Podonyi Hedvig

Bertaberta meséi

    Hatodik mese,
    amelyben Bertaberta találkozik
    a Finnyás Királykisasszonnyal

    Bertaberta hosszú sort pillantott meg a soktornyú kastély főbejárata előtt. Dúsgazdag hercegek és bárók, valamint derék szegénylegények várták türelmesen, hogy a szépségéről messze földön híres, ám nagyon-nagyon finnyás királykisasszony színe elé juthassanak. Minden vágyuk az volt, hogy elnyerhessék a kezét, és a cél érdekében bármiféle próbatételt hajlandók lettek volna kiállni.
    A kastélyhoz közeledve Bertaberta egy oldalbejáratot is megpillantott. Percenként nyílt az ajtaja, és mindannyiszor egy-egy búbánatos ifjú lépett ki rajta.
    – Hát te meg miért lógatod az orrod? – lépett oda egyikükhöz.
    – Még kérded? – sóhajtotta lemondóan a megszólított. – A királylány úgy kikosarazott, hogy a lábam se érte a földet.
    – Engem is – csatlakozott hozzá bánatosan az utána érkező legény.
    – És engem is – érkezett meg egy újabb hoppon maradt kérő.
    – Nahát! – csodálkozott Bertaberta. – Ennek utánanézek.
    Az ifjak sora egészen a királylány rózsaszín leányszobájáig tekergett. Ő baldachinos ágyában, habfehér párnákon hevert. A nyaka már egészen megfájdult a sok fejcsóválástól.
    – Nem. Nem. Nem. Nem megyek hozzád feleségül. Hozzád sem. Nem. Nem – rázta csinos kis fejecskéjét.
    – Egyikük sem tetszik neked? – kérdezte tőle Bertaberta.
    – Nem. Nem bizony. Nem és nem – folytatta a Finnyás Királykisasszony.
    – De hát miért?!
    – Nézd például ezt. Eláll a füle.
    – De csak az egyik. Különben nagyon is jóképű.
    – Már akinek. Ez meg dadog, hallod?
    – De csak izgalmában. Biztosan azért, mert annyira tetszel neki.
    – Áááá… szörnyű belegondolni, hogyan vallana szerelmet: ke-ke-kedves ki-ki-királykisasszony… Nem tudnám kivárni a végét.
    – És őhozzá mit szólsz?
    – Na, nem! Olyat nem választok, aki már másodszor tér vissza. Túlságosan alázatos. Biztosan papucsférj lenne belőle!
    – Mondd, miért nem teszed őket próbára – ahogyan az szokás? Hátha akkor kiderülne, melyikük méltó hozzád igazán!
    – Sajnos, már képtelen vagyok újabb próbatételt kitalálni. Tudd meg: a környező hegyek csak azért vannak ott, ahol lenni szoktak, mert a kérőim nemcsak elhordták mindet a kedvemért, de már vissza is hordták őket a helyükre. A kincstáram dugig van azokkal a csillagokkal, amiket nekem hoztak le az égről. Egyszer a világ végéig szaladtam előlük, de oda is utánam jöttek.
    – Nem könnyű a helyzeted – látta be Bertaberta. – De mégis, van valamiféle elképzelésed arról, milyen legyen a jövendőbelid?
    – Tökéletes…!
    – Gondolod, hogy van olyan?
    – Igen – bólintott határozottan a királykisasszony. Felkelt párnáiról, félretolta soron lévő kérőjét, és az ablakhoz lépett. – Ott van, ni. Hát nem tökéletes?
    – A kertész…?! De hiszen elállnak a fülei! – tiltakozott Bertaberta.
    – Ugyan, csak egy egészen kicsit – intette le a királykisasszony. – Különben is, azokról mindjárt megfeledkezem, amint megszólal…
    – Annyira szép a hangja?
    – Olyan kedves, amikor zavarában dadogni kezd…!
    – Értem – mondta Bertaberta, bár egyáltalán nem értette. – Akkor hát miért nem mész hozzá máris?
    – Miért, miért?! Mert még sosem kérte meg a kezemet – mondta durcásan a királykisasszony, és visszahanyatlott párnáira. – Esze ágában sincs!
    – Hmmm – szólt Bertaberta, és gyorsan búcsút intett neki. Később pedig még hozzátette: – Hmmm, hmmm, hmmm.
    Talán most is hümmögne, ha ennek a mesének vége nem volna.


    Hetedik mese,
    amelyben Bertaberta találkozik
    a Jó Tündérrel

    – Hol is bukkanhatnék rá a Jó Tündérre? – morfondírozott Bertaberta. – Talán a vége-hossza nincs Kerekerdő mélyén, amint épp egy virág borította tisztáson táncol? Vagy a holdfényben fürdő Hegyi Tónál, amint éppen a vízben játszadozik? Esetleg az álmos, hajnali Nagymezőn, amint ezüstpohárkájába csillogó harmatcseppeket gyűjt?
    De nem is kellett tovább törnie a fejét, a Jó Tündér hipp-hopp, előtte termett.
    – Vajon honnan tudtad, hogy veled szerettem volna találkozni? – kérdezte a meghökkent Bertaberta.
    – Azért vagyok Jó Tündér, hogy a gondolataidat is kitaláljam – mosolygott készségesen a tündér.
    Hosszú, szőke haja volt; óriási, ragyogóan kék szeme és rózsaszirom bőre. Ruhája olyan könnyű és csillogó anyagból készült, mint a pókháló. Áttetsző, finoman erezett szárnyacskáit rezgetve kérdezte:
    – Ugye, azt akarod, hogy teljesítsem három kívánságodat?
    – Nem is tudom – felelte Bertaberta.
    – Ó, nagyon sajnálom! Ezek szerint most nem találtam ki a gondolatodat.
    – Az az igazság, hogy nem is gondoltam semmit. Mondd, mások mit szoktak kívánni?
    – Hát… először is: gazdagságot. Másodszor: szépséget. Harmadszor: mindenfélét.
    – Akkor biztosan sok a dolgod!
    – Az nem kifejezés! – helyeselt a Jó Tündér. – Néha már azon tűnődöm, hogy valami más munkát kellene keresnem.
    Kicsit hallgattak. Azután Bertaberta megkérdezte:
    – Na és… elégedettek azok, akiknek három kívánságát teljesítetted?
    – Hogyne! – vágta rá a tündér. – Nagyon is! Mármint: többnyire. Szóval, nemegyszer. Vagyis… előfordul. Bár, csak ritkán.
    Ragyogó tekintete elfelhősödött, mosolygós szája legörbült. Rózsaszirom arcocskájára két óriási, súlyos könnycsepp gördült.
    – Hát éppen ez az! Egyáltalán nem elégedettek! – zokogta végül. – Nem örülnek! Sőt…
    Fátyolruhája zsebéből nagy, kockás zsebkendőt vett elő és kifújta az orrát.
    – Tudod – folytatta –, a vagyont mindig keveslik. Akármekkora is! És folyton veszekednek miatta másokkal. A szépség sem teszi őket boldogabbá. Félnek, hogy elmúlik egyszer, és különben is: mindig találnak benne valami kivetnivalót.
    – És a harmadik kívánság…? – érdeklődött Bertaberta.
    – Az a legszörnyűbb! – sóhajtotta a tündér. – „Nőjön fokhagymás kolbász a szomszédom orrára”, meg ilyesmik. A szemfüleseknek pedig az a harmadik kívánságuk, hogy még hármat kívánhassanak! Persze, ezek teljesítését tiltja a szabályzatunk. Csakhogy az ügyfelek mégis reklamálnak!
    – Hűha.
    – Hűha, bizony! Mások azt kérik: hadd legyenek okosak. Utána meg azért jajgatnak, mert rájönnek, hogy butának lenni sokkal, de sokkal kényelmesebb volt. Olyan is akad, aki azt kívánja: szeresse meg őt az, aki után hiába epekedik. Amikor pedig teljesül a vágya, azt panaszolja, hogy időközben jobban kiismerte az illetőt, aki kiállhatatlan alaknak bizonyult – és most mégsem tud megszabadulni tőle.
    – Nahát!
    – A legrémesebb pedig az volt – sopánkodott tovább a Jó Tündér, feldúltan rezegtetve szárnyacskáit –, amikor egyszer valaki lepkehálóval elfogott, hogy bármikor kéznél lehessek, amikor csak szüksége van rám. Még szerencse, hogy mi, tündérek egykettőre eltűnhetünk, ha kedvünk tartja.
    Újból keserves sírásra fakadt, és hüppögve kérdezte:
    – De hát miért nem örülnek az emberek? Hiszen én igazán csak jót akarok nekik! Biztosan nagyon rossz Jó Tündér vagyok!
    – Ugyan már… – vigasztalta őszintén Bertaberta. – Veled semmi baj. Csak éppen a világ legnehezebb dolga Jó Tündérnek lenni. Ne sírj már… Tudod, mit? Ha nem sírsz, teljesítem egy kívánságodat!
    – Te az enyémet? – kerekítette el gyönyörű szemeit a tündér.
    – Miért ne?
    – Milyen kedves vagy! Tőlem még soha, senki nem kérdezte meg, hogy mi a kívánságom!
    – Máskor talán kérdés nélkül is elmondhatnád, mit szeretnél.
    – Várjunk csak… Azt, hogy egyszer tényleg örömöt szerezhessek valakinek.
    – Kívánságod máris teljesült. Én tényleg örülök, hogy beszélgettél velem.
    – Ez biztos? Igen? Ó, de boldog vagyok! – repesett a tündér. – Mégiscsak van értelme annak, amit csinálok! Jaj, de jó!
    Azzal, ahogyan érkezett: hipp-hopp eltűnt. Csak egy telesírt, kockás zsebkendő maradt utána.
    – Remélem, már nem lesz szüksége rá – mondta bizakodva Bertaberta.


    Nyolcadik mese,
    amelyben Bertaberta találkozik
    az Óriással

    Az Óriás lakhelye egy hatalmas hegyi barlangban volt. Kőasztal állt benne sziklaszékekkel. A sarokban akkora fekvőalkalmatosság terpeszkedett, mint egy futballpálya. Igaz: az Óriás nem tudta, mi az a futballpálya – csak azt tudta, hogy ha elhever az ágyán, mindig lelóg róla a lába.
    Azt viszont észre sem vette, amikor Bertaberta beállított hozzá. Tenyerébe hajtott fejjel, sírdogálva üldögélt asztalánál.
    Bertabertának igencsak vigyáznia kellett, nehogy eltalálja egy-egy könnycsepp; ugyanis még csak egy kicsit tudott úszni.
    – Óriás! – szólította meg, de a bús behemót nem hallotta meg.
    – Óriááás! – rikkantotta.
    – Óriááááás! – kiabálta.
    – Óriáááááááás! – ordította.
    – Óriáááááááááááás! – üvöltötte.
    – Van itt valaki…? – nézett föl végre a nekikeseredett házigazda. Mivel pedig senkit sem látott, folytatta a sírást ott, ahol abbahagyta.
    – Itt vagyooook! – sivította Bertaberta. – A lábadnááááál!
    – Nini, egy beszélő egér! – hunyorgott meglepetten az Óriás. Lekecmergett sziklaszékéről, és nagyon óvatosan négykézlábra ereszkedett.
    – Nem vagyok egér! – tiltakozott Bertaberta, óvatosan kikukkantva egy földön heverő gigászi kenyérmorzsa mögül. – Vendégségbe jöttem hozzád.
    – Vendégségbe…? Hozzám…?
    – Igen. Talán lassú a felfogásod?
    – A felfogásommal semmi baj! Pont olyan, amilyennek lennie kell – szögezte le az Óriás némi morfondírozás után. – Csak az ilyen egerek, mint te, mind nagyon türelmetlenek! Különben is… miért ne csodálkoznék, amikor hozzám senki nem szokott vendégségbe jönni!
    – Ó, te szegény! Ne haragudj! – engesztelte Bertaberta. – Nagyon udvariatlan voltam.
    – Hát – felelte töprengve az Óriás –, tényleg.
    – Mondd csak, nem tennél fel az asztalra? Úgy sokkal kényelmesebben beszélgethetnénk.
    – Jó – bólogatott az Óriás, de nem moccant.
    – Idenyújtanád végre a kezed?
    – Persze. Csak nem szeretem a kapkodást. Annak sosincs jó vége.
    Bertaberta végigmászott a dimbes-dombos tenyéren, átölelte az Óriás fatörzsnyi kisujját és rövid, de szédítő utazás után az asztalon találta magát.
    – Megkérdezhetem, hogy miért sírsz? – érdeklődött.
    Az Óriás elgondolkodott.
    – De hát már nem is sírok! Az előbb sírtam, mert nagyon magányosnak éreztem magamat. De most, hogy igazi vendégem van, sokkal jobb a kedvem!
    – Halkabban beszélj – zsörtölődött Bertaberta. – Mindjárt megsüketülök!
    Az Óriás kicsit tűnődött.
    – Látod, mindenki ezt mondja – sóhajtotta végül.
    Bertaberta szerencsére még idejében megkapaszkodott az asztal egyik árokszerűen mély repedésében.
    – És ne sóhajts akkorákat, mert mindjárt elrepülök!
    – Ezt is folyton mondják – válaszolt valamivel később az Óriás. – Meg hogy reng a föld, amerre járok, meg hogy túl sokat eszem, meg hogy túl nagy vagyok. Szörnyetegnek neveznek! Pedig én olyan szeretnék lenni, mint a többiek! Pontosan olyan!
    – Mint a többiek?
    – Igen…! Igen. De nem sikerült. Már az az iskolapadba sem fértem bele. Ső, az iskolába sem. Csúfoltak is érte eleget. Akkor megpróbáltam éhezni, hogy legalább ne nőjek tovább. Csakhogy a gyomrom korgása elnyomta a déli harangszót is; éjjel meg senki nem tudott aludni miatta a környéken. Így hát megint csak nekem támadtak. Később az jutott az eszembe, hogy segíteni fogok az embereknek. Fákat csavartam ki és köveket görgettem a házaik építéséhez, tetőket igazítottam meg… de ennek sem lett jó vége.
    – Miért?
    – Hát… azért, mert mindenki úgy látta, hogy a szomszédjának többet dolgozom, mint neki. Először egymással vesztek össze emiatt, azután engem kezdtek szidni. Végül összefogtak és száműztek engem ide, a hegyekbe.
    – Nagyon szomorú történet.
    – Bizony. Ezért vagyok én Nagyon Szomorú Óriás.
    – Talán meg kellene keresned a többieket. A hozzád hasonlókat – javasolta Bertaberta.
    A Nagyon Szomorú Óriás kimeresztette malomkeréknyi szemeit. Látszott rajta, hogy megállás nélkül kattog az agya.
    – Nem értem – bökte ki végül.
    – Úgysem lehetsz pontosan olyan, mint a többiek, és ez talán nem is baj. Keresd meg inkább a többi óriást – azokkal biztosan jobban érzed majd magad!
    – A… a többi óriást? Gondolod, hogy vannak még más óriások is a világon?
    – Miért ne lennének?
    – Ez az! Hát ez az! Már holnaptól elkezdem keresni őket!
    – Akár mától is elkezdhetnéd. De most, kérlek, tegyél le az asztalodról. Megyek.
    Bertaberta ezután már csak egyetlenegyszer hallott az Óriás felől: távolból érkezett, vidám üdvözlőlapját öt görnyedező postás kézbesítette.


    Tizedik mese,
    amelyben Bertaberta találkozik
    A Világ Legöregebb Emberével

    – Fogalmam sincs, hogyan juthatnék el a világ végére – ismerte el Bertaberta. – Nincs rajta a térképen!
    Végül aztán elindult az orra után. Ment-mendegélt, mígnem egyszer csak megpillantott egy hatalmas, szürke követ, azon meg egy ráérősen üldögélő, vénséges vén, aprócska öregembert. Illendően köszönt neki, és megkérdezte tőle:
    – Te biztosan sokat láttál és tapasztaltál már – mondd, hol találom a világ végét?
    Az öregember elmosolyodott. Olyan volt az arca, mint az utak szabdalta dimbes-dombos, havas téli táj; kék szemei tiszta vizű, jeges tóként ragyogtak. Szakálla úgy omlott le egészen a földig, mint a fagyott zuhatag.
    – Meghiszem azt, hogy sokat láttam! – felelte, meglepően erős, csengő hangon. – Nálam többet senki sem látott, mivel én vagyok A Világ Legöregebb Embere.
    – Én nyolcéves vagyok. És te? – érdeklődött Bertaberta.
    – Senki sem tudja, mikor születtem és hány esztendőt számlálhatnék – nevetett hangtalanul az öreg. – Még én sem emlékszem rá!
    – Az én nagypapám is mindenfélét elfelejt – például, hogy hová tette a pipáját.
    – Én semmit sem felejtek el, de nem ám!
    – A nagypapám is mindig ezt mondja. Nos, akkor hát meg tudod-e mondani, merre található a világ vége?
    – Úgy érted, a világ vége? – A Világ Legöregebb Emberének nevetése most már lavinaként dübörgött. – Éppen azon a helyen, ahol állsz!
    – És ha kicsit odébb lépek?
    – Akkor is ott vagy! Akkor is!
    Bertaberta kezdte úgy érezni: A Világ Legöregebb Embere egyszersmind a Világ Legbosszantóbb Embere is.
    – Az nem lehet. Különben is: a világ vége kopár hely kell hogy legyen. Olyan, ahol nincs semmi. Hiszen ott minden véget ér.
    – Ha nem tudnád: ahol véget ér valami, ott mindjárt kezdődik is valami más. Amikor véget ér a tél, elkezdődik a tavasz. Amikor véget ér a zaj, elkezdődik a csend. Akárhová nézel és akárhová lépsz: mindenütt véget is ér, meg el is kezdődik valami.
    – Hát, ez igaz – ismerte el Bertaberta.
    – Örülök, hogy erre a véleményre jutottál – kuncogott fagyosan csikorgó hangon az öreg. – Tudod, én időtlen idők óta gubbasztok itt, és aki erre jár, azzal elbeszélgetek. De a legtöbben azt hiszik: bolondságokat beszélek. Tovább futnak, keresik a világ végét vagy egyebet – és csodálkoznak, hogy sehol sem találják.
    – Mert itt van! – rikkantotta Bertaberta, nyaktörő ugrásokat végrehajtva. – Meg itt! Meg itt! Mindenhol! Igaz?
    – Valahogy így.
    – De vajon miért nem hisznek neked?
    – Ki tudja? Talán azt gondolják: ahhoz, hogy odaérjenek valahová, mindenképpen sietniük kell. Pedig, képzeld csak el – ha a rózsa sietne kinyílni: télen bújna elő és megfagyna. Ha a föld sietne forogni: akár óránként válthatná egymást nappal és éjszaka – felborulna az egész életünk.
    – Szóval szerinted mindent lassan kellene csinálnunk?
    – Dehogyis! A gyorsaság nem feltétlenül sietség. Egyáltalán nem baj, hogy a kolibri szíve szaporábban ver, mint az elefánté! Azokkal viszont valami nincs rendjén, akik gyorsabban haladnak annál, semhogy észrevehetnék: merre is járnak éppen?
    Ekkor távoli dübörgés, nyerítés hangzott fel. Egy hatlovas, cifra hintó vágtatott egyenest feléjük. Bertaberta félrehúzódott az útból, a vénséges vén ember meg se moccant. A fogat megállt. Az ablakát takaró bársonyfüggönyt drága gyűrűkkel ékesített puha, kövér kéz húzta félre, majd előbukkant egy biggyedő ajkú, hófehér arc is.
    – Azért kocsiztam ki, mert azt hallottam: most érik a szamóca, ami a világ egyik legfinomabb gyümölcse – közölte az arc tulajdonosa. – Öreg, meg tudod-e mondani, hogy hol terem?
    – Ott ni – mutatta göcsörtös mutatóujjával A Világ Legöregebb Embere. – Menj az erdőbe és hajolj le, ha meg akarod látni!
    – Pimasz vénség! Még hogy én lehajoljak?! – sziszegte a biggyedő ajkú uraság. – Ha nem nézném a korodat, most meglakolnál… Egy ilyen finom gyümölcs különben sem teremhet valami vacak kis növényen!
    Azzal intett a kocsisának és tovaszáguldottak.
    Bertaberta pedig megkérdezte:
    – Merre is mutattál? – azután hamarosan jót szamócázott A Világ Legöregebb Emberével, a világ egyik végén.


    Tizenegyedik mese,
    amelyben Bertaberta találkozik
    az Elvarázsolt Herceggel

    Bertaberta egy szép, lapos követ talált a tóparton. Úgy akarta vízre hajítani, hogy a felszínen szökkenjen néhányat, mielőtt elmerül. A dobás pompásan sikerült, a kő ötször is pattant – ám mindjárt ezután méltatlankodó hang csattant fel:
    – Ahhoz mit szólnál, ha a te lakásodat dúlná fel így valaki ?!
    Bertaberta lába előtt egy feldúlt béka ugrabugrált. Torka csak úgy lüktetett a felháborodástól. Fején icipici aranykorona díszelgett.
    – Elnézést. Nem tudtam, hogy zavarok – felelte megszeppenve Bertaberta.
    – Felejtsük el – mondta nagylelkűen a béka, és abbahagyta a dühödt ugrabugrálást. Torkának lüktetése is lassult. – Mi járatban vagy?
    – Eddig nem tudtam, miért is jövök ide – de most már igen: azért, hogy veled találkozhassak. Mondd, miért van icipici aranykorona a fejeden?
    – Rég rájöhettél volna – hangzott a válasz –, hogy én az Elvarázsolt Herceg vagyok. Egy gonosz boszorkány változtatott békává.
    – Aha…! És akkor leszel újra ember, ha egy királykisasszony hajlandó megcsókolni téged.
    – Pontosan! De sajnos, akik eddig meg akartak csókolni, azok nem tetszettek nekem. Mindegyiknek csak a hercegi rangomra meg a vagyonomra fájt a foga. Az az igazság, hogy mostanában már inkább jól elbújok a nádasban, ha újabb királykisasszony közeleg, és meg se pisszenek, amíg nem távozott. Szerintem egyikük-másikuk képes lenne akár arra is, hogy erőnek erejével szabadítson meg a varázslattól!
    – Ó, te szegény! Hiszen így sosem válhat belőled ismét herceg!
    – Talán nem is baj – kuruttyolta a béka. – Talán nem is baj.
    – Hogyhogy?!
    – Tudod, ha az erre járók éppen nem hajigálnak mindenféle köveket a tóba, nagyon békés ám itt az élet. A legyek és szúnyogok zamatát is nagyon megkedveltem. Most mondd meg: hogy nézne ki, ha hercegként legyeket és szúnyogokat fogdosnék, majd pedig jóízűen megenném őket?
    – Elég furán.
    – Na, ugye! Ősz atyám, a király kénytelen lenne azonnal kitagadni engem. Békaként azonban mindez úgyszólván kötelességem.
    – És sosem hiányzik neked a pompa? A kényelem?
    – Nincs pompásabb dolog, mint vízközelben tölteni a meleg nyarat, és nincs kényelmesebb dolog, mint átaludni a telet, amikor úgyis pocsék az idő. Márpedig mi, békák, éppen ezt tesszük!
    – Nem hiányolod a jó társaságot, a királyi udvar forgatagát sem?
    A béka hanyatt vetette magát, úgy nevetett:
    – Jó társaság…? A talpnyalókra gondolsz, akik azért jártak a kedvemben, mert tudták, hogy előbb-utóbb én leszek a király? Forgatag…? Azokra a szörnyen unalmas fogadásokra meg bálokra gondolsz? Nos, utálok társalogni és táncolni – viszont rájöttem, hogy imádok brekegni és úszni! Különösen egyvalakivel…
    – Csak nem…?
    – De bizony! Megismerkedtem egy kedves lánnyal. Olyan, mint egy csodálatos, zöld drágakő! Ráadásul gyönyörűen dülled a szeme, és neki van a legeslegszélesebb szája az egész környéken.
    Suttogva hozzátette:
    – Nem valami okos, de nagyon szeret engem! Azt hiszem, most már nem is megyek innen sehová.
    – Sosem fogsz újra átváltozni…?
    – Talán majd a gyerekeim. Tudod, a mi ivadékaink ebihalnak születnek – és csak utána lesz belőlük béka. Mi ez, ha nem átváltozás?!
    Az Elvarázsolt Királyfi akkora cuppanással vetette magát a tóba, hogy az akár egy óriási puszi hangjának is tűnhetett.
    Bertaberta pedig csöndesen elindult hazafelé. Útközben még összetalálkozott egy csapatnyi mindenre elszánt királykisasszonnyal, akik egymással versengve siettek felkutatni az elátkozott herceget.
    – Nem láttál véletlenül errefelé egy békát, icipici aranykoronával a fején? – faggatták őt.
    – Nem bizony – rázta a fejét Bertaberta, és ez egyszer nem is szégyellte, hogy füllentett.