Nava Semel

A vízen úszó szilvafagally

    „A szerelemből adott ígéreteket nem szabad félvállról venni” – mondogatta nagyanyám. Minthogy nem értettem, ki volt az, aki megesküdött, és ki volt erre tekintettel, sietve tette hozzá: „Mindig tudni kell hálásnak mutatkozni, akár egy szilvafa szerény gallyacskája miatt is.”
    Ajkai közül úgy fakadnak a szavak, mint apró ebihalak, miközben csöpög az ázott kendő, ami a koponyáját szorítja. Haláláig gondosan betekerte a fejét a darab szürke és kopott vászonkendővel, ami a füleit is elrejtette, megtiltva a legkisebb lázadó hajtincsnek, hogy közszemlére kerüljön. Mind a mai napig azt kérdem magamtól, milyen színű volt a haja, mivel éjszaka is le volt szorítva.
    „Alázatos, gyöngéd mozdulatokkal haladj – parancsolta nekem nyugodt, meggondolt hangon. – Ne akarj fölénybe kerülni, erősebbnek lenni.”
    Szelem a habokat, és belém hasít a félelem. Kezem görcsöl, magamhoz szorítom a könyökömet. Ujjaim a tunikám csatjait érintik útjuk közben. Milyen egyszerű lenne kikapcsolni!
    Professzorom felügyelete alatt, kedvem ellenére, köröket hasítok a vízben. Lábam iszap és éles kavicsok keverékébe visz, de nem csúszom el, mert nagyanyám szilárdan visszatart. Figyelmeztet a sziklákra, a hullámoknak ellenállva feszíti meg testét, és a karjaimat elszántan nyomja víz alá, mintha evezőlapátok lennének. „El ne feledd, hogy ne hagyd elsodorni magad gondolkozás nélkül, hanem hagyatkozz a mélységek tompa mormolására.”
    Tetőtől talpig felöltözött fürdőző nők vesznek körül bennünket. Sűrű tömeg, amely pancsol, fröcskölődik. Olyan a nevetésük, akár a gyermekeké, váratlan vakációt megelőző este. A városi strandon sincs ekkora hancúrozás. Egy csomó kendő, szalmakalap és mindenféle más fejkötő látszik lebegni a vízen, mint megannyi színes labda.
    Egy pillantást vetek az úszómester kabinjának irányába. Egyetlen férfi a környéken. Távcsüvet tart szeme elé, nehéz sárga síp szundít a mellkasán. Az illem azt kívánja, hogy még a mentő is inget viseljen.
    Okozott-e neki valami be nem vallott örömöt a ruha alá rejtett formák fürkészése? Kinevette-e titokban ezt a furcsa, ádáz törtetést a szemérmességre? Vagy lefoglalta, hogy a veszélyekre lesett, mint én, és csupán egy kevés árnyékra vágyott?
    „Megtanítlak a mellúszásra” – harsogta nagyanyám, amikor elvitt a tengerhez. A tervek, amiket melengetett miattam, inkább a jámbor óhajok közé tartoztak, mint a valóságos elkötelezettségekhez.
    Az asszonyok számára fenntartott strandon egyetlen hímnek sincs joga túlmenni a korláton a tizenhárom évesnél fiatalabb fiúk kivételével, akiknek halántékról aláhulló két hosszú, göndör fürtje a haboktól átitatva még jobban göndörödik. Sapkáikat hajcsatok tartják meg helyükön. Időnként egy kicsike hajadonfőtt találja magát, és sírva fakad. A rövid életű vártornyok és vizesárkok körül dolgos gyerekek hagyják a homokban hánykódni vállkendőjük rojtjait.
    Hogyan lehetséges, hogy a nagyanyám ilyen szakértője az úszásnak? Már nem ez az első eset, hogy megpróbálok úszni tanulni. Megbénít a félelem, mint minden megelőző próbálkozásom alkalmával. Nem vagyok képes vízbe vetni magam. Túlságosan hosszú és nevetséges alsószoknyám a vádlimhoz tapad, a sarkamat csapkodja a hullámok minden támadásakor, és lehúz a mélybe, akár egy vasgolyó. Ami a nagyanyámat illeti, éppolyan könnyűnek látszik, mint a víz felszínére fordított párta gyanánt a hullámoktól felfúvódott ruhája permetei. Visszatartok egy akaratlan nevetést, mert Reisel nagymama olyan utónevet visel, ami pontosan Kicsi Rózsát jelent. Ruhája béklyói ellenére semmi sem tartóztatja fel erőteljes előrehaladásában. Sem el nem homályosítja a róla való emlékemet. Nagymama halad előre, én pedig helyben maradok, ó, mennyire figyelmesen.

    Ezerkilencszáztizenkilencben Zelig-Haïm Gutmann, akit a háború alatt foglyul ejtettek az oroszok, hazatért a fogságból. Visszajutva falujába, ebbe a kisközségbe a Kárpátok előhegységén, Máramaros vidékén, a Tisza folyó partján, elhatározta, hogy feleségül veszi Reiselt, Sander, a hitközségi intéző legidősebb lányát. Gutmann azonban nem engedhette meg magának, hogy igénybe vegye a házasságközvetítő szolgálatait, és meg kellett elégednie Shmuël bácsi közbenjárásával.
    Az idő múlása, úgy látszott, semmi nyomot nem hagyott ezen a porfészken. A részegeskedők hajnaltól kezdve türelmesen várták, akár a földön ülve is, hogy kinyíljon a kocsma ajtaja. Mandelt, a zsidó pincért kérlelték, adjon hitelbe egy pohár snapszot, és Csicsol, a kovács, hármat is megivott egymás után, megállás nélkül, mielőtt beleegyezett volna, hogy megvasaljon egy kis lópatkót. A kút mellett az asszonyok taposták a sarat. Legbensőbb titkaikat osztották meg egymással, miközben vizet húztak a kerekes kútból, és együtt mentek el, folyvást fecsegve, hogy rőzsét szedjenek a fűtéshez, aztán kimossanak a vödrökben hordott vízzel. A zsinagóga hívői rendszeresen összetalálkoztak állandó helyeiken, és Sander, aki a nagy fűrésztelep tulajdonosa volt, változatlanul a keleti oldalon ült, a Tóra-tekercsek közelében, melyeket minden második szombaton az ő megtiszteltetése volt kiemelni a tabernákulumból. Az eltartott ájtatosok, akik vélhetően a tanulmányoknak szentelték magukat, a kályha körül melegedtek, Itsele nyomán sóhajtozva. „Ajvé, de nehéz az élet!” Maga Mariana, a szerelemárus, még a temető közelében gyakorolta mesterségét, és akárcsak régen, behúzta ablakán a függönyt a holtak iránti tiszteletből, pedig többen is közülük valaha az ügyfelei közé tartoztak.
    Zelig-Haïm Gutmann másféle helyről álmodozott. Semmije sem volt, csak a katonaruhája. Zelig-Haïmnak egész gyermekkorában tűrnie kellett Gregor hozzávágott köveit és sértéseit: „Koszos zsidó, koszos zsidó, üres még a koporsó!” Amikor üldözője haptákba vágta magát, hogy engedélyét kérje a katonai zubbony aranyozott gombjainak megérintésére, Zelig-Haïm mégsem tudta teljesen kiélvezni a bosszúját, hiszen a fogságból hazatérve neki magának sem volt más választása, mint visszajönni ebbe a faluba, amelynek kétségkívül ismerte minden szögletét, mégis visszautasította, hogy a sajátjának tekintse. Vézna és kistermetű lévén Zelig-Haïm nem volt különösebben csúnya, sem sajátosan jóképű, dacára ragyogó tekintetének. Minden vagyon nélkül tengődött, s a származása sem volt nevezetes. Anyja meghalt gyermekágyban. Shmuël bácsi nevelte, hatévesen torokgyíkot kapott. Egyébként ez az oka, hogy megkapta második utónevét, az Élet jelentésű Haïm ragadványnevet, amit csodálatos felépülése után is megtartott. A nyápic felépítésű fiatal fiú csúfolódások céltáblája lett. Üldözői állítása szerint a legkisebb fuvallat avval fenyegette, hogy felkapja és átrepíti a közeli határon a levegőn keresztül. Felnőttként berukkolt az osztrák hadseregbe, és valamennyien kiröhögték: „Az a hadsereg, amelyiknek soraiban ilyen semmirevalók szolgálnak, előre elvesztette a háborút!” A faluban ő volt az egyetlen férfi, aki válaszolt a mozgósítási parancsra. A többiek a padlásokon bujkáltak vagy megvesztegetésekkel hágtak nyakára megtakarított pénzüknek, hogy hamis papírokhoz jussanak, amelyek révén megmenekültek a sorozás elől. Az unokatestvére a rokkantságtól sem riadt vissza, egyik ujját levágta, hogy a kötelező katonai szolgálat alól mentesüljön. Arra a hírre, hogy Zelig-Haïm fogságba esett, valaki kijelentette: „Elveszett ember. Egy ilyen csenevész fickó, mint ő, nem fogja átvészelni…”
    Általános meglepetésre, mégis visszajött. Fogsága három éve során, a tejfényű sarki égbolt alatt megfogadta, hogy viszontlátja Reiselt, Sander, a hitközségi intéző lányát, és elveszi feleségül.

    Sajnálattal gondolok a fürdőruhámra, melyet gönceim eltakarnak. Annak ellenére, hogy egészen elkopott és a színe kifakult, nem veszek föl másikat, mikor az oly közeli (és oly távoli) városi strandra megyek, épp a palánk túloldalán. A vékony pántok világos nyomot hagynak barnára sült vállamon. Hátamon feszül a napégette bőr. Combomat finom, sós por lepi be.
    Az autóbusz hátsó részén ülve összegörnyedtem a szalmakalapom alatt, hogy észrevétlen maradhassak. Senkinek nem volt szabad észrevenni, hogy az ortodox strandra tartok. Mielőtt eljöttem, nagyanyám két copfba fonta a hajam. Kihasználva figyelmetlenségét levetettem a zoknimat, de hosszú ujjú blúzom alja térdig eltakart. Emlékszem, föltettem a kérdést: „Miért vagyunk kénytelenek teljesen felöltözve fürdőzni? Isten talán férfi?” Nagymama nevetésben tört ki.

    Shmuël, Zelig-Haïm nagybátyja, megszégyenülten hagyta el Sander házát. Csakugyan vakmerőség kellett ahhoz, hogy Reisel kezét megkérje valaki. Az élénk szellemű és a szent szövegek tanulmányozásában is jártas leány nemcsak a talmudi dialektikához értett olyan jól, mint egy férfi, de egyetlen hamis hang nélkül eljátszotta Chopin szonátáit a fehér zongorán, amit apja méregdrága áron hozott a megyeszékhelyről. Egy ilyen ritka gyöngyszem jobbat érdemelt, mint egy kilátástalan, kétes származású, szegény, girhes ördögöt. Az intéző felkiáltott: „Soha az életben!” Reiselnek volt már egy kérője, gazdag, akinek a fényes Budapesten lakott a családja: éppen a feltételek végleges megállapításánál tartottak. Sander tehát minden teketória nélkül kitette a tolakodó szűrét. Shmuël bácsi megesküdött, hogy bocsánatkérést fog követelni. Addig is, nem szól többet az intézőhöz egészen kippurig, a nagy engesztelés napjáig.
    Reisel az ajtó mögött rejtőzött, türelmetlenül hallgatózva. Zelig-Haïm biztosan jó ideje nem jutott eszébe, de nem feledte el azt a váratlan találkozást az egyik patak partján, amely a Tiszába ömlik. Még gyermekkorukban történt. Zelig-Haïm bizonyára túlságosan félénk volt ahhoz, hogy beszédesnek mutatkozzék. Reisel homályosan úgy érezte, neki kell elébe vágnia: tudja-e, hogy ez a kis patak végül a hatalmas tengerbe ömlik?
    A sovány kamasz megnézte magát az elfutó vízben, másféle emberekkel benépesült távoli országokra gondolt. Fiatal kora ellenére Reisel elég finom beleérző képességgel rendelkezett ahhoz, hogy belásson a zaklatott fiú lelkébe. Körös-körül, a domboldalakon mindenütt gyümölcsösök álltak. Egy megmagyarázatlan mozdulattal Zelig-Haïm letörte az egyik szilvafa ágának hegyét, gyengéden letette adományát a víz felszínére, és így szólt: „Ez a gally el fog vezetni téged oda, ahová tart.”
    Reisel emlékezetébe vésve megőrizte a meggyőződés erejétől lázas tekintet emlékét. E pillantás nélkül kétségtelenül sosem vette volna komolyan ezeket a szavakat. Shmuël látogatása után két nappal bejelentette apjának, hogy Zelig-Haïmon kívül soha senkit nem fogad el férjéül.
    „Manapság a nőnek áll jogában határozni?” – sértődött meg Sander. Nem azért nevelte fel a lányát, hogy az lerázza az igát. Azonban, mivel a lány megmakacsolta magát, elhatározta, szelíd bánásmódhoz folyamodik. Hogyan tudná egy hitves szükségleteit kielégíteni ez a mezítlábas? Megteheti-e egy apa, hogy nyomorba lökje elsőszülött gyermekét? Muszáj-e Reiselnek a parasztasszonyok életét élnie és megvénülni időnap előtt? Reisel apja végül hadicselhez folyamodott: beleegyezne, hogy a lánya kezét Zelig-Haïmnak adja, ha ez utóbbi bebizonyítja, hogy módjában áll házat venni. Nevetett a markába. Ezt a feltételt aztán jól kieszelte. Elvégre Mária Terézia császárnő uralkodása alatt határozatot hirdettek ki a zsidók ellenében, ami megtiltotta nekik, hogy földet birtokoljanak. Kénytelenek lettek pénzelni a keresztényeket minden kerülő úton tett vásárlásért, alávetni magukat a haszonbérben való földművelésnek. Zelig-Haïmnak akkor lesz birtoka, ha a Messiás megjelenésik, és nem hallat többé magáról ez a nyápic, nyomorult porszem, melyet elvisz a szél!

    „Légy elővigyázatos az örvények miatt – kiáltott fel nagyanyám. – Az áramlások változók, szeszélyes a szél. Hagyd, hogy elringasson a habok gyengédsége, szédülj meg a hullámok mormolásától, de vigyázz a viharokra, mert az áradat sosem lesz hűséges hozzád. Az óceán nem ér fel egy férfi szerelmével.”
    A temető mellett, két lépésre attól a háztól, ahol Mariana, a prostituált lakott, eladó volt egy fakunyhó. Zelig-Haïm mégsem reménykedett benne többé, hogy céljait eléri. Keresve valakit, aki a nevét adja, meglátogatta Gregort, és fizetségképpen felajánlotta neki egyenruhája egyik gombját. A goj azonban napról napra többet követelt, válaszát másnapra halasztva, és a katonazubbony elvesztette volna utolsó kis aranyozását is, ha Palesztinából meg nem érkezik egy hírnök.
    A cionista a zsinagóga bejáratánál ült le. Egyszerű szövetzsákot hordott a hátán, és a vászondarab, ami a fejét takarta, bibliai pásztorhoz tette hasonlatossá. Gregor éppen akkor jelentette ki Zelig-Haïmnak, hogy sosem cselekedne akaratlanul egy zsidó érdekében, még egy disznóól megvétele végett sem. Az osztrák egyenruha gombjai, a legyőzött hadsereg örökségeként, túlságosan silány értéket jelentettek a meggazdagodás lehetőségeihez viszonyítva, amiket egy aranybánya felfedezése vázolt fel.
    Az eltartott ájtatosok körülállták a hírnököt. Zelig-Haïm félrehúzódva itta a szónok gyújtogató szavait a nemes, nagylelkű angol lordról, aki menedéket adott a zsidó népnek Palesztinában.
    „Mese a holdban” – döntötte el Itsele, a legidősebb közöttük, aki meg volt róla győződve, hogy valami bolondok házából szökött dühöngővel van dolga. A cionista egy csomó iratot lobogtatott a kételkedő orra előtt: „Ítéljék meg saját maguk! Le van írva fehéren feketén. Lord Balfour intézte ezt a levelet a milliomos Rothschildhoz.”
    – Tényleg ország, papíron! – vihogott Itsele. Cinkosai visszhangként nevetésben törtek ki. A cionista becsületszavát adta, hogy ő valóban a Kinian Ad földtulajdonosi társaságot képviseli, és hozzá fordulhat bárki, hogy olcsó áron igazi földbirtokot vásároljon.
    Eladó föld? Zelig-Haïm Gutmann tekintete kigyúlt. Hol az a hely, ahol ilyen csoda lehetséges? Tel-Avivban, hangoztatta a hírnök, a héber megújulás első városában, a homok aranyából kinőtt településen, az azúrkék tenger partján! A fővárosban, amelyet villamosok futnak be, és ahol égig érő bérházak meredeznek, mint megannyi Bábel tornya. A főtéren, zenekar hangjaira a kristályszökőkút csillámló sugarakat lövell az égre. Az új bevándorlók, akiknek olyan szerencséjük van, hogy a béke e kikötőjében élnek, a legfinomabb étkeket élvezik, töltött libát és kövér borjúhúst, sokféle mézes süteményt és a legszebb gyümölcsöket. Édeni lakomákat rendeznek péntek estéken és ünnepnapokon. A hatalmas kikötő mólóinál óriási hajók horgonyoznak, ahonnan naponta szállnak partra a világ négy sarkából érkező zsidók, s ahol összeolvadnak a tizenkét elveszett törzs nyelvei. Sokan magát Amerikát hagyják ott, hogy őseik áldott földjére érjenek. Siessenek, a helyek meg vannak számlálva!
    Zelig-Haïmnak nem kellett kétszer mondani. Letépte egyenruhája gombjait, és előleget adott.

    Nagymama úszás közben eltávolodik tőlem.
    Egyedül maradván letörlöm tajtéktól befröcskölt arcomat. Micsoda szomorúság! Teljesen felöltözve mellúszást tanulni, ez meghaladja erőmet. Úgy érzem, figyelnek a vászonnal borított kerítés mögül. Ez a strand elkerülhetetlenül vonzza a kíváncsiskodókat. Mindig akad olyan kölyök, aki felkapaszkodik a pajtása vállaira, és megszemléli a palánk túloldalán eléje táruló furcsa látványosságot. Némelyiknek talán az a titkos reménysége, hogy valamelyik asszony áthágja a tilalmakat, és fürdőruhára vetkőzik.
    Nagymama nem hagyja zavartatni magát. Távolságtartó, úgy véli, semmi nem tartozik rá abból, ami a korláton túl van. Fel vagyok háborodva. Minek nekem az úszás tudománya? Egyetlen vallási előírás sem kötelez rá.
    A harmadik napon Isten megteremtette a tengert. Reményvesztett pillanataimban nagymama azon erőlködött, hogy olyan apró történetek elmesélésével bátorítson, amelyek elterelik gondolataimat a megpróbáltatás kínjairól. Az örökkévaló dicsőségét a vizek énekelték meg elsőnek az elemek közül. Mikor a felül levőknek el kellett válniuk a lentiektől, hogy az égboltnak helyet adjanak, ez utóbbiak özönlő hullások formájában árasztották szét könnyeiket, és meg akarták változtatni a Gondviselés által felállított rendet a Mindenhatótól való irdatlan távolságuk miatti háborgásukban.
    Akinek van bátorsága ahhoz, hogy változtasson a Történelem menetén, csakis sikerében meggyőződve cselekedhet. Nem szabad megadni magunkat, mondogatta nagyanyám, megakadályozva, hogy talajt érjen a lábam.

    Aláírva az adásvételi szerződést Zelig-Haïm Gutmann személyesen kereste fel Sandert: „Betöltöttem a feltételeket – jelentette ki, s letette az iratokat az intéző íróasztalára. – Vettem egy házat. Lakás és melléképületek. Sokkal keletebbre annál, mint ahová valaha is leülhet a zsinagógában, ott, ahol szeráfok és kerubok repkednek a levegőben az isteni trón körül, a világmindenség közepén.”
    Sander és hitvese könyörögtek Zelig-Haïmnak, tegyen le róla, hogy lányukat arra a távoli, sivár vidékre vigye. Reisel szerelméért. Ha kész arra, hogy elmenjen, jobb lenne a nyugati irányt választani. Ebbe belenyugodnának. Sander teljesen magára vállalná az utazás költségeit New Yorkba, Hamburgon keresztül. Az Atlanti-óceán túlpartján postázott levelek hitelt érdemlőek. Valamennyiben túltengett a nagylelkű Amerika magasztalása. Az Ígéret Földje arrafelé található, ne vegyék rossz néven azok, akik be nem tudnak telni az angol arisztokrata ígérgetéseivel! Csakugyan, ki emlékszik a nevére?

    Gazdagon áradnak a homályos emlékképek Reisel fejében, akár megannyi rózsaszirom. Hetvenöt évesen nagymama verhetetlen volt. Kendője és öltözéke súlyának dacára néhány mellúszó-karcsapással, erőlködés nélkül elérte a hullámtörőt. Versenyzett-e valaha férfival az úszásban, talán a férjét kivéve? Nincs tudomásom róla. De aznap, mikor a partra kiértünk, a mentő hódolattal kiáltott fel: „Gutmanné asszony, remélem, az unokája is olyan jó sportoló lesz, mint ön.”
    Fölháborodottan tartottam vissza a könnyeimet. Kellett nekem ennyi vesződség, tudva azt, hogy sosem leszek sem hajóskapitány, sem hal? Nekiláttam lehúzogatni magamról a blúzomat.
    Állhatatos természetével nagymama sosem volt híján teológiai érveknek. Szerinte a tenger is lázadó volt, hiszen a hullámok arra törekedtek, hogy közelítsenek az isteni trónushoz a teremtés harmadik napján. Dicséretes szándékaik mégis arra indították az Örökkévalót, hogy nagy kegyelmében új rendelkezést adjon ki: ezentúl, valahányszor az égbolt vizei himnuszt kívánnának kezdeni az Ő dicsőségének magasztalására, engedélyt kell kérniük hozzá földi testvéreiktől.
    Nekem egyáltalán nem volt kedvem énekelni.

    Sietve zajlottak le az ünnepség előkészületei, mert Zelig-Haïm türelmetlenkedett az indulás miatt. Attól tartott talán, hogy amíg az egységet meg nem pecsételik, Sander az utolsó pillanatban visszájára fordítja a helyzetet. Az esküvő napján felfüggesztették a napi foglalatosságokat, és az ifjú menyasszony barátnői legszebb ruháikba öltözve, vidám táncokkal ünnepelték a boldog választottat. Zelig-Haïm bizonytalan ellenkezése dacára Sander áthozatta a szomszéd falu zenekarát egy, erre az alkalomra különlegesen előkészített szekéren. A falu mulattatója is a meghívottak közé számított, akiket legmókásabb strófáival fog szórakoztatni. A faemelvényen, kárpitozott fotelben ülve Reisel szilvafa virágaiból készült csokrot tartott a kezében, amit előző este szedtek annak a pataknak a partján, ahol a pár néhány évvel ezelőtt összetalálkozott. A koszorúslányok előbb párosával forogtak, azután kört alkottak. Segédkeztek a menyasszonynak leszállni az emelvényről, és ő is csatlakozott társnőihez egy utolsó körforgásra, mielőtt asszonnyá szentelik a menyegzői baldachin alatt. Reiselt és Zelig-Haïmot azután bevetették egy szobába, ahol magukra hagyták őket. Gyermekkoruk óta először váltottak néhány szót, nem csupán pillantásokat. Annak ellenére, hogy Reisel kicsinek és vékonynak hitte magát, magasabb volt Zelig-Haïmnál, ami kiváltott néhány nem tetsző nyelvcsettintést Itsele és az eltartott ájtatosok részéről. Reisel úgy határozott, menyasszonyi csokrát a Tisza egy erecskéjébe dobja mindazok tiszteletére, akik nemsokára elindulnak, hogy letelepüljenek abban az országban, amelyet az angol lord csillantott fel előttük. Meg volt győződve róla, hogy Zelig-Haïm példája nem marad folytatás nélkül, azt is megfogadta, mihelyt Tel-Avivba érkezik, levelet küld haza, dicsérni fogja Izrael földjének nagyszerűségét. Sander kénytelen lesz elismerni az igazságot.
    A szokásos hét áldást követően két közel álló székre ültették az ifjú párt, majd a hagyományok szerint a násznép minden tagja kétszer körbejárta az ifjú asszonykát, fellibbentve a selyemkendő szegélyét, amelyet Reisel rázogatott maga előtt. Maga a cionista is áldozott a hagyománynak, de a vászondarab, amit fejfedőként hordott, feltüremkedett a mozgás lendületében. A jelenet nem tetszett Sandernek, aki nem tudta megállni, hogy ne a liba szárnyainak verdesésére gondoljon, amikor épp a nyakát készülnek elvágni. Páváskodása közben a küldött Zelig-Haïmnak odakiáltotta: „Egész Tel-Aviv legszebb földbirtokát foglaltam le maguknak. Úgy vegye gondjaiba, akár a szeme világát. Igyunk a sikerükre a zsidó megújulás első városában! Kész vagyok fogadni rá, hogy épp olyan irigylésre méltó helyet szerez majd ott magának, mint amilyen az apósáé.”
    Utolsóként Sander lépett előre. Egyedül neki volt joga arra, hogy derékon kapja a menyasszonyt. Táncolt, de a könnyeit nem tudta visszatartani, és Reisel nagyon elszomorodott. A mókamester rögvest bejelentette: „Zelig Gutmann jó ember. Bárcsak föl tudná emelni, társnőjével együtt, régi hazánkat a romjaiból!” A nemek szétválasztása terén egyetlen engedményt tettek, amikor a közeli rokonok gyorsan összesereglettek a fiatal pár körül, hogy sok boldogságot kívánjanak.
    Reisel anyja titokban egy tiltott könyvet adott a lányának, veszélyesnek tartott munkát, a Raziël angyalt, amely azonban megvédi majd a házaspár otthonát a balsorstól. A falu végén a kitartott ájtatosok, szájuk még tele süteménnyel, búcsút mondtak a házaspárnak, és Itsele egy angol lordhoz méltó ajándékot nyújtott át Zelig-Haïmnak választékosan: egy keménykalapot, amit az egyik muzsikustól csent el!
    Gregor epésen dünnyögte: „Kívül tágasabb. Legalább két zsidóval kevesebb van.” Ugyanakkor Mariana, akihez Zelig-Haïm sosem volt goromba, fejét sállal takarta be, és sok boldogságot kívánt az ifjú párnak.

    Attól félek, belefúlok a vízbe. Bármilyen ostobán hangzik. Ugyancsak vakmerőség kell ahhoz, hogy ilyen félelmetes erővel szembeszálljunk, akár egy rövid kis időre is.
    Nagyanyám azt mondta: „Ne félj semmitől. A Mennybéli a tengert kapu mögé zárta. A hullámok helyét határok közé szorította. Az idők végezetéig.”
    Egy asszony megszólított bennünket:
    – Ennek a lánykának védenie kellene az arcát a nap sugaraitól!
    – Már éppen eléggé be vagyok bugyolálva így is – válaszoltam szemtelenül. – Különben sem látom be, miért lenne bűn, ha a testünket levegőzni hagynánk egy kicsit. Végtére is nem ruhástul teremtett Isten bennünket!
    – A Mindenható dicsősége bizonyos szemérmesség betartását kívánja meg tőlünk, még ha biztonságban vagyunk is mások tekintetétől – rendelkezett a nagymama. – Kinn a szabadban ez még inkább így igaz.

    A házaspár nyáron érkezett meg. A jaffai kikötő közelében vetett horgonyt a hajó, az első homokzátonyoktól távolabb. Csónakra leeresztve a bútorokat és málhákat méregdrágán szállították partra. Reisel őrködött, hogy a hímzett párnákkal és csipkével szegett lepedőkkel dugig tömött kelengyés ládái közül egyetlenegy se tűnjön el vigyázatlanságból.
    A tengeri betegség lidércnyomássá változtatta az átkelés első napjait. Felesége rosszullétét enyhítendő Zelig-Haïm hideg vizes borogatással törölgette a homlokát, és legyezgette szegényt az adásvételi szerződéssel, amit mindig magával hordott, még éjszaka is. Egy hét elmúltával Reisel megszokta a himbálódzást, és visszanyerte erejét. Fölment a fedélzetre levegőzni, és beszívta a megtörő hullámok éltető permetét, amelynek sós illata nosztalgiával töltötte el, akár a parfümös láda tömjénfüstje, amit apja mindig a sabbath végén nyit ki a Havdala imára. Reisel legyűrte szorongását, hogy ezután már sosem látja viszont a rokonait.
    Az ifjú házasok nehézkesen követték a teherhordót Jaffa szűk, poros utcáin, egészen a vendégfogadójukig. Reisel állandóan résen volt a zsebtolvajok miatt, akik ellepték a móló környékét. Zelig-Haïm szüntelenül azt kérdezgette, hol van Tel-Aviv. Annyira türelmetlen lett, hogy odaérjen a földdarabra, ami a tulajdona volt, Reiselt sürgette, kísérje el odáig még az este. A sötétséget fürkészve keresték a tűzköpő kutat, erőlködtek, hogy felismerjék a magas bérházakat, amelyek állítólag az égig érnek. Zelig-Haïm meg akarta nyugtatni a feleségét: a köd miatt rosszak a látási viszonyok.
    Másnap hajnalban lóhalálában nekilátott, hogy meglelje a Kinian Ad társaságot, de elképedésére soha, senki nem hallott róla. A fogadós megszánta, és elkísérte a telekkönyvi hivatalba. Zelig-Haïm, aki pedig egész életében sosem vesztette el a hidegvérét, még szibériai fogsága idején sem, nem tudta megállni, hogy rá ne csapjon a hivatalnok asztalára, követelve, hozzák tudomására, hol található pontosan a tulajdonában levő szerződés szerinti három hektáros parcellája.

    Reisel a Tisza egyik mellékfolyójában tanult meg úszni, virágzó szilvafák árnyékában. Természetesen ruhástul. Messzi gyermekkora egyik napján, amikor megpróbálta elgondolni, miféle vidékekre folyik el a víz, megértette, hogy a patak vize a világ végéig folyik, és szerelmesen a tengernek adja magát.
    „Hol van ez a Máramaros?” – kiáltottam föl, mit sem tudva erről a vidékről a Kárpátok szívében. Az igazat megvallva kételkedtem nagymamám tisztánlátásában. Elhomályosult a szeme.
    „Ezer mérföldre innen” – suttogta, mintha éppen most talált volna ki egy legendát. Évekig el sem hittem, hogy ilyesféle hely valóban létezhetett.

    A fiáker elhagyta Jaffát. Reisel és Zelig-Haïm teljes nyugalomban kóstolhatnak bele a birtok örömeibe. Villamost nem találtak, és Gutmann igyekezett megvigasztalni a feleségét, akinek pedig semmilyen bátorításra nem volt szüksége. A szűk kis utcákból kijutva a kocsis északi irányba fordult. Túlmentek a vasúton, majd egy takaros külvároson, kerttel övezett fehér házacskákkal a zsinórral kijelölt utcákban. Hamarosan homokdűnék következtek, ameddig ellátott a szem. Porgomolyagok emelkedtek az ég felé. Zelig-Haïm, türelme fogytán, ugyanazokat a kérdéseket ismételte el újra és újra: hol a főváros, amit ígértek, és mikor érkeznek meg Tel-Avivba? Végül a bricska kocsisa komor hangon jelentette ki: „Már a városon kívül járunk.”
    – Lehetetlen – háborgott Reisel. Ez a fajankó olyan ostoba, akár a lova patkója, ha nem vette észre, merre tartanak. Az ember felsóhajtott. Három és fél piaszter ellenében tovább cipelte a bárgyú házaspárt egy másik sehová irányába. Ilyen meghökkent tekintetű, révedező arcú, ártalmatlan álmodozókból akadt elég. Ha Reisel nem látszott szenvedni a hőség miatt, izzadtságtól csepegő férje szánalmat ébresztett. Így a kocsis leszállt a bakról. Kivette Zelig-Haïm kezéből az adásvételi szerződést, és olyan hangnemben jelentette ki, mintha egy díszebéd résztvevőit szórakoztatná: „Uram, ön egy valóságos nábob! Csak annyi tennivalója maradt, hogy körbejárja a birtokot.”
    – Itt? – fulladozott Zelig-Haïm Gutmann. Nagy sarokcsapásokkal jelölte ki földje határait a porban, de vigasztalásul azt mondogatta, hogy a homokba is lehet csak azért is. Mint Ábrahám, kutat fog ásni, és gyönyörű gyümölcsöskertet ültet. Háromhektárnyi szilvafát.
    Nevetését visszatartva, a kocsis megmutatta a horizont azúrkékjét a fiatal párnak. Reisel teli tüdővel szívta be a friss só illatát. „Zelig-Haïm – kiáltotta –, megvetted nekem a tengert!”

    Az egész rokonságból egyedül Reisel menekült meg. A máramarosi járás kis falujának zsidóit, élükön Shmuël bácsival, a zsinagógába terelték, amelyet Sander vezetett harminc éven keresztül, majd marhavagonokba zsúfolták őket.

    Jóval később nagymama elmagyarázta nekem, hogy az élet ígérete mentette ki őket a viharból, ami férje kettős nevébe van foglalva. Nagymama arról is meg volt győződve, hogy Raziël angyalnak köszönheti házuk megmenekülését a pusztulásból. Ez a könyv, amit anyjától kapott, bár soha ki sem nyitotta, betöltötte küldetését.

    Zelig-Haïm hallgatott, mintha halántékon találta volna valamelyik kő, aelyekkel Gregor hajigálta. Biztos volt benne, hogy Reisel visszafordul. Vágtára fogja a fiákert, egyenesen a jaffai kikötőbe hajtat, és hazamenekül a szüleihez. „Miféle szélhámos hálójába pottyantak?” – kiáltotta a kocsis, megforgatva a kést a sebben. Zelig-Haïm akkor belerohant a hullámokba, avval az erős elhatározással, hogy vízbe fojtja magát szégyenében. Belevetette magát a gördülő habokba, nyomában Reisel, nyaka köré kulcsolt karokkal csimpaszkodott belé. A házaspár szorosan összeölelkezve, nehéz ruháikba gabalyodva, elveszítette a talajt a lába alól, arcukat a tenger vize locsolta. Reisel, lévén romantikus, de korántsem hiszékeny, a szilvafa ágát sohasem cserélte volna el egy maroknyi zöld algáért, és a szeretők sírása nevetésbe fordult.

    Esztendők teltek el azóta, hogy nagyanyám megpróbált mellúszásra tanítani az ortodox hívők számára fenntartott övezetben. Egy napon, amikor meztelenül fürödtem egy férfival, eszembe ötlött, hogy ilyen pillanatot szegényke sosem élt meg. Azonnal ki is javítottam magam. Nagymamának valószínűleg igaza volt: egyáltalán nincs szükség meztelenkedésre ahhoz, hogy a vágy egészen feltámadjon.
    A Földközi-tengerbe ömlik-e a Tisza? Amikor úszom, a tenger az én tulajdonom. Nem fizette-e meg az árát Zelig-Haïm késedelem nélkül? Ezt az az adásvételi szerződés bizonyította, amelyet nagymama halála után egy hímzett párnára tűzve, sértetlenül megtaláltunk.
    Végül nekiiramodtam. Szerelemből adott ígéretet nem szabad félvállról venni. A fejem a víz alatt, megpróbálom kinyitni a szemem: folyékony falak, habos szobák, szél- és hullámtörte plafonok, megkövesedett fák, viharoktól védett korallpadkák, egy láthatatlan folyó torkolata. Az áttetsző mélységek melankóliájában az élet és a halál terjengett titokzatosan.
    Emlékszem, ittam egy nagyot abban a pillanatban, amikor nagymama kendője kibomlott. Majdnem cikákoltam, és közben mintha megpillantottam volna a haja színét. Szőkének tűnt, és ez lányos külsőt kölcsönzött neki.
    Mára elenyészett a félelem, ami valaha megbénított. A tenger szennyezett, törmelék mocskolja. Mégis gyakran memártózom. Lehetetlen itt úgy élni, hogy az ember ne ismerje a Tóra néhány elemét és a legegyszerűbb mellúszást. Az elérhetetlenre való törekvésben jelenleg más strandokra is járok, és amikor tágra nyitom a szemem, észreveszem őt, Kicsi Rózsát a Földközi-tengeren.

Franciából (Laurent Schuman fordítása nyomán)
átültette Djidjeliné Czirók Viktória

Nava Semel Izraelben született, 1954-ben, a holokausztot túlélő szülők gyermekeként. A Tel Aviv-i Egyetememen művészettörténetből diplomázott és doktorált.
    Hét-hét prózakötete és színdarabja jelent meg, egy-egy műve 1990-ben és 1996-ban nívódíjat nyert, német, román, olasz, angol fordításban is közölték műveit. Tel Avivban él.