Kőomlás, angyalránc, életmentő szövetség

    „…egyedül maradtam a fedélzeten, nem először van ez így, az sem, hogy magamra hagynak, az sem, hogy abban a pillanatban valaki megszólal mellettem, váratlanul, mint a kőomlás; odalépett a kormányos, pipázott, tetoválva volt a karja, a ráncok úgy ültek a homlokán, akár egy angyal ráncai.
    – Asszonyom – mondta a kormányos –, ha ez a férfi egyszer elhagyja magát, nem azért fogja elhagyni, mert az a másik nő szebb, és nem azért, mert gazdagabb vagy okosabb, hanem mert szerencsétlenebb.
    Még most sem bírtam megmozdulni. Mi volt ez? Kormányos nem lehet vak.” Ekképpen eleveníti fel Karen, Gergely Ágnes Őrizetlenek című, a Balassi Kiadó gondozásában megjelent regényének hősnője élete egyik utólag, persze csak utólag rendkívüli jelentőségűnek bizonyuló rövid hajóútját, a dániai tengerszorost átszelő kompon váltott beszédes tekinteteket, a szavakon túli vágyakat is kifejező néma üzenetváltásokat. S a kompon utazó szótlan férfi és a szótlan nő mozdulatai és gesztusai mögött egész élettörténeteket megsejtő, tetovált karú kormányos „kőomlásszerűen váratlan”, talányos kommentárját. Ebben a regényben háromszor felbukkanó, s így egyfajta hídszerkezetet alkotó, vezérmotívummá növekvő jelenetben Karen lánya, Daniela rendre felteszi Carlosnak, a filmszakmában dolgozó, történelmi tárgyú forgatókönyveket író, félig dán, félig német származású, de már Argentínában felnövő férfinek azt a sorsfordító kérdést, hogy vajon hazajön-e hozzájuk Budapestre. S nem kap választ, mert „gyereknek nincs miről hazudni”. Carlos arcán a kérdés hallatán nem látszik „sem több reménykedés, sem nagyobb elveszettség”.
    Ez az a jelenet, amelyre visszaemlékezve Karen idővel ráébred arra: ez volt az az állomása a közös életüknek, amelyen fordulóponthoz érkezett a sorsuk, s amelyen neki kellett volna felfigyelnie valamire. Egy szótlan kérésre, amelyre neki csakis egyetlen helyes választ lehetett volna adnia. Az elmaradó válaszok és a fel nem tett kérdések hajóútjának vezérmotívuma egyfelől tehát azt a reménytelenséget sugárzó üzenetet közvetíti a regényben, hogy rossz döntésekkel, elszalasztott lehetőségekkel akaratunk ellenére is olyan csapásirányokba térítjük életünket, amelyekből már képtelenek vagyunk kizökkenni. Másrészt ugyanennek a motívumnak a harmadszori felbukkanása döntően más hatásokat kelt, s így, megint csak „kőomlásszerű váratlansággal”, reményt hoz a reménytelenségbe. A tetovált karú kormányos kommentárja ekkor ugyanis másképpen, alapvetően másképpen hangzik: „– Leányom – mondta a kormányos –, visszajön. Meglásd, mind visszajönnek. Csak figyelj. Ne téveszd el a pillanatot többé.”
    A vezérmotívum egyik jelenetének jelentőségteljes átalakulása a mű záróakkordjában viszont hirtelen minden addig kialakult kapcsolatot megváltoztat a regény és a valóság érzékeny viszonyában. Addig a pillanatig Gergely Ágnes szövege formájában és szellemében alapvetően hagyománytisztelőnek mutatkozik, s egyaránt távolságot tart a modern és posztmodern prózapoétikai megoldásoktól. A kompjelenet harmadik, látszólag változatlan, de egy ponton mégis megváltoztatott előadása azonban gyökeresen más írói meggyőződésről kezd tanúskodni: a regény fináléjának értelmében az Őrizetlenek története elveszti egyszeriségét, megismételhetetlenségét és megmásíthatatlanságát – nem „egy történet” lesz, hanem „egy történet egyik lehetséges változata”.
    Nem. A titokzatos kormányos „nem lehet vak”. De könnyen lehet, hogy többféleképpen is láthat. A ráncok talán nem véletlenül ülnek úgy a homlokán, akár egy angyal ráncai.
    Igen. Mélységesen hiszek a férfiúi és a női gondolkodás különbségében – anélkül persze, hogy egyik gondolkodástípust többre tartanám, mint a másikat. És szilárd meggyőződésem: az a képzettársítás, hogy egy angyalnak akár ráncai is lehetnek, határozottan és nyilvánvalóan nőies gondolat. Egy férfinak más az asszociációs horizontja: szinte sohasem jelenhet meg lelki szemei előtt egy ráncos homlokú angyal.
    Az Őrizetlenek, amely Karen és lányai, Daniela és Detti szemszögéből nézve ad elő egy egyszerre romantikus és egyszerre drámai szerelmi történetet, ebből (is) következően nőiesen lágy és nőiesen szomorú alkotás. Ha van férfiszomorúság (van), akkor kell lennie női szomorúságnak is. Nos, Karen úgy éli meg és dolgozza fel a messziről jött és többnyire messzire járó idegennel kialakult, testi és lelki gondokkal viaskodó, értelmes és érzékeny lányait is megigéző kapcsolatát, hogy érzelmi reakcióival mindig pontosan kifejezi a reménytelenségbe taszított, de az irracionális reményekkel szemben mégis mindig nyitott nők gondolkodásának egyik lehetséges típusát.
    A regény fordulatos cselekménnyel teremt hátteret Karen érzéseinek: a helsinki színház nézőterén kötött ismeretség Sárváron, majd Budapesten folytatódik, ahol Carlos fokozatosan bekerül Karen családjába – és a család lelki életébe is. Örömet hoz az örömtelenségbe, és részt vállal a családra mért szenvedésből: együtt aggódja végig Karennal a két kislány egyre komolyabbá váló betegségeit is. A kormányos szavaiban mérlegre helyezett, és a férfi, Carlos sorsát a jóslat szerint nagyban befolyásoló „szerencsétlenségek” egyébiránt rendkívüli mértékben megterhelik a regényben ábrázolt kapcsolatot: az Őrizetlenek egyik lehetséges olvasata szerint éppen ezért arról is szól, mennyire kiszolgáltatottá teszi az embert, hogy nem tudja uralni a saját testében elhatalmasodó folyamatokat, s hogy tehetetlenül áll saját fizikai nyomorúságával s a váratlanul érkező, az orvostudomány eszközeivel lebírhatatlan betegségek terrorjával szemben. Igen. Karen lánya, Daniela előbb a nagyothallással küszködik, majd a fülében kialakuló rosszindulatú daganat veszi el az életét. Karen nevelt lányának, Dettinek pedig egy autóbaleset okozta gerincsérülés következményeit kell viselnie, mígnem aztán az ő szépen induló karrierjének is véget vet a halál. S Carlos Karennel közös terveit is teljesen felborítja, hogy felelősséget kell vállalnia volt felesége testvérének Dawn-kóros kislányáért, Bébéért. A Bébé sorsa miatt érzett aggodalmak hatják át egyébként a regény vezérmotívumát, a dán tengerszoroson átvezető komputat is – s ezen aggodalmak láttán kellene Karennak felismernie, hogy Carlos életét ezek után már csak Bébével együtt szabadna elképzelnie.
    Elvben ezek a szerencsétlenségek állíthatják a legfőbb akadályt Karen és Carlos útjába, de Gergely Ágnes regénye már csak azért is messze többet tud nyújtani egy szokványos, bár az átlagosnál több sorscsapással megterhelt szerelmi történetnél, mert a két főalak egymás körüli keringésének ábrázolásába egy különös paradoxont is bele tud szőni.
    Ez a paradoxon a regény főalakjainak sorsát meghatározó mozgáskoreográfiák és lelki motivációk tudatosan kimunkált inkongruenciájában nyilvánul meg. Karen és Carlos egymás között folydogáló, irodalmi idézetekkel és személyes emlékekkel gazdagított beszélgetései során világosan kirajzolódik a kettejük számára követendőnek ítélhető cselekvési stratégia. Karen saját reménytelen megállapodottságából kíván kitörni ezzel a kapcsolatával, s ezt a kitörésvágyat a menekülés motívuma fejezi ki a regényben: „Jó irányba menekülök, Carlos – halljuk felcsendülni ezt a motívumot Karen egyik belső monológjában. – Az egyetlen irányba.” Carlos viszont a különböző földrészek és civilizációk közötti bolyongás, a megírásra és megörökítésre méltó történetek hosszas, térben és időben egyre kiterjedtebb kutatásának világából szeretne megérkezni valahová, egy – ahogy ő fogalmaz – olyan helyre, ahol végre megérintheti a letelepedés vágya, az a vágy, amelyet még nagyapjától örökölt meg. A nagyapjától, aki „…ismert minden hágót, minden templomot a hegyekben, minden búvóhelyet. Egyszer egy évben ivott csak, szilveszterkor, bádogpohárból. Éjfélkor a poharat a földhöz csapta, és azt kiáltotta: »Férfiember nem lehet kóbor. A legnagyobb szenvedély a letelepedés.« Ott érte a német megszállás is, a nyugat-norvégiai hegyekben… Ott is van eltemetve a fjordvidéken. Sokszor eszembe jut. A legnagyobb szenvedély a letelepedés.”
    A menekülés kareni motívumának eredendő dinamizmusa mellé azonban a regény cselekményében a folytonos várakozás, a minden erkölcsi kényszer alkalmazásától visszariadó passzivitás társul, s ez ugyanolyan inkongruencia, mint ami Carlos sorsában is elénk tárul – a letelepedés carlosi motívumának természetszerű statikussága mellé ugyanis a műben a részben a kényszerűség, részben a belső igény diktálta „kóborlás” aktivitása kerül, az a kóborlás tehát, amely éppen az ellentéte annak a szenvedélynek, amit a fjordvidéken nyugvó nagyapa hirdetett meg a világnak és unokájának.
    Az Őrizetlenek egyik legfőbb művészi érdeme tehát a megkapóan egyszerű és drámai közvetlenséggel előadott történet hátterében kimunkált termékeny feszültség, amelynek számos energiaforrása akad a motívumok rendszerében. Az a feszültség, amely a nyíltan megfogalmazott tervek és kimondatlan vágyak között vibrál, és az a feszültség, amely abból táplálkozik, hogy a cselekmény végezetül „kőomlásszerű váratlansággal” elveszti megmásíthatatlanságát – minthogy a „zárt” történet egyszerre csak „nyitottá”, sejtelmesen tünékennyé és üdítően bizonytalanná válik.
    A motívumok mindvégig tudatosan kimunkált rendszere viszont néhány zavarba ejtő és jobbára feleslegesnek bizonyuló kitérőt is produkál a műben. A boldogság pillanatainak bravúrosan érzékeny megjelenítése, Karen, Carlos, Daniela és Detti lassan összehangolódó, kifinomult lelki rezdülések összjátékát felmutató családi együttesének ábrázolása olyan intim tereket és intim hangulatokat alkot a regényben, amelyeket a „kvartett” felbomlása, Carlos Bébé megmentése érdekében elhatározott elutazása után már semmi sem tud visszaidézni. Karen ezek után kibontakozó pótcselekvései, a Skandináv-félszigeten tett, Carlos nyomában járó különböző utazásai pedig számos olyan motívumot emelnek be a műbe, amelyek önmagukban érdekesek ugyan, viszont megbontják a regény addig egységes hangulatát. A vasfüggöny mögé zárkózó országból Karen például csak a skandináv ellenálló mozgalmak második világháborús történetét boncolgató kutatások ürügyével tud kitörni. Ez a történelmileg kétségkívül hiteles cselekményelem azonban a kelleténél jóval nagyobb hangsúlyt kap a regényben: olyannyira, hogy az Őrizetlenek ily módon végül egy szaggatottan előadott, a műben szinte önálló életre kelő történelmi esszét is magába fogad, amely a norvégek, a dánok és a svédek második világháborús szerepvállalásainak sokáig kibeszéletlen traumáit is elénk tárja – a feltétlen történelmi hűség szellemében, de az adott kontextusban sajnos csaknem minden művészi funkció nélkül.
    Igen. Az Őrizetlenek igazán meggyőző részletei a „közös történetek” világában bujkálnak – de csakis ott és akkor találhatunk velük érzelmileg igazán mély kapcsolatot, ahol és amikor a közös történetek kapcsán átélt közösségtudat intim terekben, családi vagy családiasan meghitt közegekben bontakozik ki. A „közös történetek” teljes átéléséhez ugyanis valamilyen személyes érintettség kell, amint azt Karen is megvallja egyik belső monológjában: „…közös történetünk van, s ha a világon bárhol akad valaki, aki teljes erővel éli a történetünket, létrejön köztünk a titkos életmentő szövetség, ha nem tudunk róla, akkor is. A közös történet a legnagyobb védelem.”
    A porond kivilágítatlan részében meghúzódva Karen áll. Danielát hallgatja, aki a fényben üldögél, és mesét mond a mackójának. A Jancsi és Juliskát költi át. Azt mondja: „Ült, üldögélt az új otthonában Jancsi, hanem egy idő múlva nyugtalan lett a lelke, rájött a mehetnék. Észrevette Iluska, hogy Jancsi napközben elténfereg, este meg iszik, mint a gödény, a hideg is kileli, ha csinálni kell valamit. Jancsikám, Jancsikám, mi lelt téged, csak élsz itt, mint az ázalag, beszélni nem beszélsz, Krisztus a keresztfán nem szenvedett annyit, mint én temelletted!” Aztán így folytatja, így éli bele magát abba, amit Iluska mondhat, abba, amit Ilusnak mondania kell: »Eredj hát, Jancsikám, amerre az út megy. Nagyon megütöttek téged valamikor, most aztán te ütsz meg engem. Eredj, ha úgy gondolod. Talán megleszünk valahogyan egymás nélkül. Adok neked öt jókívánságot a hosszú útra. Ha tengereken jársz, mindig legyen egy fillér a lelkednél, legyen madárlátta kenyér, meg víz, amelyik vérré válik benned, aludjad az igazak álmát, tanuld meg, hogy görbe munkán nincsen áldás, és éjjelente, ha egy fia csillag sincs az égen, vezessen téged mindig a küszvágó csér.« És a mese végén feltesz egy kérdést. Egy olyan kérdést, amelytől akkora árvaság tör rá Karenra, hogy megbénul, hogy bénultan áll, egyre csak áll a porond szélén. Végeérhetetlenül és moccanatlanul. Daniela így fejezi be a mesét: »Eredj, ha mehetnéked van, eredj el innét, Isten áldjon. Mihez kezdjek az emlékeddel?« A kormányos homlokán úgy ülnek a ráncok, akár egy angyal homlokán. A porondon játszó fények semmit nem rajzolnak át a képen. Az arcokon nem látszik „sem több reménykedés, sem nagyobb elveszettség”.

Toót H. Zsolt