Régebben nagyon szerettem a virágzó fákat. Ma jobban érdekelnek az öreg fák, amelyeknek derékvastagságú ága leszakadt, vagy kidőltek már egészen, és így fekve is újból hajtanak. Kicsi fák, bokrok nőnek ki belőlük, amíg gyökerük él és kapaszkodnak a földbe. Tudom, sokat élni, megöregedni nem egyértelműen jó. Ellenkezőleg, nagy kihívás – bele lehet bukni. De nagy, igazi ajándékai is vannak. Történelmet él meg az ember. Közelről, a bőrén át. Aztán csodálkozva nézi, hogy ezt hol így, hol úgy értékelik, magyarázzák. (Magyarországot feldarabolták Trianonban, vagy szétesett a Monarchia?) Például az 56-os forradalom az egyik legnagyobb élmény volt az életemben, a szerelemnél is több – ez másvalaminek a szerelme volt. 57-ben, 58-ban ellenforradalomnak minősítették. Forradalmat mondani egy-két év börtönt jelentett. Ugyanakkor a világ: „Figyelő szemetek Magyarországra vessétek!” És igaz. Egy kicsi ország, egy kis nép fellázadt, egymaga harcolt egy világbirodalom ellen. És micsoda erkölcsi magaslattal! A szétlőtt kirakatú óra- és ékszerboltban ott álltak az órák, gyűrűk szabadon az üvegtörmelék között, de senki se nyúlt hozzá. Később forradalom lett, aztán hivatalos ünnep. Az ünnep kiürült, ma civakodások tárgya. (Fel fog elevenedni?)
Minap kaptam egy kérdést: hogyan hatott az életemre a rendszerváltozás? Jól mulattam s visszakérdeztem: melyik rendszerváltozás? Mert én nyolcat értem meg. És országváltozást többet: Kolozsvárt születtem, amikor gyermek voltam, alakult át Románia részévé. Aztán Magyarországhoz tartozott, aztán megint Romániához. Ez azt jelenti, hogy megváltozott a jobbra hajts, a pénz, a rendőrség, a katonaság, a vasút, a nyelv, a lakásod és így tovább… Ezenközben a román helyesírás háromszor megváltozott, a magyar nemkülönben. (Így aztán nem tudok helyesen írni.) Meg aztán akkor régen felénk annyian beszéltek angolul, mint ma mondjuk finnül. Franciát tanultunk, meg egy kevés németet.
Az utcán csókolózni közbotrány lett volna. Ha nőttünk, nagylányok lettünk, a térdünk nem bukkanhatott ki a szoknya alól, mert ez ízléstelenség, erkölcstelenség – szorgalmasan toldották a ruhánk alját, mivel szegények voltunk újat venni. Később jött a mini, nem volt könnyű megszokni, de megszoktuk.
A házasságba „tisztán” kellett belépni (lányoknak). Táncolni nem mehettünk kíséret nélkül, sem este az utcán nem járhattunk fiúkkal, nappal se, kicsaptak volna a gimnáziumból. Egyik osztálytársunkról azt beszélték, hogy lefeküdt már. Döbbenten néztük tornaórán – érettségi előtt –, milyen lehet annak a lánynak a teste, aki ilyet tesz? A zabigyerekeket lenézték. Ma ott alszik a lány a fiúnál, vagy megfordítva, a fiú a lánynál a szülő lakásában, csak úgy. Ezt is megszoktam. Egyházi házasság nélkül élni? Azt a polgári-paraszti társadalom nem fogadta be. Ezért aztán apám katolikusból unitárius lett, hogy újból házasodhasson.
Aztán a háború, a bombázások, a front – megszoktam a halált és a haldoklókat. Ennek köszönhetem, hogy thanatológus lettem, és annak: régebben megéltem, hogy ott még tudták fogadni a halált, nyíltan beszélni róla, szembenézni vele. A barátnőmnek Kidében most is ott a koporsója a padláson, és júniusban néztük át a dobozt, amelybe a ruháját, harisnyáját tartja, amibe majd temetésére öltöztetik, hogy ne legyen gondjuk keresgélni.
A háború velejárója: kevés ennivaló, jegyrendszer. Egy héten egyszer tíz deka hús, napi húsz deka kenyér. Ez még nem éhezés, háromszor éltem át igazi éhezést. Jegyrendszer előfordul békében is, éhezés is. Írtam aztán egy szakácskönyvet, Főzzünk örömmel volt a címe. Milyen kevésből lehet jól főzni, olcsón – megtanultam. Ma a pazarlás – ezt nem tudom megszokni. Amerikában az élelem 20 százaléka kerül a szemétbe. Nálunk is a kukázók mennyi mindent szednek ki onnan! És kétpercenként hal éhen egy ember a harmadik világban. A bőség, a kényelem, a pazarlás – sokat tűnődöm rajta –, ezeket könnyű lenne megszokni, hogyha nem volna az emberben egy belső kényszer, hogy gondoljon az éhezőkre. Mivel átéltem, tudom, hogy mit jelent a nyomor, az éhezés. Nem az a baj, hogy petróleumlámpával világítunk vagy hogy nincs vízvezeték, ez még semmi. Mulatok, ha ilyet olvasok az újságban, hogy szegények. A szegénység sokkal több és sokkal nehezebb. Azt mondta Németh László – vagy 30-40 éve – amikor Sajkódon sétáltunk fel a dombra: „Nehéz megélni azt, hogy az ember kultúrája harmadszor is elévül.” Csodálkozva hallgattam, ma már tudom, a felgyorsult ritmussal nem háromszor, hanem folyamatosan elévül. Nem tesz mást, mint elévül. Meglepő. Először az ember egy kicsit szédül, aztán megszokja.
Első elemista voltam a rádió születésekor. Fiatalasszony (második házasságban), amikor jött a televízió. Megszoktam, a rádiót szeretem, a televíziót nem. „Majd a holdban!” – ez a mondás azt jelentette régen, hogy soha, ez lehetetlen. Mi lehetetlen ma? A klónozás, a génterápia? Megszoktam az orvostudomány fejlődését, de a komputert és a maroktelefont nem. Ezekkel ma is küszködöm. A számítógépes forradalmat bámulva nézem. Az agresszió és a bűnözésnek az elterjedését is. A két világháború között a szorongás volt a vezető tünet, ma az agresszió félelmes méreteket ölt. Külön meg kell tanulnunk, hogyan kell foglalkozni a meggyilkoltak és a balesetet szenvedettek családtagjaival.
Ezt kaptam a történelemtől. Apámtól a humort, anekdotázó kedvet, a gondolkodás szeretetét, anyámtól a teherbírást, a háztartás, a gyerekek szeretetét. (A mostohafia jobban szerette anyámat, mint saját édesanyját.) Mindenkit becsülök, aki sokat tud és szívesen megosztja mással, meg az angyalokat szeretem (ki mondta, hogy az angyalok nem sírnak?). Jézust tartom a legnagyobb mesternek. Kár, hogy folyamatosan, következetesen félreértjük, félremagyarázzuk. Olyan ez, mint a történelem. Minden kor másként magyarázza, és mindig rosszul.
