagy az itáliai utazását feldolgozó versekig.
    Már a korai, befelé figyelő, főleg impressziókból születő versek anyagában kialakulóban van egy pontos és következetes gondolatiság (Összeállt, Az üvegvár, Közben), amely azonban nem esik a puszta filozofálás csapdájába, már csak finom, játékos zeneisége miatt sem: „Láttál te már üvegvárat? / Súlya alatt el nem fárad. / De jól vigyázz, össze ne törd! / Szilánkjai / szíved köré rakódnának” (Az üvegvár).
    Idővel e gondolati szerkezetekre (eleven húsként) egyre több lírai élmény épül (Hajnalban, Álmodnak). S ettől a ponttól két szálon fejlődik tovább Rózsássy versnyelve: az egyiken továbbra is minimalizált szókészlettel rögzít érzést, szituációt, állapotot, illetve ezek töredékeit, már-már bergmani elhallgatásokkal (Kis idol, Csend-film); a másikon pedig jó értelemben bőbeszédűbbé válik, gazdagabb mondatokban járva körbe titokzatos témáit (Kétségek gyűrűje, Keskeny fénycsík).
    Így történhet, hogy ezután – önkörén túlnőve – az előbbiből megszületik például a Mi van az ajtó mögött? című háromtételes misztikus vers, melynek működése a régi mesejátékok makettvilágának egy kameratrükkel történő körénk-épüléséhez hasonló (így válunk aktív szereplőivé, bár idő kell a díszletek jelentésének felfejtéséhez) – az utóbbi pedig szonettekbe rendeződve (melyek bravúros áthajlásai a nagy elődre, Szabó Lőrincre emlékeztetnek) érett versbeszédben számol be az immáron felnőtt költő gazdag élményeiről, tapasztalatairól.
    Mindkét folyamatra igaz, hogy Rózsássy – megtartva kezdeti jó tulajdonságait, költői értékeit: eredendő viszonyát a vershez – fokról fokra nyílik meg a világ előtt, hisz rájön, nemcsak annak van szüksége rá, hogy megértse őt, hanem neki is a világra, hogy tovább gazdagodhassék általa. S e fokozatos kifelé fordulásában képes például a költőzseni, Arthur Rimbaud ziláltságában, hóbortjaiban is megrendítő és egyedülálló alakját hazai díszletek közt, a saját álmaiból és olvasmányélményeiből kiléptetve, oly lenyűgöző hitelességgel életre kelteni (Időtlen, A „kékpárnás vagon”, Belőlem ragyog); vagy olaszországi utazásai során Rómát Szicíliát szellemi otthonaként élni meg (A hangtalan bámuló, Szicíliai didergő, Éjszaka, Lábujjhegyen). „Mutasd magam benned, mint fény magát az árnynak! / Téged árnyammal is fénybe borítanálak, / Hold, Nap úszna velünk! // Fűben hagyott illatát levetett ruhádnak / magamra öltöm, belőle készítek ágyat, / hol időtlenedünk.” (Időtlen)
    Kiegészíti e képet A zöld temetőkapu ciklus, melynek pontos és közvetlenül érzéki prozódiája oly közel hozza hozzánk a költő gyermekkorát, hogy szereplőivé válunk emlékeinek: „…Azóta, ha hallgatom ahogy a tücskök hívogatják egymást a fű alól, eszembe jutnak azok a nyáréjszakák; érett barackok tompa puffanása a pázsiton (…) felrémlik a diófa: égbe terjeszkedő fekete kastély, rajta a virrasztó baglyok tűzkarika-szemű ablaksorával…” (Vidéki nyarak).
    Megbízhatunk Rózsássy Barbarában, mert versei kitartónak és fegyelmezettnek mutatják. Olyan ember, aki – szerkesztője, Kárpáti Kamil szavaival élve – „a legparányibb belső (lelki, képzeleti) történést is szertartássá emeli”.

    Rózsássy Barbarának tavaly látott napvilágot második verseskönyve, a Barlangnyi álom, szintén a Stádium Kiadó gondozásában. A két könyv megszületése közti viszonylag rövid idő talán aggodalmat kelthet az olvasóban, vajon elég volt-e az új versanyag kiérlelődésére. A válasz: igen. Már csak azért is, mert az új szonettek némelyike minden bizonnyal már korábban is kész lehetett, csak leírásukhoz kellett még némi idő, erőgyűjtés. (Ahogy Mozart mondta: „a többi már csak papírmunka”.)
    Rózsássy lírája továbbra is zenével telített, finoman eldolgozott és pontosan kimért költészet. Soha nem beszél mellé, másról, mint amit érez. Akarja, hogy lássuk azt, amit ő lát, hogy gondoljunk bele mindabba, amivel viaskodik vagy amit szépnek talál. Ahogyan például egy turistalány intim pillanatát is fölemeli: egy templom „…málló fala tövébe guggolva / – ó, Nílus se áradhatna jobban, / mint e combja közül csorduló // konyak-folyó –, míg bódultan mereng, / nő kicsi tó, hogy szenteltvíz helyett / ebbe mártsd ujjad, képmutató!” (Alkalmi szökőkút)
    Az öt ciklusba szerkesztett verseskötet 82 szonettet tartalmaz. Leginkább virágos indákhoz hasonlítanak a verssorok, melyekről a legtöbbször csak a végén (mikor kiemeljük tekintetünk a költeményből) látjuk, hogy szonett formába rendeződtek. „Soha nem hittem, hogy egyszer / az alagút majd fénybe ér. / Ha sötétben él az ember, / napfelkeltét nem is remél. // Most hihetném: az volt a kezdet, / mély álomból az ébredés, / mikor testet öltve bennem / vágy s remény alakot cserélt.” (Ébredés 1.)
    Ez a kulcsgondolata a Barlangnyi álom című verseskötetnek. Vagyis mikor az ösztönök mélysötét forrásából kilép az ember a fénybe, hogy megmérettessen. Ehhez az öntudatlan vágynak hitté kell alakulnia, megingathatatlanul. Hiszen „csak magad légy, ki törvényt szül. / Ha vágyaid csak képzeled, / megkapod végül emlékül”.
    Rózsássy könyve a lelki felnőtté érés, a hitére való rátalálás küzdelmeiben történő belső utazás folyamata. Ami rögtön szembetűnő: magányának gazdagsága. Hisz még itáliai barangolásai is belső ön- és énfeltérképezését segítik: „Itt már túl kevés a fénytelen szó. / Velence, mi volt, bennem fény marad: / utánam nyúlt (múltból vetve lasszó), / öröklétű arcából kép hasadt.” (Újrapergő)
    Amit már egyszer megízlelt és magáévá tett, nem engedi ki kezei közül, átitatódik általa, s tovább építi önmagát. Nem kevés fájdalommal jár ez, hiszen számtalan akadályt kell hozzá maga alá gyűrnie. Meg kell küzdenie démoni oldalával, angyalivá szelídítenie azt: „Házal az ördög angyala bennem. / Újra kopogtat: nyíljon az ajtó. / Mint aki tudná: gúzsba tekerten / rab csak a lélek; semmibe tartó, // végtelen úton mély fele hajló. / Hídrepedések rég a hitemben, / érzi, ki rálép, billeg a palló. / Énem ezer maszkját levetettem.” (Az ördög angyala)
    Rózsássy mindent a versben él meg. Nem önkifejezése, hanem önmegvalósítása a vers. Ehhez személyiségének, pontosabban énjének számtalan kísértetét és szólamát egy-hangzattá kellett gyúrnia, hogy hinni tudjon az általa való megváltásban. Számára a vers tehát nemcsak életközeg, felsőbb hatalom, áldás is egyben – többször is kéri segítő kezét, hogy vezesse, adjon erőt útja folytatásához: „De addig is vigyél magaddal, / mert azt hiszem, ez csak a hajnal; / nélküled még süket és vak vagyok. // Körülöttem a világ néma, / de bedugult füllel is néha, / mélyülő csendjén át dalt hallgatok.” (Földtől földig)
    A fiatal költőnő életében és munkájában tehát a vers központi téma. De nem a máris haldokló posztmodern szövegbarkácsolása szintjén, hanem klasszikus értelmében: emberré válni és teljes emberként megmaradni. Nem elvakult hit ez, hisz már eddig is érzékeltettem, milyen ára van. Rózsássy világa rendkívül népes: nemcsak az önnön mélységeiből elősereglő szellemek lengik be éjszakáit – az olaszországi festmények/freskók alakjai is életre kelnek, megkísértik vagy épp tanácsot adnak a kétségei labirintusából való kilábaláshoz. Sőt: maga is teremt (önmagából) társat, Gaiát (az égi és földi világ közvetítőjét, tele bujasággal és angyali tisztasággal): „Ha tudnátok – néma lány, tátva / szád, ficsúr s többi –: megszökött. / Formosán áll palotánk párja, // Gaia aranyba öltözött, / gót tornyából lábát lógázza / rióban úszó ég fölött.” (Gaia titkos útjai)
    Rózsássy Barbara nem tartozik generációjának ismert költői közé. Ez értékeiből mit sem von le. Sőt: így talán több figyelme és ereje marad költészetének tovább építésére. A jövőről (jövőjéről) ő maga biztosít egyik legszebb – több XX. századi mester szellemét idéző – versében: „Ezért minden, mi a holnapból lehet, / belőlem kinyíló virág: én leszek. / Vágyaimhoz most adj erőt, szomjuság! // Ki messzi partokon volt idegen, / vetkőztess, otthonom, lélek-meztelen. / Zárj magadba a teremtés pólusán.” (Magába záró)
    Úgy legyen.

Szentmártoni János