A sánta dialógus

    Kevés filozófus van, aki több irodalmi művet inspirált volna, mint a huszadik század első felének osztrák–brit remetefilozófusa, Ludwig Wittgenstein. Hogy ezt beláthassuk, elég talán a kortárs magyar irodalom olyan kiemelkedő teljesítményeire gondolnunk, mint Petri Györgyé, Kertész Imréé, Esterházy Péteré vagy a még frissebbek közül Garaczi Lászlóé; az ő nevük alatt megjelent szövegeket aligha remélhetjük megérteni a wittgensteini vonatkozások alapos feltérképezése nélkül. Az ilyen vonatkozások igen változatosak lehetnek: Wittgenstein élettörténete már életében többszörösen is legendává forogta ki magát. A magányos harcos, aki olykor a leghűségesebb barátait is durván eltaszította magától, és aki mindenekelőtt önmaga ellen folytatta szélmalomharcát, gyakran a szó szoros értelmében remetei magányban; nagypolgári származásán, zsidóságán, homoszexualitásán keresztül verekedte magát valamiféle eszményi, tiszta emberi identitás felé. A diszlexiás grafomán, aki talán egyetlenegy könyvet sem volt képes végigolvasni életében, mégis oldalak tízezreit írta tele újra- meg újrafogalmazott fragmentumaival. Az elkötelezett filozófus, aki nem elégedett meg azzal, hogy fiatalon megírt szűkszavú értekezésével új irányt szabott a filozófiai kutatásoknak; amikor hosszú szünet után visszatért a filozófiához, elkeseredett, élete végéig fel nem adott, de meg sem nyert küzdelembe fogott önnön korábbi dogmatizmusa ellen.
    Két évvel a filozófiához való visszatérése után, 1931 nyarán Wittgenstein néhány hétre visszavonult norvégiai házába, elosztogatott vagyona egyik utolsó maradékába, hogy ott dolgozzon tovább kéziratain és vágyott új identitásán. Ebben az időszakban tette utolsó kísérletét arra, hogy asszimilálódjék a heteroszexuális valósághoz. Levélben feleségül kérte és meghívta norvégiai magányába bécsi barátnőjét, Margaretét; az pedig boldogan felpakolta Bibliáját, és elindult, hogy beteljesítse a Wittgenstein által rá kiszabott feladatot: a szellemi egyesülést és a közös keresztény önmegvalósítást. Nem ő volt az első külföldi látogató a norvégiai házban. Wittgenstein filozófus barátai mellett ott járt már tizennyolc évvel korábban David Pinsent is, talán nem az első és biztosan nem az utolsó, de mindenképpen a legfontosabb férfi Wittgenstein életében; korai halálát a filozófus soha nem tudta feldolgozni. Az ő emlékének ajánlotta a század egyik legnagyobb hatású filozófiai művét, a Logikai-filozófiai értekezést. Ha hihetünk Cecilie Løveidnek, akkor Margarete – vagy a drámabeli, Ibsentől kölcsönzött nevén Ágnes – 1931-es látogatásával is Pinsent szerelmére emlékezett Wittgenstein. Az életrajzok az információhiány miatt érthető módon ellentmondásosan nyilatkoznak a nő látogatásáról. Csak annyi bizonyos, hogy két hét után visszautazott Bécsbe, és soha többé nem tért vissza; a házasság nem valósult meg, de a barátság sem szakadt meg végérvényesen. Hogy mi történt a norvégiai két hétben, arról mit sem tudunk; éppen ezért nyugodtan hihetünk Cecilie Løveid verziójának, amely szerint Ágnes, noha a bécsi nyárból indult, a fjordok telének örökös sötétjébe érkezett, és ott két héten – kilenc színen – át folytatott dialógust valakivel, aki viszont csak monologikus megnyilatkozásokra volt képes.
    Számomra ez a megoldás teszi igazán figyelemreméltóvá Løveid drámáját, az Ausztriát, vagy magyar címén a Ludwig W-t. Ha már annyira megragadott, még egyszer megkísérlem leírni ezt a paradox helyzetet. Kilenc színen át olyan dialógust olvasunk, amelyben mindkét fél a maga módján vesz részt: Ágnes Wittgensteinnel, Wittgenstein önmagával küzd a megértésért. Hadd nevezzem ezt a helyzetet – anélkül, hogy egy ad hoc metaforát fogalommá akarnék sarkosítani – sánta dialógusnak. Még ha esetleg semmi más nem is – hiszen az igazságot ki tudja –, ez a feszültség mindenképpen jellemző Wittgensteinre; jobban, mint bármelyik mondata, gesztusa vagy cselekedete életében. Két évvel korábban Wittgenstein Cambridge-ben nagy vonakodva hagyta magát belevinni abba, hogy Ph. D.-disszertációként megvédje tíz évvel korábban befejezett értekezését, amely a kezdeti értetlenség után akkorra már a filozófia klasszikusává vált ugyan, de aligha felelt meg a disszertációkkal szemben támasztható egyetlen formai követelménynek is. Wittgenstein a jegyzőkönyv szerint barátságosan vállon ragadta vizsgáztatóit, a kor két legjelentősebb brit filozófusát, Bertrand Russellt és George Edward Moore-t, így szólván hozzájuk: „Uraim, ne aggódjanak; tudom, hogy sohasem fogják megérteni, amit írtam.” Korábbi mentorával, Russellel, a Principia Mathematica büszke szerzőjével az önnön zsidóságával megbékélni képtelen Wittgenstein néhány évvel korábban teátrálisan szakított, mert nem tudta neki megbocsátani, hogy nem keresztény. Moore barátságát néhány évvel később utasította el végleg Wittgenstein egy levelében; nem tudta elviselni mások értetlenségét. A gentlemanek csak legyintettek a zseni hisztizésén; de Wittgenstein minden bizonnyal hatalmas károkat okozott a filozófiának, amikor egyszerűen ostobaságnak minősítette Russell nyelvfilozófiai elképzeléseit, és ezzel döntő szerepet vállalt abban, hogy a korábban már a század legnagyobb filozófusának kikiáltott Russell lassanként felhagyjon a filozofálással.
    Cecilie Løveid portréja tehát a részletekbe menő hűségnél is pontosabban és elképesztő drámai erővel jeleníti meg Wittgenstein elkeseredett kísérleteit a párbeszédre, önmagával és a többi emberrel. Ha innen tekintjük, a ma bemutatott kötetben olvasható dráma azok közé az irodalmi művek közé tartozik, amelyek inkább a filozófushoz, mint annak megírt filozófiájához, inkább az élettörténet, mint a filozófiai szövegek dramaturgiájához kapcsolódnak. Én azonban sokkal többet gondolok erről a darabról. Bár emellett csak egy, a mostaninál sokkal szárazabb és hosszabb szövegben tudnék meggyőzően érvelni, Løveid drámája, akár ez volt a szerző szándéka, akár nem, a Wittgenstein által írt szövegekkel legalább annyira termékenyen párbeszédbe hozható, mint az életrajzok szövegeivel. Wittgenstein szövegei közmondásosan érthetetlenek. A Logikai-filozófiai értekezés aforisztikus zártságú, orákulumszerű megnyilatkozásai hamarabb juttatják eszünkbe Schopenhauer vagy Eckhardt Mester nevét, mint Gottlob Fregéét és Bertrand Russellét, akikre Wittgenstein név szerint hivatkozik, és akikhez a tárgyalt logikai és nyelvfilozófiai problémáknak közvetlenül köze van. Ez alapvetően monologikus hang, nehezen tűri az értelmezést: mint egy diót, fel kell törni a szöveget, hogy beleszólhassunk a monológba. Ami pedig Wittgenstein kései retorikáját illeti, amely a filológusok tanúsága szerint Ágnes látogatása idején már felváltotta az Értekezés erőszakos, ellentmondást nem tűrő stílusát, ezek a látszólag könnyed, hétköznapi fogalmainkból építkező, rövid olvasási egységekre tagolt, s már csak ezért is könnyen befogadható szövegek, amelyek legjavát a Filozófiai vizsgálódások válogatásában olvashatjuk, szóval – szavam szavamba ne öltsem – ezek a szövegek belső dialógust folytatnak. Wittgenstein egy-egy fragmentumában legalább annyi energiával veti bele magát a saját maga által az előző fragmentumban felvetett elképzelésekkel szembeni vitába, ahogy fiatalkori álláspontjával is vitatkozik. A kommentárok nem győzik hangsúlyozni a gubancolgatás nehézségeit: melyik is Wittgenstein valódi álláspontja, és melyik a fiktív vitapartneré. Úgy vélem, ez a felfogás alapvetően téves. Wittgenstein kései szövegeiben nincs saját álláspont; nincsenek tézisek, csak olykor könnyed, olykor szenvedélyes vagy épp elkeseredett vita Wittgenstein lehetséges álláspontjai – ha tetszik, lehetséges Wittgensteinek – között. De ez a vita semmiképpen sem önmagáért való. Ha a monológ logikája fel is oldódik a belső dialógus retorikájában, ez semmiképpen sem marad puszta retorika. Az, amit véleményem szerint joggal nevezhetnénk Wittgenstein filozófiájának, nem fogalmazódik meg a szövegekben, csupán – a korai mű kifejezésével élve – megmutatkozik.
    Valami ilyesmi történik Cecilie Løveid drámájában is. Alig tudom ugyan elképzelni ezt a darabot színpadon – úgy vélem, igazi kihívást jelenthet egy nagy rendező számára –, mégis úgy érzem, két drámát kaptam ebben az ikerkönyvben. Egyet olvastam, egyet pedig láttam.

Mekis Péter

Elhangzott 2000. április 26-án, a szegedi Sík Sándor könyvesboltban Cecilie Løveid Østerrike – Ludwig W című drámakötetének (Kovács Ferenc fordítása. Ikerkönyvek, Masszi Kiadó, 2000) bemutatóján.