Fodor Géza

Búcsú Balla Gyulától

Bevárva jöttöd, gyászoló harang bong
zúgva-zokogva a négy égtáj körébe –
szikravetésű szél vigyázza arcod
gyökéridőnkhöz dioritba térve
a kipattintott fények szikláiban

Hol foszlik majdan az állandósult árnyék
és halk gordonkahúron világíthat
pentatón csönded, az estivirágkék
s a violinkulcsként ívelő nyárfa
zöld delejtűd a rozsba szőtt mezőkben
örökfutású szelek deltái között
sokszoroz vonzóbb ragyogást a tájba
indulván fehér forráskék vizekkel
a hallgató mélységet betölteni

Villámtörő bennünk a megrendülés, Gyula!
S az égre száradt, megdőlt levegőben
félárbocra szédül emlékezetünk

Búcsúzni gyűltünk, nagycsillagos társunk
violaszín-gyász remeg a szemünkben
bocsásd meg hát a keserű verset
napkitöréses szívünk körívében
sarlóéles a holdél jatagánja
veled érez, ó, de minket fölvérez
az élet mély, névtelen hasadása

Éretted szóltam, kevesünk nevében
ki ott lobogsz még a négy égtáj ködében
s ki vagy és maradsz már – mindenidőnkben