Nathalie Sarraute

Nekik ez más volt

    Kitépték magukat a tükörfalú szekrények vonzásából, amelyekben éppen az arcukat vizsgálták. Felültek az ágyban: „Meg van terítve, meg van terítve” – mondogatta a nő. Odaterelgette a családot az asztal köré, mindenkit a saját odvából, ahol magányosan, morcosan, kimerülten rejtőzött. „De hát mi van velük, hogy mindig olyan nyúzottan néznek ki?” – kérdezgette, miközben a szakácsnőhöz beszélt.
    Órákig beszélt a szakácsnőhöz, az asztal körül nyüzsögve, folyton nyüzsögve, miközben kanalas orvosságot készített nekik, vagy különféle ételeket, csak beszélt, megjegyzéseket tett azokra, akik náluk jártak, a család barátaira: „Ennek a haja meg be fog sötétedni, olyan lesz, mint az anyjáé; szerencsés, akinek nincs szüksége tartós hullámra.” „A kisasszonynak szép haja van – mondta a szakácsnő –, sűrű, szép, pedig nem is göndörödik.” „Amaz meg, biztos vagyok benne, hogy semmit sem adott magának. Zsugoriak, mind zsugori, és mennyi pénzük van, mennyi pénzük, ez már undorító. És mindent megvonnak maguktól. Ezt aztán végképp nem értem.” „Á, dehogy – mondta a szakácsnő –, ugyan, nem viszik magukkal. És a lányuk még mindig nem ment férjhez, pedig nem csúnya, szép a haja, kicsi az orra, a lába is csinos.” „Igen, tényleg szép a haja – mondta –, de senki sem kedveli, tudja, nem tetszik a férfiaknak. Ez aztán furcsa!”
    A férfi pedig érezte a konyhából kiáramló alantas, földhözragadt, egy helyben topogó, mindig egy helyben topogó gondolatokat, ahogy forognak körbe-körbe, mintha mindenki szédülne, de nem tudna leállni, mintha hányingerük lenne, de nem tudnának leállni, mint ahogy az ember rágja a körmét, ahogy letépkedi magáról a bőrdarabkákat, amikor hámlik, ahogy vakarózik, amikor csalánkiütése van, ahogy forgolódik az ágyában, amikor nem tud elaludni, hogy élvezzen és hogy szenvedjen, míg csak a végsőkig ki nem merül, míg ki nem hagy a lélegzete…
    „De lehet, hogy ők ezt másként élik meg.” Ezt gondolta, amint hallgatta őket, elnyúlva az ágyán, míg gondolataik mocskos nyálfolyamként csorogtak rá, egészen rátapadtak, átitatták bensejét.
    Semmit sem tehetett. Semmit. Lehetetlen volt kitérni előlük. Mindenütt megnevezhetetlen, „csalóka” formákban rejtőzve („Csalóka ma a napsütés – mondta a házmesterné ,– csalóka, könnyen megfázik az ember. Szegény férjem is, pedig ő aztán vigyázott magára…”), mindenütt, még az élet megnyilvánulásaiban is futtában elkapta az embert, mikor elszaladt a házmesterné kuckója előtt, mikor fölvette a telefont, ebédelt a családjával, meghívta a barátait, megszólított valakit, akárkit.
    Felelnie kellett nekik, kedvesen bátorítani őket, és főleg, főleg nem volt szabad éreztetni velük, nem volt szabad egyetlen pillanatig sem éreztetni velük, hogy másnak érzi magát. Bólogatni, bólogatni, a háttérbe húzódni: „Hogyne, hogyne, hogyne, hogyne, igaz, persze” – ilyeneket kellett mondania nekik, megértően, gyöngéden kellett rájuk nézni; különben valami feltépődne, valami megroppanna, valami váratlan és erőszakos történne, valami, ami még soha nem történt meg, és ami iszonyú lenne.
    Ilyenkor úgy érezte, a hirtelen elhatalmasodó indulat és tettvágy kirobbanó erejével úgy meg tudná rázni őket, mint valami ócska, koszos rongyot, megcsavarni, darabokra szaggatni, örökre elpusztítani.
    De tudta azt is, hogy ez az érzés nyilván hamis. Még mielőtt ideje lenne rájuk vetni magát, azzal a holtbiztos ösztönnel, az önvédelem ösztönével, azzal a könnyed elevenséggel, amiből nyugtalanító erejük fakad, már rá is rontanak, és egyetlen csapással, nem tudja, hogyan, agyonütik.

Szalai Virág fordítása

Nathalie Sarraute (1990–1999), akinek eredeti neve Natasa Csernyak, orosz zsidó családban született, Ivanovóban. Szülei kétéves korában elváltak, és ekkor kezd el ingázni közöttük, Genf, Párizs és Szentpétervár között. Az ötvenes évek elején teret nyerő, „új regény” irodalmi mozgalom jelentős alakja volt. Tropismes című első könyve (1939), amelyből a fenti részlet való, jóval megelőzte Butor vagy Robbe-Grillet e mozgalomhoz sorolható regényeit.