Kálnay Adél

Ha kimondják a neved

    Borzalmas éjszakája volt. Álmában állt a színpad mögött, s jóleső izgalommal várt a fellépésére. Belesett a függöny mögül, látta a gyönyörű fekete zongorát, látta a rengeteg embert, akik mind az ő kedvéért jöttek el. Boldog volt, már előre élvezte a sikert, hallotta a hatalmas tapsot, aztán hirtelen beléhasított, hogy hiszen nem tud semmit, végképp semmit, fogalma sincs, mit fog előadni, és nem is zongorázott még soha. Kétségbeesés szakadt rá, szűkölve nézett széjjel, de nem volt, aki segíthetett volna. Lázasan kutatott agyában, csak jönne elő a tudása, vagy valami ötlet, ami most megmenti, de semmi nem történt, a színpadon kimondták a nevét, s neki mennie kellett, oda kellett ülnie a zongora elé, s játszania a közönségnek. Azzal a szégyennel ébredt, amit még álmában átélt, s hurcolta magával egész nap, bárhol járt, nem mert az emberek szemébe nézni. A hivatalban, ahol dolgozott, azt mondták, sápadt ma nagyon, lehet, hogy kerülgeti valami, s valóban, délutánra már teljesen betegnek érezte magát. Menj el orvoshoz, tanácsolta a főnöke, vagy vegyél ki egy-két napot, kirándulj, aludj egy nagyot, itt a tavasz, biztosan kimerültek a tartalékaid. Vacakul nézhetek ki, gondolta, ha már a főnök is ilyen hozzám, s kiszaladt a mosdóba, megnézni, mit látnak mások. A tükörből karikás szemű, elgyötört arc nézett vissza rá, mégis úgy érezte, hogy ahhoz képest, amilyennek belülről érzi magát, még jól is néz ki. Visszament az asztalához, az aktáihoz, de nem tudott dolgozni. Különben sem szerette, amit csinál, most pedig végképp undor fogta el, ahogy ránézett a sok számra, adatra. Nem az én világom, gondolta ki tudja, hányadszor, de hát akkor hol az ő világa? Az otthona sem volt az. Másfél szoba a tizedik emeleten, hogy lehetne ezt otthonnak nevezni? Még a bútorok sem olyanok, amik között szívesen élne, de kicserélni sosem volt ereje, az annyi gonddal jár. Végül is arra jó, amire kell egy lakás. Öt után hazaérni, elolvasni az újságot, készíteni valami vacsorát, felbontani egy üveg sört, tévét nézni, aztán aludni. Vannak persze szinte kibírhatatlan napok, nem lehet előre tudni, mikor, s azt sem, hogy éppen miért akkor. Először azt hitte, a magány nyomasztja, de nem, sőt, az még külön borzasztó volna, ha ilyenkor ott keringene valaki körülötte. Nem, egészen más oka van a rossz napoknak, valamilyen néven nem nevezhető érzés, legalábbis eddig nem tudta megnevezni, de ez után a szörnyű álom után, éppen az ABC-ben, sorbanállás közben beléhasított, hogy hiszen ezt a szégyent szokta ő érezni, hogy ez az, amit mindig érez, aminek eddig nem volt neve, talán mert nem volt ennyire határozott, ennyire erős, mint most az álomban. Szégyen, de miért is, faggatta magát hazafelé, de sokáig nem akarózott válaszolni rá, mert a válasz csak még jobban elszomorította volna, ezt tudta jól. Szégyen, hogy ilyen az életem, szégyen, hogy ezt az életet élem, adta meg végül magát az igazságnak. Ezt az unalmas, értelmetlen, cél nélküli életet, napról napra ugyanúgy, örömtelenül. Te jó ég, gondolta, hiszen én egy egészen más életet akartam élni, hogy lett ez ilyen?! Eszébe jutott, hogy gyerekkorában ijedten nézte nagyanyját, ahogy mindennap szinte ugyanazt csinálja, s azt mondta magában, nem, az nem lehet, hogy ennyi csak az élet, hogy ebből áll, ám hogy miből áll, azt még ma sem tudja megmondani. Ráadásul nagyanyjával nem is hasonlíthatja össze magát, mert a nagyanyja szerette azt, amit csinált, pontosan ettől nyert értelmet az egész, ez az, amit gyerekkorában nem látott, s most is igen nehéz megértenie. Valamit tudnom kéne, amit nem tudok. Pont úgy, mint álmomban a színpadon. Tudnom kéne zongorázni, anélkül el sem juthattam volna a pódiumra. Tudnom kéne élni, ha már itt vagyok… vagy minden véletlen lenne csupán? Nem volt vallásos, de volt valamiféle hite, bár azt sem fogalmazta meg soha, miből is áll. Nem úgy gondolkozott, hogy mi lehet, hanem, hogy mi nem lehet. Nem lehet, hogy nincs valamilyen törvény, ami szerint minden működik. Nem lehet, hogy nincs valamilyen rendező elv, ami a világot igazgatja. S ha ez így van, akkor nem lehet értelmetlen semmi, még az ő élete sem. S mi lesz, ha egyszer valahol, valamikor kimondják a nevét és neki számot kell adni arról, amit tett, számot kell adni az egész életéről? Eddig jutott, nem tovább. Állt az ablaknál, s nézte a sötét utcát. Az egyik kukánál egy ember kotorászott, ki-be hajolt, valamit kihúzott, és letette maga mellé. Arra gondolt, hogy felhívhatná ezt az embert. Adhatna neki enni, mondhatná, hogy fürödjön meg, adhatna neki ruhát, pénzt. Persze tudta, hogy ezt nem teszi meg, nem akar kapcsolatot egy ilyen szerencsétlennel, nem akarja, hogy közel kerüljön hozzá a szegénység, s egyáltalán, mi köze ehhez az emberhez! Na és kihez van? Talán ha gyereke lenne, akivel törődni kell, aki miatt le kellene mondania, akiért áldozatot kéne hozni… de hát nincs. Lehetett volna, és mégsem lett. Óriási titok, miért alakul így vagy úgy egy ember élete. Most már mitévő legyek, töprengett, s nyomogatta halántékát, hátha elmúlik a tompa fájdalom, mit csináljak, hogy jobb legyen? A helyzetét reménytelennek látta. Egy új élethez új ember is kellene, neki pedig nincs ereje újjászületni, márpedig egy-két téglát nem elég kicserélni, ha azt látjuk, hogy nem jó a ház, sőt, még veszélyes is lehet, összeomolhat vagy ilyesmi, jutott eszébe, még a végén én is így járok. Lefeküdt, de csak forgolódott, egyik gondolat ütötte a másikat a fejében, míg végül elaludt.
    Másnap az orvos azt mondta, ezzel az enyhe depresszióval szinte nem is kell törődni, elmúlik magától. Nyilván a hosszú tél, a fénytelen napok okozzák. Sétáljon sokat, egyen sok zöldet, gyümölcsöt, higgye el, magamnak se tanácsolnék mást, veregette meg a vállát az orvos, ha akar, otthon maradhat egypár napig. Ő azonban nem akart. Csak több idő jutna a töprengésre, gondolta magában, legjobb lesz, ha már ma bemegyek dolgozni. Az érzés, amit álma váltott ki, mostanra elhalványult, a szégyen elviselhetővé vált, még egy-két nap, s visszahull majd a névtelen érzések közé, amelyeket el lehet küldeni anélkül, hogy felismerné őket. „Jobban vagy?” – kérdezték kollégái, és ő azt mondta, igen, múló rosszullét volt, nincs jelentősége, és elővette a legsürgősebb aktákat. Minden rendben van, mondta magában, s nem gondolt többé az álmára. Minden rendben, egyelőre, sóhajtott, és a hosszú számoszlopok fölé hajolt. A nyitott ablakon tavaszi illatok szöktek be az irodába, s görnyedt hátát lassan fölmelegítette a nap.