Vita Andersen
Magányos szívek
Az első, ami Åse Lund Hansennek minden reggel szemébe tűnik, a folyosón kifüggesztett felirat: „HAGYD A LÁMPÁT ÉGVE, HOGY AZ ÉJJELIŐR LÁTHASSA A KONYHAI LEJÁRATOT.” Energiapazarlás, gondolja. Hagyd nyitva az ajtót, és gyújts valamivel több fényt az irodában.
Ő érkezik elsőnek reggelenként. Leveti a kabátját, és a fogasra akasztja a függöny mögött. Fazékban vizet tesz fel a főzőlapra, vizet merít a sárga műanyag vödörbe, és előveszi a tápsót. A tápsót minden másnap. Åse Lund Hansen fél órával a többiek előtt érkezik, mivel kávét kell felszolgálnia, és meg kell öntöznie az irodavezető virágait. Egy zöld levél nem sok, annyi sincs az irodarengetegben, ahol a többiek dolgoznak. Még kávéfőző gépet sem szereztek be, amilyet Hansen otthon használ. Így ósdi módon, szűrővel kell kávét készítenie.
Amikor meglocsolja a virágokat, a széleken fel kell fognia a vizet, különben lefutna a frissen mázolt ablakpárkányra, s tovább, a padlóra. De azért jólesik hallani, ahogy a növények földje locsolás közben beszívja a vizet. Ujjai még mindig merevek, holott már két órája fenn van. Talán reumás, vagy csak mert Åse Lund Hansen már elmúlt negyvenhat. Egy rongyot hoz a kis konyhába. Valójában ez nem is konyha, berendezése egy íróasztal, amelynek aljában a cégjelzéses borítékokat tárolják. Ezenkívül az asztalon főzőlap, kávésdoboz, két kávéskanna és egy zacskó őrölt kávé áll. Oldalt a rozsdás mosogató a hidegvíz-csappal, amely örökké csöpög. A ronggyal feltörli a vizet az ablakpárkányon meg a padlón. Itt takarítóvállalat végzi a takarítást éjszakánként, aligha mosták fel a padlót, mivel a rongy egészen fekete lett. Ha az irodavezető észreveszi, mennyi vizet hagyott szétfolyni, ideges lesz. Az asszony lecsipkedi az összes hervadt levelet a növényekről, hogy az új rügyek előbújhassanak. Magának zöldek az ujjai, Hansen, mondta neki egy alkalommal a főnök. Ez volt a legnagyobb szívélyesség, amivel valaha is meglepte. De hát a növény az ő büszkesége, úgyhogy nagy dolog volt ezt az ő szájából hallani.
A víz forr a fazékban. Elzárja a főzőt, és kávét rak a szűrőbe. Tizenkét púpozott kanállal az egyik kannába, tizenhattal a másikba. Életemben már majdnem annyi kávét készítettem, hogy megtölthetném vele a Nagy-Belt-szorost, gondolja. Szűrőből csak egy van. Elkelne kettő. Ezt is ő maga vette a saját pénzén. Olyan fajta, amelyet a kanna aljára helyeznek. Amikor három évvel ezelőtt ide került, a kanna tetejébe tette, és már az első nap tönkrement. Leforrázta magát, és csúnyán átkozódott. Ám nem szólt senkinek. Húsz év óta akkor sikerült először munkához jutnia, és már az első napon úgy elügyetlenkedte a dolgot, hogy leforrázta magát. Még akkor is messzire eltartja magától, amikor negyedszer dönti a forró vizet az első kannába. Az ördögbe is, mondja hangosan és dühösen. A saját kezével többé nem okoz kárt saját magának. Közben gondolatai elkalandoznak. Estére találkoznia kell Henryvel. A Magányos szívekben ismerkedett meg vele. Nem teljesen az ő esete. Åse Lund Hansen pontosan tudja, melyik lenne az a típus. De hát az reménytelen. Eljártak fölötte az évek. Buta öregasszony lett. Hiába is sóvárogna. Szerelemre vágyik. Keserűséget kelt benne, amikor látja, hogy mindenki más, öreg, fiatal, kettesben van, akkor is, ha úgy élnek, mint a kutya meg a macska. Ezt hajlamos figyelmen kívül hagyni. A gyerekek aránylag gyakran fel-felhívogatják. Hogy vagy, anya, kérdezik. Åse Lund Hansen mindig azt válaszolja, jól megy neki. Azt mégsem kötheti a gyerekei orrára, hogy annyira hiányzik neki a szerelem, majd belehal. Talán az este éri egy kis öröm Henryvel. Az ember nem lehet mohó. Ha nem kap olyan férfit, akit szeret, azt kell szeretnie, aki jutott. Anyja is ezt hajtogatta. Szerette-e Petert, akivel majdnem húsz évet élt le? Olyan távoli az egész, hogy alig emlékszik rá. Alig tizennyolc éves volt, amikor megismerkedett Peterrel. A fiú uniformist viselt. Nagybácsija éppen akkor ünnepelte az ötvenedik születésnapját. Peter nagyon fess volt. Egy évig jegyben jártak, aztán összeházasodtak, nemsokára jöttek a gyerekek. Örömmel töltötte el, hogy rendes munkát kapott. Házasságuk első három évében pincérnőként dolgozott, de ezzel felhagyott. Peternek kétségtelenül mindene megvolt, őt viszont majd minden önbizalmától megfosztotta. A húsz év során a férfi mindennap ócsárolta, hogy gyámoltalan, semmire sem alkalmas. Ő meg csak tűrt, a gyerekek miatt. Peternek más női is voltak az utolsó tíz évben. Talán már korábban is. Kénytelen volt eltűrni mindent. Pénzt kunyerálni harisnyára, a gyerekek ruhájára, pénzt a fodrászra. Egyszerűen mindenre.
Szinte hihetetlen, hogy egyáltalán talált magában erőt a váláshoz. Most jól van. Sokkal jobban mutat. Nem olyan nyúzott. Talán nem is látszik negyvenhat évesnek. Majdhogynem fiatal lánynak érzi magát. Legalábbis belülről. Csak szerelemre vágyik. Valakire, hogy szerethesse.
Közben megérkezik az irodavezető, mindig pontban ugyanakkor. Åse Lund Hansen munkája abból áll, hogy segít az irodavezetőnek. Nem kell olyan keményen dolgoznia, mint a többieknek az irodában. Ennek megfelelően a bére is a legkisebb. Csak a kis Larsen, az irodai tanuló keres kevesebbet. Åse Lund Hansenre olyan tennivalókat bíz az irodavezető, amelyek neki terhesek, és amelyekben Åse kiismeri magát. Mindig jeleskedett a számolásban. Iskoláskorában tanítói azt tanácsolták, tanuljon tovább, de hatan voltak gyerekek, közülük négy fiú, azoké volt az elsőbbség. Számára nem tudták előteremteni a rávalót. Majd férjhez megy, mondta az apja. Úgy is lett.
Minden reggel, amíg az irodavezető felfrissül a kávétól, belemélyed az újságjába és pipára gyújt, Åse kézbe kapja a papírhalmazt, amellyel aznap meg kell birkóznia. Őszintén szólva butaság, hogy olyan korán jelentkeznie kell a hivatalban. Már nyolc órakor. Az irodavezető rendszerint csak kilenc és tíz között érkezik. Ám így szól a megállapodás. Így ilyenkor kellemesen elüldögélhet és eltöltheti az időt. Előveszi csészéjét, édesítőtablettáit, és kávét tölt magának a kis kannából. Közben a víz még mindig folydogál a szűrőn át a nagy kannába. Fél kilenc van. A táskájából előveszi az útközben vásárolt újságot. Felüti annál a cikknél, amely azt sorolja fel, amiben minden nőnek egyszer az életben része kell legyen:
Degeszre enni magát osztrigával vagy kaviárral
Szépségklinikán ápoltatni magát
Meztelenül úszni éjszaka a tengerben
Fényképet készíttetni magáról a legjobb hírnevű fényképésszel
Ágyban heverészni egész nap makkegészségesen
Ruletten játszani egy nagy kaszinóban a pénzre nem gondolva
A szabad ég alatt tölteni el az éjszakát
Virágcsokrot kapni egy ismeretlen csodálójától
A nyilvánosság előtt mikrofonba beszélni
Megszállni egy világhírű luxushotelben
A legsikeresebb nőként szerepelni egy nagy ünnepségen
Frizurát készíttetni egy nemzetközileg elismert fodrásszal
Egy álló napig böjtölni
Drága szexis fehérneműt vásárolni magának
Hallani saját hangját a rádióban
Élvezni a sugárzó napot egy alpesi csúcson
Az egész éjszakát áttáncolni, és utána nyomban munkába menni
Elképesztően nagy örökséghez jutni
Befestetni a haját az eredetitől egészen eltérő színűre
Igazi lehangoltságot átélni
Étlapról olyan fogást rendelni egy elegáns külföldi étteremben, amelyről nem tudja, mi
Fontos személyiséggel megismerkedni
Az újságban elolvasni saját nevünket egy olvasói levél alatt
Elhúzni egy Jaguárban vagy Mercedesben a pökhendi szomszéd vagy arrogáns főnök mellett
Életmentő hőstettet végrehajtani
Egy egész napot eltölteni egy idegen városban anélkül, hogy egy fillér lenne a zsebünkben
Szeretkezni elhagyott, álomszép tengerparton
Első osztályon repülni
Elnyerni az első díjat sport-, zenei vagy műveltségi versenyen
Megtenni valamit, amitől egész életen át óvakodtunk
Kihívóan rövid bőrszoknyát vásárolni
Elszívni egy hasiscigarettát
Nagy összeghez jutni anélkül, hogy ki kellene adni a kezünkből
Haragunkban hozzávágni egy vázát a falhoz
Szenvedni különlegesen fájdalmas betegségben, amely minden emberből mély együttérzést vált ki
Gyorsan megadni a találó választ, amely normális körülmények között csak két nap múlva jut eszünkbe.
Åse Lund Hansen végigböngészi a listát. Keveset adatott belőle megélnie. Egész nap heverészni az ágyban, természetesen nem esik túl a lehetőségek határán. De mire megy vele? Egy olvasói levelet még összehozhatna, de miről írjon? Az egész napi lehangoltságig eljutni nem nagy kunszt. Ez igazán gyakori. Meg is takaríthatna annyi pénzt, hogy szépségklinikán tölthessen egy napot. De nem neki való. Biztosan ugyanúgy megaláznák, mint annál a fodrásznál, akit a lánya ajánlott benn a városban. Szuperfodrász csak egyszer szerencséltette. Aztán soha többé. Mindvégig emlékezett az esetre. Három órán át hagyták üldögélni nedves hajjal. Az utolsó órában megpróbált elkapni valakit közülük, de csak jöttek-mentek megállás nélkül. Kinyújtotta a karját, és beléjük kapaszkodott. Egy pillanat, mondták, s futó pillantást vetettek rá. A vendégek mind fiatalok, csinosak, és ismerik egymást. Elcsípett szavaikból alig értett valamit. Olyan nő is megjelent, akit a Se og Hørben meg a Billedbladetben látott, megölelték, megcsókolták egymást, és nyomban sorra került. Amikor végre kivárta a sorát, valami szörnyű módon nyírták meg a haját. Kissé csípősen jegyezte meg a lánynak, aki a nyírást végezte: – Mire hasonlít ez?
A lány karcsú volt, vörös hajú, és olyasforma frizurát csinált neki, mint amilyet maga is viselt. Amikor már a székben ült, és vágták a haját, nagy rémületére fedezte fel, hogy a szalonban majdnem mindenkinek ugyanolyan a frizurája. Nyilván ez a legújabb divat. Vagy ezek talán csak egyféleképp tudnak hajat vágni? Amikor erre rájött, szólt a lánynak, hogy ne vágja olyan rövidre.
– Ha rám bíztad a nyírást – mondta a lány (tegezte, miközben Åse őt magázta) –, akkor nem lehet másmilyen, ez megy a hajad minőségéhez. Ha hosszabbra hagyom, nem lesz benne elég mozgás.
Jaj, mit csinálnak belőlem, rémüldözött Åse Lund Hansen. Egészen felnyírták a haját a tarkóján, elöl is rövidre vették, egyforma hosszú végig. Nem is tudta, mennyi ránc van a nyakán és a tarkóján. Nem neki találták ki az ilyen szalonokat. Kétszázhúsz koronájába került a dolog. Igazán arra gondolt, hogy parókát vesz magának ezután a nyiratkozás után.
Szállingóztak a többiek is: Åse Lund Hansen kimegy, és kávét tölt. A víz mostanáig teljesen átfutott a szűrőn a nagy kannába, „…reggelt… reggelt…” – hangzik mindenfelől a helyiségben. Az utolsó a kis Larsen, ő mindig késik. Néha az irodavezető után érkezik. Ám a főnök sohasem szól rá. A kis Larsen a kedvenc. Az irodában mindenki tudja, az irodavezető, ha csak teheti, úgy helyezkedik, hogy belásson a kis Larsen blúzába. Kinevetik miatta. A kis Larsen is. Micsoda öreg disznó, mondogatja Lizzie. Elvégre férfi, gondolja az irodavezetőről Åse Lund Hansen. Különben nem is olyan öreg, ötvenöt éves. A legjobb korban jár, és igenis joga van, hogy a fiatal lányokat mustrálgassa. Arra minimálisak az esélyek, hogy megpróbálja szemügyre venni az ő mellét. Ha ledobná magáról minden ruháját, akkor sem vetne rá egy pillantást sem. Amikor a vezető magyaráz valamit a kis Larsennek az irodában, a karjával átfogja a derekát. A kis Larsen nem húzódik el. A kisujjam köré tudom csavarni, dicsekszik a lány. Ha valamit rosszul csináltam, vagy nem ismerem ki magam, csak ki kell gombolnom néhány gombot a blúzomon, és mindent elmagyaráz.
Sørensen asszony érkezik lihegve. Jókora súlyfelesleget cipel magán, ő a vámellenőr.
– Ah, Hansen, kész a kávé? – érdeklődik. – Úgy szomjazom egy kávéra. Csodás, Hansen, csodás – mondja, amikor látja, hogy Åse már ott áll a kannával a kezében. – Ő a kisangyal.
– Alighanem van itt egy, de fekete szárnyú – válaszol Åse.
Sørensen asszony leveti, és az asztalra hajítja hajítja a kabátját. Aztán az irodai székbe veti magát. Az vészjóslóan megreccsen alatta. Előveszi csészéjét a fiókból. Mindegyiküknek megvan a maga csészéje a fiókjában, a csészealátétje, tejszínport és cukrot ki-ki tart magának. Mindenki maga mossa el a csészéjét is. A kivétel természetesen az irodavezető. Åse Lund Hansen neki megteszi szívességből. Nálunk nincs kantin, de mi feltaláljuk magunkat, bizonygatta az irodavezető, amikor Hansent felvették.
Sørensen asszony előveszi a legújabb hetilapot.
– Nézd csak! – mutatja Åsénak.
A képen lakberendezés. Fehér falak, pálmák, a padlónál szinte alig magasabb virágtartók.
– Így kéne egy lakásnak kinéznie – lelkendezik Sørensen asszony, mintha valami egészen különleges dologról lenne szó, mintha épp csak ezen múlna az élete. Sørensen halomszámra vásárolja a különböző lapokat, és szívesen mutogatja Åse Lund Hansennek. A Sørensen asszonnyal fennálló ismeretsége révén mostanában mindent tud a királyi családról, a hírességekről és más érdekes emberekről. Åse hetente két hetilapot vesz magának. Butaság lenne többre pénzt kiadni, a többiben is ugyanaz van. Legfeljebb éves viszonylatban változnak egy kissé. A könyv többet ér, azt viszont ingyen kölcsönözhet a könyvtárban. Sørensen viszont biztosan tíz lapot is megvesz. Életét a lapok révén éli. Mindent tud mindenkiről. Amikor a vita arról folyik, kivel jegyezte el magát ez vagy az a híresség, s effélék, mindig közbevág:
– Olvastam az újságban…
– Idesüss! – rikkant Sørensen és Åséhoz fordul, aki éppen kávét szolgál fel az Extrabladetbe mélyedt Jensennek. Åse a szeme sarkából látja, valami rongy az izgalom kiváltója.
– Jaj, milyen édes – füttyent Sørensen –, ki az a fiatal és karcsú, aki ezt viselheti? Jól állna magának, kicsikém.
– Ááá…
– Maga soványabb, mint én.
Åse mérete 44-es, de még soványabb is lehetne. Tulajdonképp meszelő Sørensen asszony mellett, aki 50-es vagy talán 52-es méretű ruhákat visel.
– Magának éppen jól állna – erősködik újra.
A fotón minden lány magas és karcsú, vállig ér a hajuk, arcuk egyformán kerek. A ruha hosszú, nőies, és drágának látszik.
– Öreg vagyok én ehhez – jegyzi meg Åse.
– No, de hát ki az, aki le tudja adni a kilóit? Én kipróbáltam már a világ minden kúráját, de hízom attól is, ha csak egy pohár vizet megiszom… Ah, hogy be tudnék kapni éppen most egy berlini fánkot a jó kávé mellé, amelyet maga készít, kicsikém. Maga aztán nem takarékoskodik a babkávéval, de még csak az kéne…
Az irodavezető és Sørensen asszony az egyetlen, akivel Åse magázódik. Most Axelsen érkezik a Politikennel a hóna alatt, utolsónak Therkelsen fut be.
Åse mindig ideges lesz, amikor Therkelsenre kerül a sor. Flemming Therkelsen. Naponta hatszor is kávézik. Kétszer reggel, kétszer az uzsonnához és kétszer, esetleg háromszor ebéd után. Therkelsen soha egy szót sem szól hozzá. Csak annyit vet oda, „Jó reggelt”, meg „Köszönöm a kávét”. Az első kanna kiürült. Sørensen asszony újra füttyent:
– Hansen… Hansen, még kávét!
Viszi a második kannával. Amikor Åse Lund Hansen Therkelsenre néz, úgy érzi, az életét is odaadná, ha egyszer akár csak a hátát megérinthetné. Flemming Therkelsen huszonöt éves, enyhén hullámos haja a válláig ér. A legszebb férfi, akit Åse valaha is látott. Természetesen nem adná oda az életét a puszta megérintéséért. Többre vágyik. Szégyelli, hogy ilyen fiatal férfi után ácsingózik. Fonnyadt testével szerelmet kíván, hogy érinthesse a fiú fiatal testét. Érezni szeretné a maga testéhez tapadva. Szaglászó szuka, amikor odaáll mellé, és elébe teszi a kávét. Ha a fiú saját maga veszi el a kávéját, megkönnyebbülést és csalódást érez egyszerre. Örökös aggodalom gyötri, hogy valami elárulja, hányadán is áll Therkelsennel. Egyik-másik éjszaka elképzeli, meztelenül szeretkeznek, a fiú teste fiatal, sima és karcsú; majdnem biztos abban, hogy mindenütt szőke, göndör szőrzet borítja. Arra gondol, hogy a fiú feneke biztosan sima, mint a selyem. Vér szökik az arcába még éjszaka is, hogy el-eljátszik a gondolattal: lefeküdt a fiúval, szeretkezik vele, és hogy mit művelnek egymással. Flemming, suttogja éjszakánként. Flemming. A hozzá való férfiak öregek, löttyedt húsúak, mint ő maga, nem vágyakozik utánuk. Az öreg férfiak megkívánhatnak fiatal lányokat, ám az öreg nők nem vágyakozhatnak fiatalemberek után. Ez így van rendjén. Különben úgyis jön majd egy fiatal lány, és felcsípi Therkelsent. Neki viszont joga van az álmodozáshoz.
Henry vitte el ebédelni a Westfaliába. A kávénál tartanak. Bécsi szeletet ettek sült krumplival, és desszertként őszibarackot tejszínhabbal. Megnézte magának Henryt útközben, a férfi kocsijában. Rendes és kedves. Szikár fajta. Bizonyára hóka a lába, sovány a teste; az inge gyűrődéséből észlelte, hogy lóg a férfi csípőjén a bőr a szürke terilénnadrág fölött. Az öreg embereknek elcsúful az ülepük. Ahelyett, hogy domborodna a két ülőgumó, inkább ellaposodik. Sovány, petyhüdt párnák. Åse felsóhajt. Henry hatvanéves. Kellemes, élénk ember. A tévéről beszél, meg hogy mi megy a moziban, aztán néhai feleségéről, akit már hét éve temetett el. Åse Petert emlegeti.
Henry felhívja a lakására. Számított rá. Ha kívánja, hogyha van kedve hozzá, ám legyen.
A lakásban a férfi átöleli, nyelvét a szájába dugja. Ínye száraz, savanyú, a nyelve ernyedt. Megfogja a kezét, és bevezeti a hálószobába. Igen, igen, mondja magában Åse, akkor hát, isten nevében, jöjjön, aminek jönnie kell. Széles tükör borítja az ágy mellett álló ruhásszekrény ajtaját. Henry lágyan az ágyra dönti. Kigombolja blúzán a gombokat, és ujjaival a mellét tapogatja. Ujjízületei kemények, keze száraz és meleg, ez zavaró. Åse Lund Hansen azt kívánná, hogy Henry karjaiba vegye és mohón magáévá tegye, a férfi azonban ehelyett lassú mozdulatokkal leveszi róla a blúzt és a melltartóját. Åse behúzza a rekeszizmát. Nem valami kellemes számára a tükörbeli látvány: saját teste és Henry petyhüdt, szürke hátsója. Behunyja a szemét.
– Nem veted le a szoknyádat? – kérdi a férfi.
Meztelen felsőtesttel ül, melle laza, lelóg, szétlapul. Azt hitte, Henry olyan hevesen kívánja, hogy rögtön leszed róla minden ruhát, és nekiesik. Egy érett nő igazán levetheti a ruháját saját kezűleg is. Feláll, kilép a szoknyából, és mivel a tükör oly közel van, mindet összefogva maga elé tartja. Henry továbbra is felöltözve. A nő ott áll harisnyanadrágban és bugyiban, tanácstalanul. Talán Henry csak szégyenlős… Leveti magáról az utolsó ruhadarabokat is, teljesen meztelen. Henry, meglepetésére, még mindig felöltözve vár. Åse félrehúzza a világoskék takarót, és halk, kacér nevetéssel a dunyha alá bújik. Milyen bután viselkedik! Bárcsak tiszta alsónemű lenne rajta, aggályoskodik. Háziasszonyi reflexek: teljesen mindegy, hogy tiszta-e vagy sem.
Halkan megszólal:
– Nem jössz, Henry?
– Igen, majd – válaszol a férfi. – De nincs kedved megnézni magad a tükörben?
Åse nem érti, mi foroghat a férfi fejében. Nézze meg magát most, meztelenül, a tükörben, vagy majd szeretkezés közben? Inkább nem, válaszol. Ahhoz nincs kedve, hogy nézegesse magát pucéran. Semmi sincs rajta, ami kétségessé tenné hervadtságát. Henry ruhástul lefekszik mellé a dunyhára. Mi lesz ebből, töprenkedik Åse. Különös irányt vesznek a dolgok. A férfi nem csinál semmit; Åse átkarolja és csókolgatja. Most tisztán érzi, hogy Henry dohánytól bűzlik, és még valami mástól. Nem tudja megállapítani, mi az, de valami kellemetlen. A férfi hirtelen letolja nadrágján a cipzárt.
– Nem csinálsz valamit vele?
Csinálni valamit vele? Mire gondol az ipse? Még csak le sem vetkőzött! Amilyen rendes és udvarias, Åse kihalássza a nadrágból. Igazán remélem, hogy megmosta, gondolja. Itt tartasz újra. Te buta öregasszony, te háziasszony! Csinálj már valamit vele! Csak nem hiszi, hogy a szájamba veszem? Azt aztán nem!
A hímtag kicsi és puha, Åse le-föl mozgatja, amilyen jól csak tudja. Nem segít semmit. Már nem csókolgatja a férfit, s Henry csak fekszik mozdulatlanul. Megfájdul a karja. Tőle telhetően megpróbálja váltogatni a műveletet. Újra megszólal halkan, kacarászva.
– Alighanem fáradt vagy.
– Mindjárt hozok egy lapot – mondja a férfi –, lehet, hogy az segít.
A lap a Weekendsex, tele van meztelen, dús keblű lányok fotóival. Kemény húsú lányokkal. Åse kénytelen odanézni, de legszívesebben sírva fakadna, és futna, amerre lát. Åse, te kerested magadnak, nyel egyet. Nyomorult ördög ez az ember. Egyáltalán nem vagy hatással rá. Henry lapoz, mutatóujjával rábök a képekre; körme alja enyhén piszkos. Åse udvariasan nézegeti a képeket. Így meg így lehet csinálni, mutatja a férfi az ujjával.
– Betehetem a kezemet? – szólal meg hirtelen Henry. – Talán akkor tudnék.
Az egész kezét? – rémüldözik Åse. De hát az túlságosan nagy lenne… Zavarban van, nem válaszol. Henry lehúzza róla a dunyhát, Åse mereven fekszik, mint egy fadarab. A férfi ráfekszik, pénisze változatlanul kicsi és ernyedt. Úristen, gondolja Åse, mire jutottam. Henry megpróbálja becsúsztatni a kezét, ez fáj; a férfi nadrágján a cipzár horzsolja a hasát. Henry nem tudja teljesen feldugni a kezét, kihúzza, Åse megszégyenülten fekszik.
– Hátha segít, ha megkötözlek egy kicsit – próbálkozik Henry. – Szeretnéd, ha megtömnélek, igaz?
Nem, mondja valami belülről. De érzi, túl messzire ment. Soha nem volt része még hasonlóban, a legrosszabbon már túl van.
A férfi nem tehet róla. Soha többé nem fogja látni, és ha örömet szerez vele, hát legyen. Végül is maga kereste magának… Hogyan mondhatná olyan férfinak, akinek a keze már félig benne volt, hogy mégsem akarja? Ha húszéves lennék, a pofájába vernék, én azonban nyomorult vénasszony vagyok, nem tudom megtalálni a kiutat. Henry a ruhásszekrényhez lép, és kötelet lóbál. Åse diszkréten a padlóra dobja a Weekendsexet, és reméli, hogy mélyen becsúszott az ágy alá.
A kötél vastag, vastagabb, mint amire számított.
– Ülj fel a tükör előtt, és tedd szét a lábad – utasítja a férfi.
– Henry! – könyörög Åse.
A férfi az ágylábakhoz kötözi a bokáját. A tükör ott van az orra előtt, egy lépés távolságról láthatja magát. Henry meg akarja kötözni a karját is.
– Ne, Henry, ne! – rimánkodik Åse.
– Lazára kötöttem – magyarázza a férfi –, nem lesz semmi baj, ne félj, nem teszek veled semmi rosszat.
Henry egy másik pornólapot vesz elő, és felhevülten mutogatja neki a nőt, akit ilyen módon, a karjánál és a lábánál fogva kötöztek meg. Åse elfordítja a fejét.
– Sajnos, te kívánod a tömést – magyarázza a férfi komolyan, mintha padlószőnyeg vásárlásáról lenne szó, amiről korábban beszélgettek. Aztán Henry egy ideig kutakodik a szobában, és egy fehér stearingyertyával tér vissza.
– Nem, Henry, nem, engedj el!
Åse feszegeti a kötelet.
– Csak egy kicsit – igyekszik rábeszélni a férfi –, talán így elérem, hogy megmerevedjék, elvégre azt szeretnéd, nem?
Henry megpróbálja bedugni a gyertyát. Åse megfogja a csuklóját, és könyörgő szemmel próbál tiltakozni. A férfi mégis megteszi, nem törődve vele, hogy fájdalmat okoz.
– Most egy jókora fúróval tömtek meg! Ilyen feslett öregasszony, mint te! Nézd, hogy élvezi a dolgot, ez az, amire a vénasszonyoknak szükségük van, alapos tömésre, jókora bunkóval.
Henry szájából áradnak az ocsmányságok, most ingerült, arcán idegen kifejezés ül. Åsébe félelem költözik. Mi lesz, ha halálra kínoz, ötlik fel benne. A férfi gyors mozdulatokkal csúsztatja ki-be a gyertyát. Åse szemét könnyek égetik, csak egyre gondol: hogyan szabadulhatna meg. Nem akarja többé hallani ezeket a szavakat Henry szájából. A férfi kihúzza a gyertyát, benyomul a szerszámával, tíz másodperc alatt túlesik rajta, aztán kimerülten rároskad. Åse megpróbálja ellökni magától és kibontani a kötelet, de csak vergődik alatta.
Kelletlenül feltápászkodik, és eloldozza Åsét.
– No, most aztán jól meg lettél tömve – jelenti ki elégedetten Henry. – Van egy nőm, tizenhat éves szüzecske Akarod látni?
– Nem, nem – hebegi –, későre jár.
– Van itt nálam egy női bőrruha, de nem hiszem, hogy jól állna neked – mondja elgondolkodva Henry –, túl kicsi.
Ne álljon jól nekem a te átkozott bőrruhád, forr benne, sziszegni sem mer, nehogy felingerelje a férfit.
– Most aztán megkávézhatnánk – ajánlja Henry.
Åse sietve magára kapkodja ruháit, közben undorodva érzi, hogy szivárog belőle a sperma. Hallja, hogy Henry a csészékkel csörömpöl odabenn a szobában. A férfi bekukkant a hálószobába.
– Főzhetnél kávét – mondja –, mégiscsak te vagy az asszony.
Korábbi órákban, hadarja, munka közben, de nem este, és minden olyan kellemes volt, rebegi bárgyú fintorral az ajkán, nőiesnek mímelt és kedveskedő mosollyal.
Henry csalódott. – Nem akarsz kávézni? – csodálkozik. – Kár, különben igazán jól érezhetnénk magunkat. Egy számomra oly kedves lénnyel kávézhatnék jót beszélgethetnénk… de én még haza is kell vigyelek, ez aztán nem maradhat el – ő gentleman, kimondott gentleman, mindig is az volt, bizonygatja.
Åse Lund Hansen szeretné lebeszélni erről, erre igazán nem is gondolt, és semmilyen körülmények között, és ez igazán túlzás.
Mégsem szabadul meg. Henry hazaviszi a kocsiján. Majd amikor Åse házának bejárata elé kanyarodnak, azt mondja a férfi:
– Egy kis puszi nem lesz?
Åse csókot nyal az orcájára, Henry elfordítja a fejét, és a csók a férfi szájára kerül.
– Érted jövök holnapután!
Ez az utolsó, ami Åse füléig elér. Kivágódik a kocsiból, és amikor felér a lakásába és dobogó szívvel beakasztja az ajtón a biztonsági láncot, ledobál magáról minden ruhát. Tűzbe velük! A melegvízcsapból teleengedi a kádat vízzel.
A víz nagyon forró, ücsörög a kádban, hullanak a könnyei, csaknem leforrázza magát. Ha tűz emészthetné el mindenestül itt, a vízben ülve, azt se bánná.
Oláh József fordítása
Vita Andersen 1944-ben született. A hetvenes évek második felében bukkan fel. A nők szexuális kiszolgáltatottságát tárgyaló elbeszéléseivel, verseivel rövid néhány év alatt a kortárs dán irodalom élvonalába verekszi ki magát. Legnagyobb sikerét a Tartsd a pofád és légy szép című elbeszéléskötetével aratta. Ebből való kiválasztott elbeszélésünk is.