Ördögh Szilveszter

Ének, énekek

Részlet

    Lassan két évtizede, 1981–82-ben kezdtem tervezni és megírni azt a trilógiát, amelynek már akkor a Pogány áldozások címet adtam. Túl voltam három novellásköteten (A csikó, Bizony nem haltok meg, Változatok megváltásra), a Koponyák hegye című regényem kétszer is megjelent, s kiadták – bemutatás után – a Kapuk Thébában című drámámat is. Úgy véltem s úgy éreztem, hogy „az emberélet útjának felén”, 33 évesen megkísérthetem és megkísérelhetem „megteremteni” a magam „isteni színjátékát”, ahogy ildomos Dante után – három önálló s mégis összefüggő fejezetben. Így készült el először a Titkos értelmű rózsa, majd a Lázár békéje; előbbi a „pokol”, utóbbi a „tisztítótűz” általam megjeleníthető, magyar huszadik századi változata gyanánt. A Titkos értelmű rózsa, nagyon leegyszerűsítve, a hit tragikus valóságáról, a Lázár békéje a kényszeres, mindennapi élet drámai kínlódásáról próbált egy-egy sors fölmutatásán keresztül, végkifejletes folyamatban látleletet adni. A „paradicsom”, az Ének, énekek azonban sehogyan sem akart sikerülni, s én, belátva fogyatékosságaimat, két változat teljes megírása után félretettem, vagyis várakozóan szüneteltettem tervemet. Merő véletlen, hogy a trilógia első két kisregénye mégis megjelent önálló kötetekben; az Új Írás és a Kortárs ugyanis leközölte a két írást, s ennek nyomán Hans Skireczki – kiváló német műfordító – a Lázár békéjét nem csupán lefordította, de meg is jelentette úgy, hogy licenckiadásként kapható volt az NSZK-ban, Svájcban és Ausztriában is. Így állt elő az a különös helyzet, hogy az úgynevezett kiadói jog a Volk und Welthez került volna – mivel magyarul nem könyvi, hanem „csak” folyóiratközlés szolgált alapul. Emiatt a Magvető szinte soron kívül kiadta 1985-ben, s ez a kiadás jelentett copyrightot a néhány hónappal későbbi német megjelenéshez. Ezt követően már nem láttam értelmét, hogy a korábban íródott (és az Új Írásban 1983-ban korábban publikált) Titkos értelmű rózsa ne jelenjék meg könyv alakban is. Tervem, a trilógia együttes
kiadása így szerencsésen-szerencsétlenül „összekuszálódott”, mivel a „tisztítótűz” előbb látott napvilágot könyvként magyarul és németül (1985), mint a „pokol” (1986) – és a „paradicsom”-mal kudarcot vallottam. (Magán- s talán valamelyest közérdekesség, hogy a Lázár békéjéből a Magyar Televízió filmet is forgatott, s a főszerepet játszó Horváth Sándor Karlovy Varyban nagydíjat kapott az alakításra, és a tragikusan korán elhunyt Gábor Pál az egész trilógiából szeretett volna filmet csinálni, de én megbuktam a „paradicsomi” vizsgán…)
    Egy-két éve kezdek reménykedni: hátha sikerül megírnom, befejeznem az Ének, énekek-et, s ezzel hátha teljessé lesz a Pogány áldozások. Arra gondolok: nyilván szükséges volt-lehetett ez a majdnem húszesztendős késedelem s a közbenső kudarcos próbálkozások.
    Hiszen Móricz is tizenhárom év alatt tudta teljessé alkotni az Erdély-trilógiát az 1922-ben megjelent, zseniális Tündérkert után. Ami bizonyos: a magam kísérletét csupán beismerő hivatkozással említem együtt Dante Színjátékával és Móricz százados értékű remekével. Viszont azt is bevallom: mindketten s mindkét mű mérce számomra. Összegző tanulságteremtésük nem kihívás, hanem okultató főhajtás kínlódó-küszködő munkám során, hogy a bonyolultat ne egyszerűsítsem, s az egyszerűt ne bonyolítsam. Hogy a fát is és az erdőt is lássam, hogy megkülönböztessem a lényegest a lényegtelentől, a történéseket a történelemtől, a valóság zavaros mindenhatóságát a benne rejlő tiszta sorsigazságoktól. Emiatt választottam – miként a trilógia első két könyve elé – Dante alapművéből az Ének, énekek elé az alábbi tercinát mottónak: „A vágytól hajt az Igazság tövén ki / galyak gyanánt a kétely; s minket ösztön / lök ágról-ágra, a csucsot remélni.”

    Sejtelme sem volt Fekete Illésnek, hogy az éjszaka után mit hoz a hajnal. Neki azt mondta ifjabb Vergilius előző este, hogy a folyó melletti, tavacskányi holtág tisztásos partján gyűjtsön elegendő gallyat, uszadékfát, ami táplálni tudja a tüzet alkonyattól virradatig. S hogy pontban napnyugtakor kell meggyújtani a tüzet, és a parázsnak pontban napkeltekor kell elhamvadnia. Hogy ez lesz az ő dolga: tűzgyújtás, tüzelés, a hamvak vízbe szórása.
    Fekete Illés mindent előkészített a mondott helyen: boglyányi gallyat halmozott a tisztásra, a fűzfaligetből vastag, korhadó ágakat vonszolt melléjük, gondosan összeállítgatta a tűzfészek sátrát, leült egy közeli tönkre, s nézte a nap lassú vonulását nyugat felé, a holtág széltől fésült, bodros vízszínét, a folyóparti töltés bokrait a szürkületben.
    Szent Iván éjszakája közeledett.
    Idősb Vergilius érkezett előbb: nehezen, nyögve lépdelt, bal vállán hosszúkás bőrtokban horgászbotok, bal kezében összehajtható, alumínium csővázas, vászonülőkéjű tábori szék, jobb kezében nagy, láthatóan nehéz műanyag szatyor, jobb vállán madzagakasztóval merítőháló. „Remélem, lesz kapás és lesznek halak” – szólt köszönésképpen, s lecihelődött a homokos parton. „A fiam még nem jött?” – kérdezte, de nem várt választ, szemüvege mögül a folyótöltésen túlra hunyorgott, majd körbehordozta a tekintetét az ártéri holtágon. „A nádasnál köröznek a vörös szárnyú keszegek – bökött arra az ujjával –, de emitt lesznek nagy halak, a partközeli odvas fűzfa előtt.” És akkurátus komótossággal pakolászni kezdett: összeállította a botokat, a nagy műanyag szatyorból harmonikásan szétnyíló műanyag ládikát vett elő, benne úszók, kapásjelzők, horgok, ólmok, kisolló, különböző vastagságú zsinegkarikák, aztán következtek a lyuggatott fedelű kerek dobozok gilisztával, csontkukaccal, apró üvegben kukorica, nejlonzacskóban kukoricadara.
    Ifjabb Vergilius ellenkező úton érkezett, az ide nem látszó híd felől, hátán jókora hátizsákkal. „Látom, minden kész, a színjátékhoz” – mondta, és ahogyan leügyetlenkedte magáról a hátizsák kantárjait, üvegek összekoccanását lehetett hallani. „Ez nem színjáték, hanem komoly, hozzáértést igénylő munka!” – fortyant föl idősb Vergilius rosszallóan nézve a fiára, miközben a két vaságasra fektette a két horgászbotot, és a zsineg végét a horgokkal, ólmokkal a víz fölszíne alá eresztette. „Hadd ázzanak” – tette hozzá nyomatékosan. Ifjabb Vergilius gunyorosan mosolygott, ledobta a cigarettáját, rálépett, majd ingzsebéből új cigarettát vett ki, és tenyere öblének védelmében öngyújtóval rágyújtott. Körbesétálta a tisztást, homlokához emelve kézfejét a töltés mögötti folyó, a holtág árnyékos füzese és a lenyugvó, vörösen izzó napkorong felé figyelt. „A természet lágy öle, ideális hely a színjátékhoz” – jegyezte meg, s a hátizsákból két üveg pálinkát meg egy palack ásványvizet vett ki, aztán kirázott belőle két takarót, és az egyiket följajdulva elterítette: „A lumbágóm!” – mondta fájdalomtól eltorzult arccal, és a derekát tapogatva, kínlódva próbálta kihúzni magát. „Zsába, ágyékzsába” – motyogta idősb Vergilius, s közben vizet csöpögtetve a markából gyúrta, gyömöszölte a nejlonzacskóban a kukoricadarát. „A nők miatt van, azért, mert mást se csinálsz, csak hágod őket.” Az ifjabb nem szólt rá semmit, láthatóan még mindig hasogatta a fájdalom, majd nehézkesen, támaszkodva leguggolt, sziszegve letérdelt, nyújtóztatta a derekát, aztán leült a takaróra, előrenyújtotta a lábait, és hátradőlt a könyökére. „Inkább örököltem, te már menni is alig bírsz” – mondta a fájások csillapodásában. „Nekem érszűkületem van, azok után, amilyen sors nekem jutott, nem is lehet csodálni. De én nem hagyom el magam” – dörmögött önérzetesen idősb Vergilius, és gombócnyit kimarkolva a darából fürkészte, jól tapad-e, jól omlik-e. „Talán nem kellene vitatkoznunk ezen a szép estén…” – ifjabb Vergilius fölült, lecsavarta az egyik pálinkásüveg kupakját, s hosszan kortyolt. „Szerelem éjszakája jön, nem? Mihelyt alászáll a nap, Illés meggyújtja a tüzet, én számolom a csillagokat, te kifogod a legszebb sellőt, és békességben darvadozunk virradatig.” Ismét kortyolt a pálinkából, az erejétől összerázkódott, lehelt, és beleszívott a cigarettába. „Te éjfélre be fogsz rúgni, aztán horkolsz, mint a részeg kocsis az árokban. De én halat fogok, karomnyi halakat!” „Jó, hogy vaksötét lesz, úgy nem látjuk, de még nagyobbnak képzeljük.” „Hoztam zseblámpát. Én nem szoktam lódítani, tudhatod jól.”
    Idősb Vergilius zöld gumicsizmájában beleóvakodott a vízbe, és a kiszemelt odvas fűzfa elé dobálta az összegyúrt daragombócokat. „Eszegessetek, majd később a horog is megérkezik szemes kukoricával meg trágyagilisztával. Elébb még megfaggatjuk a holtág közepét fenekezővel, meg úszózva fogunk néhány snecit, hátha lesz rablás, kellhet az csukának, harcsának, süllőnek.” „Ha egyedül vagy, akkor is beszélsz magadban?” – kérdezte ifjabb Vergilius az apját, majd az alábukó napra nézve odaszólt Fekete Illésnek: „Néhány perc múlva meggyújthatod a tüzet, kezdődjék a komédia!” „Először is: nem magamban beszélek, hanem a vízzel, a fákkal, a csillagokkal, a halakkal beszélgetek. Másodszor: az ember sosincs egyedül, mert vele van az egész élete. A magány az más, olyankor csak a csönd beszél. Ha megéred, fiam, megtapasztalod és talán megtanulod. De ezt kétlem. Te ripacs vagy, pojáca. Csak az ivás, a korhelykedés, a nők érdekelnek. Egész pontosan: a vagina.” Ifjabb Vergilius fölnevetett: „Helyben vagyunk! Íme a példamutató apa és a csélcsap tékozló fiú! A vaginát egyébként csakugyan kedvelem, mondhatni, szerfölött! Valószínűleg ezt is örököltem tőled, mint a lumbágót.” Idősb Vergilius úgy tett, mintha oda se figyelt volna, mintha nem is hallotta volna. Szuszogva ráügyeskedte a gilisztát a horogra, és a fekenezőbotot meglódítva a sötétségbe merült holtág közepe felé dobta az ólomsúlyos zsineget. Surrogás, majd fémes kattanás hallatszott, kisvártatva csobbanás. A botot rátámasztotta az ágasra, a zsinórra akasztotta a kapásjelzőt. Aztán az úszós horgászbot következett. „Úgy” – suttogta idősb Vergilius, s leült a szétnyitott tábori székecskére.
    Fekete Illés meggyújtotta a gyufát, lángra kapott a papír, a rőzse, a csinosan összekészített gallysátor. A csillagszikrás sötétség a nap vörhenyes visszfényeit is fölitta. „Ha valaki kér, itt van a pálinka” – törte meg a váratlanul beállt, szinte áhítatos csendet ifjabb Vergilius, de senki sem válaszolt. Pattogtak a falánk tűzben a száraz gallyak, meg-megcsobbant a renyhe szélben a víz a partfövenyén. „Üdvöz légy, Szent Iván éjszaka, szerelmesek buja nászvarázsa!” – kiáltott hirtelen ifjabb Vergilius, és szavai visszhangos fuldoklással elenyésztek.
    „Ha bohóckodni akartál, nem kellett volna idejönnöd” – mondta halkan idősb Vergilius. „A víz színe viszi a hangot, elriasztja a halakat. A példamutatásra vonatkozólag pedig: a magam módján példamutató vagyok, hűséges voltam és maradtam anyádhoz. Te meg igenis korhely vagy, pojáca, nőfaló. Azon se csodálkoznék, ha vérbajos lennél. Sose kérdeztem, nem volt hozzá semmi közöm, de tán magad se tudod, hány nőt hágtál meg eddig. Akik szerettek téged, azokat gyalázatosan elhagytad, akiket szerettél valaha is, azok téged hagytak ott. Fertő az életed, fiam. Pedig példát vehettél volna rólam.” Idősb Vergilius fölkattintotta a zseblámpáját, és a kapásjelzőre meg az úszós zsinórra világított. Mindkettő alig észrevehetően ringott a víz lüktető hullámainak ritmusára. Ifjabb Vergilius rágyújtott, kortyolt a pálinkából, a torkát köszörülte. „Nemhiába akartál pap lenni, megható volt a prédikációd. Szépséghiba, hogy nehezen tudom elhinni és elfogadni.” „Nem is azért mondtam, régóta nincs illúzióm, eddig se hallgattál rám, eztán mért hallgatnál. Ha akarsz, majd tanulsz a magad kárán. A te életed.” „Erről-arról én is beszélhetnék ezen a szép éjszakán.” „Anyádat ne merd bántani.” „Eszemben sincs.” „Elpocsékoltál mindent. Csepűrágó lettél.” „Sokan szerettek és szeretnek.” „Múlt idő. Maradj a múlt időnél.” „Még élünk, nem?!” – csattant föl ifjabb Vergilius. Az idősebb lehajtotta a fejét, érthetetlenül motyogott, mint aki rágja a szavakat, mielőtt hangosan kimondaná. „Hallottam, Júliát is otthagytad, vagy ő hagyott ott. Szégyen ez nekünk.” „Hogy ki kire hozott szégyent, ne firtassuk.” „Váltogatod a nőidet.” „Nem váltogatom. Kerülnek kézen-közön. Nem ígérek nekik semmit. Nem szoktam hazudni, arra kényes vagyok.” „Kapásom van, hallgass!” Idősb Vergilius előrehajolt, jobb kezével megfogta a fenekező botot. A kapásjelző meg-megrángott, majd hamarosan ismét csak ringott, ahogyan a vízbe merült zsinórt dajkálta a hullám.
    Fekete Illés vastag ágat helyezett óvatosan a parázs fölé. A tűz körülfutotta, és bíbor lángokkal falni kezdte. Az égbolton hunyorogtak, cirpeltek a csillagok.
    „Anyám boldogtalan volt, te is boldogtalan voltál. Harminc éve külön háltok, harminc éve alig szóltok egymáshoz. Ez volt a példa, ez volt a valóság. Te ezt jobban tudod, mint én, apa.” Ifjabb Vergilius fölült, a derekával a tűz felé fészkelődött, hogy melegítse. Még egyet beleszívott a cigarettába, és a parázsba hajította. „Ne szépítsük, boldogtalan és örömtelen volt az életetek.” „Úgy látszik, csak kóstolgatta… lehetett akár ponty is… az ilyen óvatos… Vagy keszeg volt, és leette a gilisztát.” Idősb Vergilius fölcsévélte a zsinórt, és a zseblámpa fényénél a horgon matatott. „Még egyszer megkínállak finom trágyagilisztával, de most túljárok az eszeden, nem fogod tudni leszopogatni a horogról” – ismét repült surrogva a zsinór a fekete víz fölé, ismét kattanás, majd csobbanás. Idősb Vergilius visszaakasztotta a kapásjelzőt, oldalfényűre támasztotta a zseblámpát, s visszaült a tábori székre. „Az életünk olyan volt, amilyen volt. Szegénység volt, háború volt. Olyan szegénység, amiről neked fogalmad sem lehet. És háború. Nekünk akkor adatott szeretnünk egymást. Aztán anyád beteg lett fiatalon. Megoperálták, nem volt többé nő. És én mégis hűséges maradtam hozzá, kitartottam mellette.” „Eltekintve attól, amikor elköltöztél, amikor el akartatok válni, amikor titkokban férjes asszonnyal randevúztál. Azt hazudtad otthon, hogy horgászni mégy, valahogy hirtelen kaptál rá erre a szenvedélyre, de sose volt szerencséd, mert halat nem fogtál.” „Anyád beteg lett, ápoltam, megoperálták. Nem volt többé nő. Érthető, ha elhidegültünk.” „Aztán fölgyógyult, és ugyanúgy nem beszélgettetek. Ültél a televízió előtt és ittad a bort, anyám meg takaróba bugyolálta magát a másik szobában, és krimit olvasott az állólámpa fényénél meg keresztrejtvényt fejtett. Este tízre berúgtál, és az üres üvegeket kidobáltad a fűre az ablakon. Az utcaseprő szedte össze, váltotta vissza. Szerintem fölbérelted. Azért csináltad, hogy anyámnak ne kelljen szégyenkeznie a boltban, netán alkoholista család volnánk…” „Anyádat kikíméltem, anyádból úriasszonyt csináltam! Lelenc volt, senkije, semmije, feleségül vettem, szerettem, amikor beteg volt, ápoltam, és kitartottam mellette! És tíz év óta egyetlen kortyot sem iszom, és leszoktam a cigarettáról is! És minden áldott nap viszem neki ételhordóban a diétás ételt a klinikáról!” – idősb Vergilius szembefordulva kiabált, hadonászott, majd remegő kézzel levette a szemüvegét, és a kézfejével megtörölte mindkét szemét. „És kikérem magamnak, hogy leckéztess! Mindent megkaptál, nem tudod, nem tudhatod, mi a szegénység, a nélkülözés, a háború! Semmit sem tudsz, és vedd tudomásul, hogy boldogok vagyunk anyáddal!” „Elriasztod a halaidat…” – mondta csöndesen ifjabb Vergilius. „Akkor elriasztom! De hogy jössz te ahhoz, hogy a szüleid magánéletében vájkálj?! Nem szégyelled magad?!” „Igyál egy kortyot, hűvös kezd lenni” – ifjabb Vergilius nyújtotta apja felé a kinyitott pálinkás üveget. Idősb Vergilius zihált, visszatette a szemüvegét, mozdult volna, de aztán hátat fordított, nagyokat sóhajtott, s leült a tábori székre a fekete víz előtt. Nem vette észre, hogy hatalmasakat rándul a zsinóron a kapásjelző.
    Tompa reccsenéssel kettétört a vastag ág a lángokkal gomolygó parázs fölött. Fekete Illés a tűzfészek fölé igazgatta beljebb tolva az ágvégeket.
    „Nem bántok senkit, szép Szent Iván éjszaka van. Nem szóltam volna, ha nem kezdesz becsmérelni. Ennyit egy fiú is elvárhat az apjától.” „Te kezdtél gúnyolódva bohóckodni.” „Szent Iván-éj van, nem lehet?” – ifjabb Vergilius kortyolt a pálinkából, aztán rágyújtott. „Az élet nem Szent Iván-éjszakákból áll, fiam. Évekig inspekcióztam a kórházban, tudod.” „Én is inspekciózom éjszakánként.” „Nőkkel hancúrozva.” „Pontosan. Nem tudom megunni, kár, hogy abba is bele lehet fáradni.” „Én gyógyítottam a nőket, asszonyokat, segítettem, amikor szültek, amikor elvetéltek.” „Én meg örömöt szereztem nekik… Különben százig számoltam, azóta nem. Ma már a tizedére sem emlékszem, csak arra, hogy kéjes éjszakák voltak.” „El tudom képzelni.” „Nem biztos, hogy el tudod képzelni.” „Eliszod a májad, az eszed, megcsömörlesz mindentől.” „Ha majd érszűkületes lesz a lábam, én is abbahagyom az ivást meg a cigarettázást, ahogyan te. És horgászni járok meg sétáltatom a kutyámat.” „Lebujból lebujba fogsz tántorogni, és pénzért veszel magadnak egy-két órára olcsó lányokat, hogy csorgasd a nyálad.” „Kevésre becsülöd a fiadat.” „Majd ha apa leszel, és nem kurafi, másként beszélsz rólam” – idősb Vergilius tekerte az orsót, a horogra kukoricaszemet szúrt, és a beetetett területre, az odvas fűzfa elé dobta vissza. „Nem kapnak, vagy nem vettem észre. Az úszó még meg se moccant.”
    „Szerintem már leették róla.” „Mindjárt megnézem.” „Fogjál halat, megsütjük a parázson, és megesszük.” „Hosszú még az éjszaka.”
    „A mai hamar véget ér” – ifjabb Vergilius könyökölve nézte az apját.
    „Úgy kellene, hogy szépen teljen, és szépen érjen véget.”
    „Nem értettem és nem értem, mi célod volt ezzel az éjszakával. Évek óta haza se jársz, innen-onnan ritkán hozzák a híreket, hogy részegeskedsz, kujonkodsz, hol ide, hol oda költözöl. Anyád a redőnyt is leeresztette az ablakon, hátha kevesebb rossz hír jön felőled, és a nap se lássa szomorúságunkat – idősb Vergilius kihúzta az úszós horgot –, csakugyan leették, megpróbálom, talán a csontkukacra vadabbul harapnak” – és partközelbe dobta az úszós zsinórt. „Annyi volt a célom, hogy szép legyen ez az éjszaka. Sose voltunk így együtt, sose kirándultunk, sose beszélgettünk. Karácsonyaink se voltak, mert vagy ügyeltél éppen, vagy nem tudtunk mit kezdeni az ünneppel. Kommunista mit kezdjen Jézussal…” – ifjabb Vergilius cigarettával a kezében a hátára terítette a másik takarót, beleburkolózott, a pálinkásüveget fölhúzott lábaival tartotta. „Sosem értettem, állítólag pap akartál lenni, aztán meg kommunista lett belőled.” „Kicsit bonyolult, de nem annyira” – idősb Vergilius a térdére könyökölt, és feszülten figyelte az alig látszó úszót meg a kapásjelzőt. „Olyan szegények voltunk, hogy csak az volt megoldás, hogy pap legyek. Apám, a te nagyapád, semmivel sem törődött, valószínűleg rá ütöttél, mert ő is ivott, mulatott, bolondult a szoknyáért meg ami alatta van. Botrány botrány után, pénzt alig adott haza, ami volt, elitta, aztán kölcsönkért, de nem adta meg. Anyám, a te nagyanyád, csöndesen tűrte, neki ajánlotta egy pap, hogy legyen belőlem Isten szolgája, majd az megvigasztalja. Szegények voltunk, mindenki szánt bennünket, én meg anyám miatt is hittem a tanított vallást. A szemináriumban aztán kiderült: nem nekem való. Ahogy nyílt az eszem, úgy lettem békétlenebb. Az igazságtalanság elhomályosította bennem az igazságot, a püspök úr rubingyűrűje a Szent Antal cipójáért sorba álló, reménytelenül nyomorult koldusok szemében az alázatos fényt. A háború után végképp megfordult bennem minden: a korábbi igazságtalanság lett az igazság, a papok igazsága meg igazságtalanság. Egyvalami nem változott: a hitem. Hogy volt hitem. Ez tett orvossá és kommunistává. Anyámat, a te nagyanyádat, három pappal temettettem el, sírkövet csináltattam nagy kereszttel. Nem örültek neki a pártbizottságban. Apám, a te nagyapád, éhenkórász volt, éjjeli őrségre is alkalmatlan, pedig megtettem érte mindent. Bejárt hozzám a kórházba pénzt kunyerálni, ha műtétem volt, megvárt. Szociális otthonba vitettem, képtelen volt magáról gondoskodni, asztmás volt, rákos, gyógyíthatatlan alkoholista. Utálta a papokat, gyűlölte a kommunistákat, mindig azon hőbörgött félrészegen, hogy mért nem született ő úrnak, azt a foglalkozást hiba nélkül ellátta volna, vagy teremtette volna az Isten cigánynak, hogy a nincstelenségnek is örüli tudjon. Magázni akart azután, hogy orvos lettem, s ha odacsúsztattam neki egy kis pénzt a paraszolvenciámból, hálásan hajlongott, és professzor elvtársnak nevezett. Mindenki tudta a kórházban, hogy az apám, de ő azt mondta: távoli rokon, és csak néhány szót akar velem váltani a felesége betegségéről. Aztán ő is meghalt, anyám, a te nagyanyád mellé temettettem a nagy keresztes sírkő alá. Ezt is titokban, te se tudtál róla, anyád se. Anyádnak csak később mondtam meg, akkor is csupán annyit: most már boldog az én boldogtalan apám. Így éltem föl a hitemet, a keresztényit meg a kommunistát…” – idősb Vergilius rátette bal kezét az úszós botra, kicsit várt, és bevágott vele. „Ez megvan!” – örült meg hirtelen, s fölállva csévélte a zsinórt. „Áh… kis mihaszna lesz, sneci vagy naphal…” A fövenyre húzta a fickándozó halat, rávilágított a zseblámpával: „Egyik se. Paptetű. Törpeharcsának jobban örültem volna. Az is ilyen mohó… Lenyeli a horgot, csak a belével együtt Lehet belőle kitépni.” Idősb Vergilius matatott a csontkukacos dobozzal meg a horoggal, és lágy ívben visszadobta a vízbe az úszós zsinórt. „Akarsz még valamit erről hallani?” – nézett hátra a fiára. „Nem.”
    Fekete Illés a maradék vastag ágakat a parázsra tolta, s újat készített a tűz közelébe. „Innék egy kortyot” – szólt ifjabb Vergiliusnak. Az odanyújtotta az üveget. „Ez méreg, veszettül erős” – köhécselt Fekete Illés. „Az a jó, jobban árt” – és ifjabb Vergilius újabb cigarettára gyújtott.
    „Fogjál halat, apám. Megsütjük, és lakomázunk. Hadd legyen emlékezetes ez az éjszaka!” – ifjabb Vergilius fölkecmergett, a hátára borított takarót a mellén összefogta, csupán cigarettát tartó ujjai látszottak ki. „Egyetlen kortyot sem iszol?” – odavitte a pálinkásüveget az apjához. „Mondtam, tíz éve nem iszom, nem cigarettázom.” „Akkor példamutatóan egészségesen élsz.” „A betegségeimet tudom, orvos vagyok. Még ezt-azt el kell intéznem, hogy ne legyen gond, ha anyád magára marad. Rád nem számíthat.” „Egyetlen kortyot csak, a kedvemért…” – ifjabb Vergilius apja arca elé tartotta az üveget. Idősb Vergilius fölnézett a fiára, szemüvege mintha bepárásodott volna, nem lehetett látni a szemét. „Nem kívánom.” „Csak egyetlen kortyot, apám, a boldogtalan fiad kedvéért.” Idősb Vergilius levette a szemüvegét, megtörölgette, visszarakta. Az üveglencsén tükröződtek az imbolygó lángok. „Boldogtalan vagy? Mégis?” „Igyál egy kortyot a kedvemért, hidd el, akármilyen korhely vagyok is, megérdemlem” – ifjabb Vergilius hangja elfátyolozódott, gyorsan beleszívott a cigarettába, köhögött.
    „Ha innék, mire kellene innom?” – kérdezte idősb Vergilius.
    „A beteljesületlen szerelemre” – mondta az ifjabb, és kortyolt, majd megtörölte az üveg száját, s nyújtotta az apjának. „Annak nincs sok értelme” – ingatta a fejét idősb Vergilius. „Ha értelme nincs is, valósága annál inkább.” „Múltra nem iszik az ember, hacsak nem emlékezésül.” „Te mondtad, hogy múlt idő vagyok.” „Azt hittem, tiltakozol…” „Mondtam is, hogy még élünk!” Idősb Vergilius megfogta az üveget, beleszagolt, aztán visszaadta. „Nem iszom. Nem bántom meg anyádat.” „Igyál akkor az én szerelmeimre!” „Nem tudom, csakugyan szerelmek voltak-e. Azt gondolom, inkább szeretkezések.” „Tudsz annál szebbet?” – ifjabb Vergilius kissé megimbolyogva leguggolt apja mellé. „Mert elfogadom, szép lehet annyi minden, a születés, a gyógyulás, a természet összes rezdülése, a győzelem hite. Ez mind-mind szép lehet, ahogyan egy vers, egy szobor, a Szent Iván-éji tűz, kánikulában a behűtött dinnye reccsenő széthasadása, meleg szobából a hóhullás télen, jégvirágos ablak, ráncos arc és a temetők fenséges nyugalma, ez mind-mind szépséges lehet, de a szeretkezésnél nincsen szebb, a mezítelenségnél és az önfeledt vágyakozásnál, a teljes kitárulkozásnál és a bűntelen önzésnél, a gyönyör jajdulásainál és a verejtékkel keveredett nedvek mákonyos illatánál…” „Nem igénylem, hogy szexuális kiselőadást tarts! Nőket gyógyítottam évtizedeken át, tudom, amit tudnom kell, titkokat is. És te se igyál többet!” „Józan vagyok.” „Az a részegség első fokozata, ha valaki kijelenti, hogy józan, pedig már uralkodnak rajta az ösztönök.” „A szeretkezésnél akkor sincs szebb dolog” – ifjabb Vergilius fölállt, meglóbálta az üveget. „A tiszta és teljes jelenidő. Amikor nem létezik a múlt emléke és sóvárgása, amikor nem féljük és nem várjuk a jövőt. A szeretkezés ideje az egyetlen emberhez méltó idő” – és a tűzhöz ballagva beledobta a már kialudt csikket. Állt, vigyorogva föl-fölnevetett, aztán a tűzre löttyintett a pálinkából. A lángok magasra indáztak kékes villanással. „Ilyen színű, ilyen forróságú a szeretkezés. Ilyen korlátozhatatlanul falánk, ilyen fegyelmezetlenül csapongó. Igézően bíbor húsok folyondáros ölelkezése.”
    Fekete Illés rakott a tűzre, szótlanul megfogta a felé nyújtott üveget, meghúzta, köhintett, visszaadta. Az órájára nézett: éjfél elmúlt. Ifjabb Vergilius ismét kortyolt, aztán leült a takaróra, ingzsebéből újabb cigarettát vett elő, egy vékonyka ágat lángra lobbantott a tűznél, rágyújtott vele. „Azt hiszem, kibeszélgettük magunkat” – röhintette hidegen, s fölhúzott térdére hajtotta a fejét.
    Idősb Vergilius fölállt, egészen közelről figyelte a kapásjelzőt, érthetetlenül motyogott, majd leakasztotta, és tekerni kezdte a fenekező bot orsóját. „Hozzá se nyúlnak…” – tapogatta a horgon a kukoricát, s a fejét csóválva visszadobta a zsinórt az odvas fűzfa elé a sötétségben hullámzó vízbe. „Szépen tükröződik a hold” – mondta még, aztán leült, nem szólt többet. Görnyedten ült, mint aki fázik, mint aki fáradt.
    Fekete Illés a tüzet bámulta, a lángokat, a parazsat, a parázs hunyorgó elhamvadását. Egyszer csak elnyomta az álom.
    Sokára ifjabb Vergilius fölegyenesedett ültében, s azt sziszegte, hogy hasogat a feje. A másik ingzsebébe nyúlt, és gyógyszerpirulákat szedegetett a markába. Nem számolta, egyenként nyelte le őket pálinkát kortyolva. A hangokra idősb Vergilius mintha megmoccant volna, mintha félig hátrafordult volna, mintha szemüvege fölül fiára nézett volna. De csak az árnyéka mozdult az üszkösödő parázs és a halványan világosodó égbolt sejtelmes fényében. A kapásjelző némán rángatózott az ágason túlnyúló bot öblös zsinórját; az úszó el fekve ide-oda kószált a vízen.
    Fekete Illés riadva ébredt. A parazsat szürke pernye füstölgő rongydarabjai takarták, s a holtágon túli töltés mögül, a folyó felől, akár látomás, napba öltözötten föltündökölt Ónozó Virág, és hangtalanul kacagott. Idősb Vergilius fehér arccal, nyitott szemmel, görnyedt merevségben ült, ifjabb Vergilius fehér arccal, félig nyitott szemmel, ritkán megránduló mellkassal feküdt az összegyűrt takarón, szája sarkán fehér pépes nyál habmorzsaléka. Fekete Illés fölállt, leveles fűzfaágakat tördelt a fákról, összemarkolta, mint a vesszősöprűt, és a sima fövenyen a hullámzó, áttetsző vízbe kotorta-söpörte a hamut. Mikor elkészült, újra a töltésen túli folyó felé nézett: Ónozó Virág már nem kacagott a sugárzásban, mezítelen teste egyre zsugorodott kékes lángolással a sárgán vakító fényáradás közepén. A holtágból gyors egymásutánban három nagy csobbanás hallatszott, Fekete Illés látta: az odvas fűzfa előtt szélesedő körökben vízgyűrűk ringanak.