Noth Zsuzsánna

Akár a paradicsomban

Regényrészlet

    Mondom a Simának, hogy a nők!, a nők!, és nagyokat sóhajtozom, merthogy az enyém hónapokig elérhetetlen messzeségben, csupán tudatszinten, aztán ahogy jobban szemügyre veszem, látom, hogy szeme se rezzen, megkérdezem, érted? Néz rám azzal a sima arcával, a szokott egykedvűségével. Nem érted?, rázom meg kicsit, csak úgy barátságosan, vékonyka madárvállacskáinál fogva. Csak néz ki bambán a fejéből, mint a vakegér, ingatja a fejét, meg mondja is, hogy nem. Ha nem érted, akkor csak egyet kérek tőled, édes egy cimborám, hogy innen az asztaltól tíz perccel előbb menj el, mint mi, mert egész délután úgy áll a farkam, mint a cölöp. Miközben Sima faarcán a csodálkozásnak egészen aprócska jele, mert mit nem lehet ezen érteni? Felnőtt férfi létére nem tudja mi az, hogy nő? Felesége, meg gyerekei… Na mindegy.
    Mire a nő visszatér a mosdóból, madárkönnyeden, napbarnította arcán cinkos mosollyal, Méta már a hatodik korsó sört gurítja a torkába, Sima pedig ugyanannyiadik ecetszagú fröccsét, mintha versenyben állnának, egyenes arányban mennyiséggel és idővel.
    Inni, de meddig? Egészen az asztal alá bukásig? Vagy még azon is túl? Például a pecsétes és poros kövezeten féloldalt fekve, egy gumicsövön át, mint köldökzsinóron az életet adó nedűt. Ki tudja.
    A kilencedik korsó után még egyenesen ül, és ködlő mocsárzöld szemekkel kissé ábrándosan regél egy száznegyven kilós hölgyről, aki fantasztikus (és ezt számtalanszor, egyre nyomatékosabban elismétli), mert minden jelentősebb költőt úgy ismer, mint puszipajtását, és természetesen az ismert költők a nőt egyenesen olvadásig imádják, és az az egészben a fantasztikus, hogy hiába omlik hol egyik, hol másik a lábai elé térdepelve, összetett kezekkel esdekelve, hajthatatlan marad, nem megy férjhez. Azt viszont nem árulja el, hogy mi abban a csodálatos, hogy egy nő nem akar férjhez menni. Persze az is lehetséges, hogy túl rongy állapotban vannak egészségileg ezek a neves költők (s talán ezért is rogynak már a lábai elé), mondjuk elitták a májukat, agyukat, muszklijukat, vagy éppen felfúvódtak a sok sörtől, mit lehet ezt tudni. Az erről a nőről való áradozását követően húz elő Méta a marhabőr oldaltáskájából egy zöld flakonos dezodort, feltépi farmeringét, és bőségesen beszórja péklapátnyi, szőr borította melldomborulatait vadítóan bódító illattal. Azonmód igazolást várva a jelenlévő nőtől, feléje billen, na, milyen? Mert én nem vagyok büdös, ha testiségről van szó, a test kellemetessége nagyon fontos, adok az ilyenekre is, nemcsak a lélek rezdüléseire, mint ahogy az egy költőtől jogosan elvárható. Ekkor villog olajzöld szemével Simára, mire ő meg is kérdezi blazírt arccal, hogy tényleg elmenjen-e tíz perccel előbb, mintha még mindig nem hatolt volna tudata mélyéig, hogy mit jelent férfi számára a nő. A válasz egyetlen katonás és kurta igen.
    Vállukra a táskájukat, s valami járműféleségeket keresni, érdekes (vagy cseppet sem érdekes) módon egyiküknek sem a hazafelé vezető irányba. Kissé kerge és ennek ellenére szaggatott, szögletes és merev mozgásukon még a laikusok számára is sejthető, hogy ittak, bőven eleget. Sima ismét megkérdezi, hogy elmenjen-e tíz perccel előbb, mint ahogy ezt (számtalanszor) megbeszélték, de látszik rajta, hogy nemigen akaródzik neki lelépni, még a járdaszegélyen ácsingózásukból sem. Hitetlenkedve mered vízkék tekintetével Méta mélyzöld szemébe. Mert lehetséges, hogy mégis rosszul értette, és Méta a hátralévő egész estét vele fogja tölteni, ahogy ez náluk szokott lenni, ha elkezdenek inni. De a válasz újra egyetlen kurta és pattogós igen. Ekkor kissé inogva, két cuppanatlan csók erejéig rábiccen a nő arcára, majd hosszadalmasan kezet ráz cimborájával, titkon arra vágyva, hátha meggondolta magát, és mégsem bocsátja útjára. Aztán látva, hogy feloldó szavak semmiképp sem szökkennek barátja ajkáról, kedvetlenül eloldalog. Méta újra feltépi farmeringét, feltárva kebelének csillámfehér szálakkal melírozott fekete szőrgubancos halmait, de még hordóhasának jókora ívét is.
    – Na, milyen? – a fantasztikus dezodorra utalva meglebbenti mellkasa mellett lecsüngő ingének szárnyait. – Van nálunk telefon, onnan haza tudsz szólni – közli a lehető legtermészetesebben.
    Mit is lehetne lépni egy ilyen megejtő invitálásra, mint igen, persze, hogyne, vagy valami ehhez hasonlót. Feltéve, hogy egyazon hiányosságok válaszának mozgatórugói.
    – Akkor itt fogunk egy taxit – cövekeli le magát a járdasziget szegélyénél. – Ez az ökör tényleg csak a lényeget nem érti. Hiába mondogattam neki egész délután, hogy barátom, a nők, tudod, a nők, csak néz rám értetlenkedve azzal a kedvetlen képével. Istenemre, én még ilyet nem pipáltam.
    A taxisnak, miután behordta hatalmas és telt testét az anyósülésre, csak ennyit a leghatározottabban, kreol, testéhez képest karcsú kezének kimért mozdulataival kísérve:
    – Egyenesen!
    Gördülnek a nő számára teljesen ismeretlen sugárúton. Kisvártatva:
    – Itt jobbra!
    Aztán recsegtetve:
    – Balra!
    Kis idő múlva:
    – Eddig.
    Még azt sem mondhatnánk, hogy a sofőr megrökönyödik vagy esetleg csodálkozik. Semmi. Hangtalan, fejbiccentve nyugtázza a kurta parancsszavakat, engedelmeskedik.
    Minden rendben. Ahogy kell; kiszáll, jár, kizár, erélyesen elküldi a ráugráló és orra alá egy vékony, haloványzöld akáclevélnyél-ágacskát (de annyira kicsit, hogy alig látszik ki ínyei közül) lökögető böhöm nagy, játszani akaró kutyát, testes, félédes vörösbort tölt. Kisvártatva lecsutakolja a nőt, miközben alaposan lefürdik ő is. Lepedőnyi frottírtörülközővel, mintha kisgyerek lenne, szárazra dörzsöli, csak éppen nem gügyög hozzá, hanem a sok benyelt sör ellenére vagy segédletével gördülékenyen és határtalan jókedvvel anekdotázgat, mintha még mindig a kocsmapadon ülnének a kerítésből kikapaszkodott ecetfa tőszomszédságában. Mikor már mindketten szárazon állnak egymással szemben meztelenül és mezítláb a fürdőszoba kövezetén, erőteljesen magához öleli, és elnézést kér tőle amiatt, hogy ittasan nem tud férfiként érdemlegesen helytállni.
    Sebaj, sóhajt a nő, majd legközelebb, ő így is csuda jól érzi magát, hisz hosszú hónapok óta, de lehet már egy éve is, hogy nem került emberfiával ilyen meghitt testközelségbe. Hussannak a hajnalleheletű éjben a férfitest izomkötegeire szomjazó kezei, a többnapos italozás és alig alvás félkómájában, a végelgyengülés határának abban a stádiumában, amikor pont a kimerültségtől nem tud a test elernyedni és a lélek átlépni az alvásküszöbön a maga teremtette másik világba. Ebben a túlfeszített állapotban törhet rá az ember lányára egy vég nélküli simogatási kényszer, persze ha elég öblös szakadékok tátonganak szeretgetései között.
    Amint leheletfinoman pásztáznak az ujjak és a tenyérnek hol a domború részei, hol homorúságai, megfeszítve és kidüllesztve, a simogató kéz alá szálirányban, szürrealista miniatűr tájfilmek vetítődnek hussanva alig hallható szőrzizergős és bőrselyem-surrogós zene kíséretében. Álomutazás hihetetlenül színgazdag és tiszta képekben.
    A libbenő fátyolhalként sikló tenyérdombor az alatta elterülő férfitest göröngyein, hajlatain, barázdáin, kráterein és domborulatain, mintha a férfi teste dombkorallokból egybeépült zátony lenne, melynek apró pórusain a simogatástól lúdbőrözve meredező szőrök a korallból kifelé csápoló apró és nyurga polipok. S a simogató bőr alatt megbúvó tapintóidegek fel-felnyitogatják az agy képhalmokkal várandós zsilipeit, s az idegpálya készségesen csúsztatja vissza a kedveskedő tenyér alatti kivetítődésre. A súrlódásából keletkező hő úgy vonja maga alatt a megkívánt testen le-, föl- és oldalirányban, hullámvonalakban vagy körkörösen a parányi képeket, ahogy a varázsló teremt a semmiből selyemkendőket, selymes galambot, nyuszit. Úgy a nő kezei szikrázó szűzhóhalmokat, borzas jégkristályokat, sziklakimagaslásokat, sivatag-homokvonulatokat, girbegurbán hegyeket, ezek oldalára feltornászkodó mohos, páfrányszőnyeges erdőket, síkságaira illatpárákat szusszanó gömbakácligeteket…
    Makettléptékű, piros tetős fehér házsorokat kanyarít a férfi karjának izomkötegeire, borosta-láncsorai tűhegyes templomtornyocskák. Rásimogatja még az elégedetten dörmögő testre Gross Arnold (nem tudni, miért, de ez esetben embertelenített) épületkéit, palotácskáit, kertecskéit, dimbes-dombos szelíd tájacskáit, babszemnyi bokrocskáit, fácskáit, gombák helyett a kövér fű közt földre kucorodott gömbölyded csillagpompomjait és levélszívecskéit, gazdagon díszített szökőkútjait, telezsúfolt virágtartóit, megbúvó néma hangjegyeit, a harmonikus női test csáberejével hivalkodó szobrait, az aljnövényzetből ki-kisiklózkodó fagyökér-pókkarokat, könnyeden félrehajló fűcsombékokat, kissé oldalirányba biccentgető ágfölágaskodásokat…
    Miséről némán hazabandukoló, fejkendős mamókákat, filckalapos, merev léptű bácsikákat, bottal karikát hajtó mezítlábas legénykét, erre-arra szimatolgató, kóborló, behúzott farkú, sunyin körbekémlelő, csapzott szőrű kutyát, peckesen lépdelő leányt egyet sem. Csak és kizárólag tájképek és épületsorok.
    S ebben a bőr-a-bőrön peszergő csendben a baloldalt settyegő falióra és a jobboldalt az erre csosszantgatva válaszolgató vekker a közöttük fekvőket, legalábbis a nőt, olyan képzetekkel borzolta, mintha ők lennének valami lesántultan nehézkesen haladó rovarnak a törzse, a tőszomszédságukban lévő órák pedig beteg végtagjaik. S talán csakis azért, hogy ez az egymásnak csupán kedveskedve eltöltött éjszaka még misztikusabb legyen, valami kisebb-nagyobb szünetekkel, de állandóan kopog, talán a sértődött kutya körmei föl-le, a bejárathoz vezető hét lépcsőn, mert az eső nem. Fülledt meleg, a testek fürdés után azonmód iszamosak, reggelig sem szikkadnak ki. Az agy sejtjeibe mininyilakként be-becsapódó, majd fúróként forgolódó szúnyogcircegések.
    Teliholdból kivetítődő állókép ez a nyugati fekvésű szoba. Minden bútor, tárgy és Méta zsákszerűen elhevert teste is élesen körvonalazódik. Az ablakon fölfelé kinézve mintha akvárium alján fekve meresztenéd bele a szemedet egyszerre a víz és a levegő kékjébe. Ölelkező párként forrnak össze az ablakpárkányról kifelé ágaskodó növények az utcán terebélyesedő fák lombjával, rezzenetlen beleékelődve a kristálytiszta kék üveglapnak látszó égbe. Nem, a telihold az ágyból nem látszik, csak a nő tudata vetíti ki az égboltra.
    A férfi horkantva felugrik, megrázza húshegytestét és barna sörényét, akár az állatok királya:
    – Iszonyatos álmom volt – hörgi kásásan –, valami vérfagyasztó!
    – Micsoda? – kérdi a nő, a számára szokatlan látványt nyújtó férfit megmosolyogva.
    – Pat-tint-ga-tós pe-da-gó-gus – löki ki szótagonként busa bajsza alól.
    – Az meg mi? – kacagja a nő.
    – Az olyan valami tanárféle, aki állandóan pattintgat, mondjuk labdát a földön…
    – És az miért olyan iszonytató? – neveti a nő csöppet sem visszafogottan.
    – Nem tudom, de legrosszabb álmomban se jöjjön többet elő! Még szerencse, hogy fölébredtem.
    – Lehet, hogy a kutya mászkál le-föl a lépcsőn, és a körmei kattognak.
    – Á, az már éhen halt. Ha jól számolom, több napja nem kapott enni – mondja felszabadultan nevetve, és kitalpal, úgy, ahogy van, pucéran a vécére.
    – A lestyánt leszedted? – kérdi a nő (arra az anekdotára utalva, amikor Sima hótrészegen eljött Métáékhoz lestyánért, valami levesbe vagy főzelékbe, és csak némán ivott, ivott, egészen addig, míg le nem dőlt a lócáról, így természetesen lestyánt nem vitt haza), mikor a hatalmas test egy pillanatra újra kitölti a szobaajtó keretét.
    – Az utolsó szemig.
    – Na azért, mert Simának nem hagyunk egy szemernyit se.
    Aztán a férfi a szoba egyik falánál szuszog tovább, a nő pedig szemközt próbálkozik az elalvással reggelig. Felváltva kattogás és szúnyogcicogás.
    Nagy nehezen belesüppedve egy felületes szendergésbe, melyből varázsütésre szemkápráztató ébredésbe lép. A szomszédos, keleti fekvésű szobát sejtelmesen pásztázzák végig a vaskos óriásnádakon, fákon, cserjéken, tenyérnyi sárga virágokat bontó liliomkazlakon, természetesen a lestyánon is áttáncikáló napsugarak. A tárt teraszajtón a szoba kinyújtózkodik a szabadba, vagy a szobába ömlött be a kert, de annyira, hogy egészen a plafonig, koppig. Minden és mindenki a legkiteljesedettebb együtt-közelségben, akár a paradicsomban.