Bellér Ágnes

Megméretett

(In memoriam H. I.)

A két kar – ha mondom – erős.
Simíthatsz, üthetsz – tudod.
S Krisztus meghalt a Golgotán
Sírsz, szegény megalázott – tudom.

    Sokszor elmondtam már. Kívülről tudom a mozdulataimat. Mint álomkoreográfus, tervezem őket, s játszom lélegzet nélküli szerepeimet. Meg tudom fogalmazni az indokokat. Mire vagy kíváncsi? Nincs lelkem. Ha nem tudnád, a legújabb kutatások szerint a lélek színtelen, szagtalan, légnemű anyag, alkoholban oldódik, s elillan, huss! Nézd a falakon, körben a mocskot. Mi lélegeztük ki… te és én. Te és én. Örökösen ismétlődő variációkban.
    Védekezni is tudok, de ne hallgass meg!
    Annyiszor elmondtam már, ha most is megteszem, a közönyöm teljes lesz. A szavak alaktalanul hullanak a földre, súlyuk sincsen. Kellenének a magyarázatok? Játszani órákon át a kérdés-felelet játékot, mígnem magad is elhiszed, áldozat vagy a magad ácsolta vesztőhelyen. Ne áltasd magad. Játsszunk inkább mást. Játsszunk ebben a kölcsönszobában, kölcsönágyon, hadd szeretkezzem veled, kicsi kölcsönszeretőm, ne űzz el. Már az utcasarkon összefonódó párok rezzenéstelen levegője sem eléggé groteszk, hogy lenne az a mi kis megfagyott tragédiánk?
    Hagyd hát a kezem, kövessék ráncaid, lassú öregedésed. Kíváncsiságod hajszolt ma hozzám, vonzódásod magad rosszából más keservébe. De nem lehetsz jobb általa, csak magadat fosztod ki. Na lám, egészen gördülékenyen fogalmazok, meg lehetsz elégedve. Nem látszanak a homlokom mögé rejtőzött apró manócskák, kedves gnómjaim, lila csokornyakkendőben.
    És te is, kis bűbájos kurvám, rút asszonyi ösztönnel a másikat boncolod. Nem rám vagy kíváncsi. Magad akarod méltó vetélytárssá formálni, de ne reménykedj! Sem te, sem más nem lehet vetélytársa az időnek. A múlt könyörtelen, nem tűr összehasonlítást. Miért teszed mégis, mondd? Igaz, ne mondd. Hallgass!
    Eljutottam már az alázat és áldozat oly magas fokára, hogy onnan már csak egy lépés a halál. Az a temetetlen halál, mikor már a bogarak is elfordulnak a testemtől, és vegetáriánunosokká lesznek. Nem erre születtem!
    … Egyszer, amikor őrültül féltek az emberek, anyám szívében bánat lakott, teste remegett. S ott születtem én, a végtelenség partjainál, ahol a tenger szabadságról álmodott. Születhettem volna csúnyának, szépnek, császárnak, királynak, vak koldus fiának. Szélnek születtem… Álomtalan éjjeleken eljárok még a száraz szemgödrű tengerekhez, megtölteném a te könnyeiddel, az enyéimmel, a másik asszony vér-verítékével…
    Ne hallgass rám! Inni adj!
    Ez igen! Érzed a konyak illatát, látod a szesz gomolyait felszállni a pohár falán? Így, szagolj csak bele, orrcimpád rándulása maga a gyönyör. Nemsokára ködbe von, párafelhőjében a meggyötört vágyak palástba öltözött királya lehetsz, kezedben átlátszó a jogar.
    Nem kívánok már mást. Hagyjuk egymást. Fordulj a falnak, aludj. Az ilyen éjszakák semmire sem jók, nem váltanak meg, és másnap csak még mélyebben merülök a részegség hullámaiba. Mígnem egyszer elfelejtem megtenni azt az apró mozdulatot, ami a felszínen tart. Vagy levegő helyett a szeszbe kortyolok.
    Jaj, a függöny mintái, az ágy erezete! Sőt, ha így hunyorítok, akkor a te arcod is… Sára, Sára, Sára! Sára lángra lobbant… Megkezdetlen rőzsenyalábon, ordítása iszonyú álom. Sára e századi mártírarca, Jeanne d’Arc mosolya, gyűlöletes, jóságtól fényes szeme. És a lányom elfordított orcája, még ujjaimban érzem a kutacs domborulatát, bőrének finom vonalait. Isten, Isten, én nem láttam a lányom szemét!
    Mondd hát, miért mindez, mi volt a baj? A szesz? A nők? Nem, nem… A lehetőségek asszonyai csak vonalak nélkül, színek nélkül, sűrített kompozícióban léteztek, odacsapott festékpacnik a vásznon. Ha nap sütne rájuk, szertefolynának, s az sem volt baj, hogy ittam. Néha, átitatva konyakkal, rummal, eljártam nékik, örökös nézőközönségemnek a spongyatáncot, akarod te is látni? Áh, már nem megy, vagy nem ittam eleget. Száraz a spongya, adj még, adj még inni, hallod?! Verset is tudok mondani, énekelni is, magam írta, magam szenvedte dalokat. Hallga…
    „A zárt intézet falai hófehérek! / Élnek hatalmas Krisztusok, / Sikolyra jár az óra, és csattanásokra. / Itt elég a vágy, setétre foszlik, / Minden por és hamu legyen, / Minden por és hamu legyen! A gondolat fémtükörben ázik, / Felmutatom a jobb kezem középső ujját, / – ez a legerősebb! – / s ők őrzik a csöndet. / A tér elveszett az időben. / Csak a pillanat hasít ki vérző hangulatokat a való világból… / A madárhoz csak az érjen, akinek nem kell kérnie egy vagy két ünnepet, mert elnyelte a világot a fény…”
    Lásd Krisztust iszonyúbb keresztfán. Már ezt sem tudom. Az emlékek forgácsokra hullva temetik be a szívem. Ütni kéne, arcokba csapni… a roncsolásig, a csörömpölésig, késpenge-szemekbe nézni, vér szagát belélegezni.
    Félek. Magamtól, tőled? Tőletek? Adj még konyakot. Megfagytak a mondatok, s én is megfagyok. Valamikor szürke lesz a reggel, és én kép leszek egy falon, málladozó freskó. Dilettáns műve, színtelen. Azon a napon meghalok.
    S addig? Még én vagyok a fő csatornanézegető, a bogarak és férgek forgalomirányítója, a nagy svábfekete irtó fia. Anyám medúzateste a tenger mélyén szétterült, s vége, vége, vége.
    Kövér barátom, aki egyszer volt időben, mikor térdig jártam az örömben, könyököm fogta, s előremutatott a szűk utcán: – Nézd a sárga cégért, ott a világ közepe!
    Közeledtünk. A nap fáradt fénye elterült, s a tévedés ára súlyos volt, a cégéren az én nevem állt, betűzöm; H… O… P… segíts!
    S a cégtáblán már egymásra ragasztott papírlapok rejtik az igazságot. Értesítjük üzletfeleinket, hogy boltunkat haláleset miatt bezártuk. Ilyen egyszerű ez.
    Egyet fordult a föld, valami őrült tengelyét kihúzta, s mint sétapálcát forgatta elegánsan két ujja között, az égre nézett, s így szólt: eső lesz…