S. Benedek András

Sírást lélegezve

Balla Gyula (1948–2000), jobbról, S. Benedek Andrással

Funebris

Barátom halálára

Lassan elmennek barátaink.
Elfogynak ellenségeink is.
Elszórta sorsunk csonkjait
Földanya, Mária, Isis.

S ha az út kövein ott heversz,
Mint rubin páncélú fénybogár,
Elpattan a szó, roppan a vers:
Isten kezében kristálypohár.

    Barátom!
    Tudom: „sem a napot, sem óráját nem ismerhetjük”! A pillanat, amit mi kiragadunk az örökkévalóságból, nem felmutatható. Nem megragadható a végtelen idő parányi töredéke, amelyet a Teremtő szándéka szerint ad vagy tagad meg, s ami összeroppanthat embert, nemzetet.
    Számunkra mégis az idő megfogható pillanatai jelentik a fogódzót, amelynek segítségével eligazodhatunk földi világunkban, megadhatjuk magunknak az emlékezés szomorúságát.
    Ez az emlékezésnyi idő alig több, mint 33 év. Amikor először találkoztunk, Ungvár épp a halottak napjára emlékezett. Kultúrák, nyelvek, vallások és kalendáriumok határpontján – hetekig. Györke Zoltánnal és Zselicki Józseffel (Kovács Vilmos szavait idézve: Józseffel, az ács fiával) a megyeházára tartottatok, amely akkoriban épp a kultúra palotájává lényegült. Szülőföldünk talán legjobb önképző műhelyéből érkeztél, Nagy László, Kormos István, Zelk Zoltán versigéitől felsebzett szívvel – itt is csodára várva. Hívtatok, de én (akkor még) nem tarthattam veletek. A hívatlan látogatók, a folytonos készenlét generálta dacban megélt két évtized után (magamtól) nem mehettem oda, ahol bordó lampaszos nadrágban jártak a hivatalosak.
    A megannyi megszentségtelenített templom egyike, a Kálvárián álló Ceholnya felé indultam inkább. A korán leomló szürkületben a temető százezer gyertyájának fénye valóságosabbnak bizonyult, mint a világi remény. Ma már tudom: akkori ösztönös megérzésem kegyetlenül igaz volt. De azt is tudom, hogy elemi kötelességünk, elrendeltetett feladatunk volt mindaz, amit az embermilliókat elsodró orkán belső burkában, az újabb tombolás előtti pillanatnyi csönd vésztjósló égboltja alatt tettünk-tehettünk.
    Néhány hónap múlva már magunk teremtettünk formát kezdetben még amorf elképzeléseinknek. Tervek és vágyak világa volt az álmunk, és a teremtés szándékával keltünk. S mint a mesében, elég volt kimondanunk, hogy a király meztelen, értelmetlenné vált „az ezer év óta nem volt itt semmi” parancsa, nevetségessé a kolhozköltészet, abszurddá a szocialista hőseposz. S lett Együtt, lett Forrás, a folklórban megmerítkező költészet, lett irodalom: törékeny, sebezhető, mégis az útnak indító közösség felmutatható arca.
    Három év talán a harmincháromból. Tudhattuk (s tudtuk is), hogy úszó jégtáblán sodródunk a madáchi vég egyre kietlenebb tengerén. De megpróbáltunk félelem nélkül élni. Ahogy írtad: „Mondatfoszlány indák” közt, „sírást lélegezve”.
    Téged sodort el hamarabb az ár, rám még hosszú beszélgetés várt Félix Edmundovics fiaival. De akkor a távolból s majd újra emberközelben láttam, láthattam: a folyton megbicsakló remény bűvöletében élsz, egyre mélyebb dantei köröket róva.
    Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az a jégtábla, amely már-már a végső pusztulás, a nihil felé sodródott, egyszer csak partot ért. És partközelbe ért az útnak indító közösség, e sorsvert nemzettöredék is. S Te, mint aki hazatalált, lobbantál fel újra. Gyermeki hit s örök emberi remény. S nem láttad, hogy a jégkorszak még nem múlt el nyomtalanul, s különösen a lelkekben nem. Hagytad, hogy véresre sebezzenek a morénák fűrészélű kövei, a hűtlenné vált, elbitangolt szavak.
    Nem is oly rég megvalósulatlan terveink, elvetélt feladataink valóra váltására láttál új reményt. E tervek súlyával és egykorvolt közös szerepléseink emlékeivel fekszem-kelek napok, hetek óta. Nehéz örökség ez, de téged már ne nyomasszon. Adjon nyugalmat Neked a Teremtő!
    S békét nekünk is, akik itt maradtunk.

(Elhangzott Balla Gyula búcsúztatásán, 2000. július 2-án
a Pozsonyi úti református templomban.)