„…csak Istennek tetsző arcomon…”

Sebők Éva költészetéről

    Kezembe akadt két könyv. Ottlik most kiadott Továbbélőkje, vagyis – hiszen az utószót író Kelecsényi László az Ős-Faustra céloz – az Ős-Iskola, és az a könyv, amelyről írni szándékozom, Sebők Éva könyvhétre megjelent Félsötét című verseskönyve (Kairosz, 2000). Az ember tűnődni kezd: mi lett volna, ha a Továbbélők már 1949-ben megjelenik, vajon elvesztettük volna-e az Iskola a határont és a (számomra még fontosabb) Budát, vagy másként alakult(ak) volna-e a későbbi szöveg(ek), egyszóval az ember eszébe jut számos haszontalan és meddő kérdés, mi lett volna, ha.
    Ugyanígy Sebők Éva esetében. Mi lett volna, ha? A Párkák (és nyilván a „kultúrpolitika”) által szőtt sors szálai kibogozhatatlanul összegubancolódnak az életmű szálaival. Pályája itt, nálunk „jellemző” írói életútnak tűnik: a lengyel műfordítás és számos gyerekkönyv mellett és közben gyűlnek-gyűlnek a versek az íróasztalfiókban. Az első kötet, a Jégkarc (Tevan, 1989) kiadásáig több mint ezer. Aztán jönnek egymás után a verseskötetek is (Belső sáv, Tevan, 1994; Koronatanú, Tevan, 1997), s most a Félsötét. Az ember meglepődik, mekkora életmű ez, mekkora alkotóerő jele.
    Meg kell említenem, hogy már az első könyv, a Jégkarc szokatlan formai fegyelemről árulkodik, érezteti a mögötte álló hatalmas „hozadékot”, az asztalfiókban maradt versek tömegét. A kötet verseiben következetesen egymást váltó pontos, öt és két jambusból álló verssor kontrapunktja, a hosszú és rövid, tíz és négy szótagos soroknak a kötet egészét metronómként ütemező váltakozása szokatlan ritmus és kitűnő költői teljesítmény. A kettes jambus ilyen alkalmazása, még rímtelen sorok esetében is a virtuóz versírótechnika bizonyítéka; ám, és ez már értékítélet, a vers egyáltalán nem a technikára irányítja az olvasó figyelmét. Sebők Éva „bemutatkozó” (első kötetét nyitó) versének részlete: „Ki ezt, ki azt / őriz – megfoghatatlant és jelet. / Mi – »őt«. S a szép / tudat, hogy kincset őrzünk, boldogít. / Holdtöltekor / dereng csak bennünk némi röpke vágy / a hő után” (Jégkarc) eligazít e szokatlan költészet – hadd használjam ezt a kissé tán túlzónak tűnő, ám indokolt kifejezést – cseppkőbarlangjában. Az általános és konkrét, a hétköznapi és fiktív (egy-egy szó, mint a „jégkarc” meghökkentő plaszticitása) összefonva a mondat – első asszociációm szerint talán leginkább Szabó Lőrincnél tapasztalt – hétköznapi beszédként ható bonyolultságával a versmondat(ok) közvetlen kitüntetettségét eredményezi. Ahogy a cseppkőbarlangban egyszerre több helyről, több ponton hallható a mennyezetről lehulló víz cseppenése, mégis, a látvány – a cseppkövek természetes geometriája a hűvös félhomályban – megragadó és tökéletesen harmonikus egységet alkot.
    Míg a második kötet, a Belső sáv ugyanennek a versformának szentelt költészet, a Koronatanú és a Félsötét elmozdulás egy (formailag) szabadabb versforma felé. A szabadabb vers nem szabadvers, jószerével mentes az avantgárd formabontó technikáitól. Míg a kilencvenes évek költészetében a szöveg egységét gyakran szándékosan szélsőségekig feszítő, radikálisan „széttartó” kép-, gondolat- és mondatkezelést figyelhetünk meg, Sebők Éva verse koncentrált marad, megőrzi a gondolat és kifejezés egységét. Bizonyos megfogalmazásai a recepció érthető és felismert változásának köszönhetően idegenek számomra, hogy úgy mondjam, a vers néhol szokatlanul és túlságosan szép. A „lantszó virágzik a föld alól” (Consolatio), „megbabonáztak / a végtelenség jelzőtüzei” (Oraculum vitae), „és küldök édent a pokolnak / és sötétet a csillagoknak” (Így) egy világképi eredetű gondolati rendszer hajtásai, megjelenésük tudatos írói szándékot jelezhet.
    Melyek a Félsötét verseinek poétikai jellemzői? Ki kell emelni a szókincs gazdagságát: Sebők Éva verseinek anyagába a „karmazsin”, a „bakacsin” (És-és), „flóriánharang” (Lux) vagy a „vérehullató fecskefű” (Akvarell) természetesen illeszkedik. A szabadabbnak ítélt forma egyáltalán nem szünteti meg a hangzás (Jégkarcban tapasztalt) sodró, hogy úgy mondjam, magával ragadó jellegét: a hosszabb és rövidebb sorok megőrzött váltakoztatását helyenként leleményes rímek teszik hangsúlyossá. „A levegőben mindenütt halk / zsolozsma ring / mint ahogy vörösre gyúlt esti / kertek alján susog-musog / a rozmaring.” (Hanghatás) Vagy: „Háttérzene reneszansz hangon. / Gordonka? Nem. Ez viola da gamba. / Szól egy letűnt világról. Hallgatom. / S bezárkózom. / Önmagammal – magamba.” (Viola) A rímek játéka – „zsolozsma ring / rozmaring”, „viola da gamba / magamba” – nem csak mint rím szellemes: a cím, Hanghatás, önmagát tükröző tükörként a rímek és a „susog-musog” összecsengő játékára, a „letűnt világ” pedig egy költői hagyományra (is) utal, amely többet mert bízni a rímre, mint a mai kor szárazabb opuszai.
    „Bátorság kell – írja (Reggel) – hogy / – mély lélegzet – / héroszi-fároszi arccal – egy kettő három – belépjek / a tömény világba.” Sebők Éva világa ilyen „tömény világ”, rejtőzik benne valami tragikus, valami drámai, és ez (is) nyilvánvaló kapcsolatban áll világszemléletével. „…mindent betölt / az őshervadás fullasztó szaga / s rozsdabíbor drapériák mögött / a küszöbön ott kuporog / maga / babajaga”. (Félsötét). Tömény világ, félsötét, babajaga – kétségtelen költői erővel megidézett szavak. A szöveg az alábbi sorokkal folytatódik: „A hulló vércsepp félúton megáll. / Védtelenség s végérzet. Végzet.” Azt tapasztalom, amit az idézett Viola vagy Hanghatás című vers esetében: nem a konkrét kimondás, hanem a hangzás segíti a v betűs szavak menetét a vércsepptől az egyre fenyegetőbb védtelenségen és végérzeten keresztül a szövegben beteljesülő, a – és ez az, ami a verssornak nyomatékot ad, hiszen már-már a szavak által kikényszerített – beteljesülést jelentő végzet (már a megfogalmazás is milyen paradox!) felé. Nem csodálom, hogy ennek a versnek a címét választotta kötete címéül Sebők Éva.
    Tragikus, drámai. Mintha lenne itt valami, ami verseit az Újhold költőihez közelíti. „Rémülten / felsikolt a szél. / Rémülten felsikoltok.” (Kergetek) A két, rövid, jambikus versmondatba foglalt párhuzamos szerkezet Pilinszky verseit, a Szabadesés verscím prózáját is (Pilinszky írása végül Simon Áron címen) idézi; mintha a Félsötéten átderengene a Félmúlt lírai világa. De másutt is érezni, hogy „szellemi kortársai” igazából nem a mostani költők, hanem Nemes Nagy Ágnes vagy Weöres. A költészet tapasztalata már számol a ninccsel, de még hiányolja a tájból a tündért (Nincs); számára még a „bábuk hallhatatlanok”. (Ásatás). A vágy és tapasztalat ilyen dialógusán keresztül jut el ahhoz az összetett, egyszerre játékos és tragikus hanghoz, amelyet véleményem szerint Sebők Éva lírai alaphangjának tekinthetünk. A Csak című versben például egy „örökké láthatatlan fantom-madár” nyomában indítunk nyomozást, mígnem a következő konklúzióig jutunk el: „Milyen lehet? Oly semmi tán / hogy meg tud ülni egy pókfonálon? / Keresem lesem minden este. / Félve. Félve – / hogy megtalálom.” A hangot megszólaltató világának összetettségét a megtalálás vágya és a megtalálástól való félelem együttes – hogy úgy mondjam, már-már gnosztikus hangoltságú – tudása jelzi.
    Míg a tapasztalat megalapozója részben a történelem (Történelem), a világkép jelzett összetettségét a tapasztalat és a költői látás (mondjuk így: a fikció) összeütközése váltja ki; ezen a ponton érezzük azt, hogy Sebők Éva verseiről szólva már nem maradhatunk egy pusztán fizikai világ keretein belül, át kell lépnünk a metafizikaiba. A költői, a fikció nem csupán a már bemutatott technikákon és szóhasználaton, hanem a fantázia és a mese képi világán keresztül is beszüremkedik a versbe (Rejt-jel; Járva; Fosztóképző). A szemléletet metafizikus hangoltságát érzékelem a Tragédia és a Hát itt című versekben. Míg a Tragédia a valóság (a sas agresszív világa) és a költői (a griff robusztus, ám mesei) alakját ütközteti, kezdete: „Fatális és frontális ütközés / egy griffmadár / s egy sas között” – és vége: „S hamvaiból / egyikük se támadt fel. Ő nem. / Egyik se főnix” között az átváltozásra való képtelenség földi tapasztalata mutatkozik meg; a Hát itt világa ezen tapasztalat markáns ellenpontját alakítja ki. „Tengerszem halálosan szép / tükre felett áttetsző / pára lebeg: bárha / fúvólag végig-permetezne / csak Istennek tetsző arcomon…” Kép és gondolat, „pára” és a „bárha” tünékeny vágyakat megidéző nyelvi játékából emelkedik ki a „csak Istennek tetsző arc” plasztikus, nehezen megragadható, mégis: elmondhatatlanul súlyos valóság benyomását keltő képzete; valami olyasmi, amit akár Eliot szigorú definícióját alkalmazva is metafizikus költészetnek nevezhetünk.
    Nem lehet csodálkozni azon, hogy ilyen tapasztalat birtokában Sebők Éva világa nem marad a földi dolgok körében. Kérdések „az idők teljessége / betelhet-e” (Figyelsz?), megállapítások „Ám az álom melyben vagyok – / még nálam is / sötétebb” (Csillag alatt) és vágyak (Jövőbenem-látás) ilyen átütése a szöveg vagy a „történelem szövetén” (hogy Pilinszky jól ismert megváltás-hasonlatára utaljak) csak a költészet ritka pillanataiban történik meg. Sebők Éva tehát költő és metafizikus költő az utóbbi nem szorul emberi ítéletre; de ideje lenne, hogy az előbbi – kinek költői munkássága csak a kiadott négy kötetet tekintve is életmű – megtalálja helyét a köztudatban.

Prágai Tamás