Istenkeresés a Csirkefejben
Spiró György Csirkefej című drámája mérföldkőnek tekinthető a magyar színpadi művek sorában. Az elemzések rávilágítottak értékeire, sajátosságaira.1 Az értékelések egyrészt kitértek a darabnak arra az elemére, ami a modern tragédia lehetőségét és megvalósíthatóságát bizonyítja, másrészt senki figyelmét sem kerülte el a nyelvi eszközök, ezen belül is a társadalmilag is leépült lumpenréteg nyelvi leépülésének bemutatása a Csirkefejben. Jelen írás ezt a gondolatmenetet kívánja követni és némely vonatkozásban kiegészíteni.
A dráma címe, a kétszeresen véres indítójelenet (a fagyott csirkefejek és a feketemise szerű macskaáldozat), valamint a gyilkos befejezés igazolják a szerző műfaji besorolását, vagyis azt, hogy valóban tragédiát írt. A műnek ezt a vetületét a korábbiakban már többen elemezték, így most inkább azt nézzük meg, része lesz-e a Vénasszonynak üdvözülésben, és milyen lépéseken át jut el a mű idáig. Az ártatlan áldozatok száma egyre gyarapszik, ahogyan előrehaladunk a drámában: először a kedvenc cicus válik a két suhanc barbár rítusának áldozatává, majd ugyanilyen hidegvérrel és közönnyel gyilkolják meg a Vénasszonyt is. De e két véres tett között kiderül, hogy a Srác maga is áldozat, a lezüllött szülők áldozata – és áldozat a Nő és a Tanár is, saját tehetetlenségük és rendszer áldozatai ők. Mindegyikük álmodik egy jobb világról (a Nő állandó partnerről, akivel talán még autós hétvégi programokra is mehetnének, a Srác közös meccsre menésről az Apával), de ők maguk is éppúgy szanálásra vannak ítélve, mint a lepusztult bérház.
A Srác pár napos kimenője a nevelőotthonból a tékozló fiú hazatérését idézi – de ez torzuláson megy át, hiszen mielőtt állami gondozásba vették, ő ápolta beteg apját, miközben ő maga éhezett, fázott és csak a Vénasszony szíve esett meg rajta: ő tehát már korábban is képes volt jótettek gyakorlására. Egyetlen hű társának, macskájának elvesztése azonban azt erősíti meg benne, hogy vezekelnie kell (323)2 – hiszen követett ő el bűnöket is, például nem igazán szerette az urát, a háború alatt nem mert menedéket adni az üldözött zsidóknak, és gyermekét sem tudta megmenteni az ostrom alatt, majd elvetélte újabb terhességét. Mostani vesztesége ráébreszti, hogy újra kell fogalmaznia önmaga és a világ viszonyát – és fel kell tennie olyan kérdéseket is, amiket eddig elkerült. S ki másnak is tehetné fel a legsúlyosabb kérdést, ha nem a Tanárnak, akinek foglalkozása a tudás: „tessék mondani, tanár úr… van Isten? … Kell, hogy legyen” (319) Saját kérdését többször is megválaszolja: „kell, hogy legyen Isten – aki a bűneimért sújt engem ennyire! … Tetszik tudni, mér sújt engem ennyire az Isten? Mert nem voltam jó.” (321) A vezeklésként elhatározott jó cselekedetekre azonban az emberek nem tartanak igényt – sőt még gyanú is ébred bennük a Vénasszony iránt. Egyszerűbb megoldás azt javasolni, szerezzen be a Vénasszony másik macskát.
Miután a felnőttek elutasítják a jótékonyságot, a Vénasszony látomásos állapotában eldönti, hogy megtakarított pénzecskéjét a Srácra hagyja (334) – meg is írja végrendeletét, azaz testamentumát. Ettől nem tudja eltéríteni a Nő emlékeztetője, hogy a macskát a Srác pusztította el. A Vénasszony még abban is bízik, hogy az Úr kegyét meg tudja osztani a Sráccal, s ki tudja menteni a fiút a fertőből. A fiú képtelen kiigazodni ebben a felfordult és ellentmondásokkal teli világban, nincs olyan életélménye, ami fogékonnyá tenné a jóra – sokkal egyszerűbb megoldás számára ösztöneire hagyatkozni, apja uszításának hatására végezni az öregasszonnyal, megtakarított pénzecskéje megszerzéséért.
Az istenkeresés más szinten is megjelenik a drámában: a Tanár a Vénasszony első töprengéseit hallva azt mondja, „mindenkinek megvan a maga Istene” (322), majd a diáklányoknak magyarázva magyar és világirodalmi példákkal illusztrálja a „hitetlenül hívő lélek” feltárulkozásait, és Ady versét felhasználva próbálja kifejezni dilemmáit (369–371). Ez az istenkeresés a Tanár részéről az egyetlen lehetséges menekülési útvonal a hétköznapok nyomorúsága és kopársága elől.
A nyelvezetet illetően szólnak „generációnként és társadalmi rétegenként leépülő nyelv” megjelenéséről (Gál, 164), „nyelvi-stilisztikai botrány”-ról, „beszűkült nyelvi közeg”-ről, ami „kiváltotta sznobok és prűdek …ellenérzését”, és „egy társadalmi réteg lelki-intellektuális lepusztulásának ábrázolására szolgál” (Varjas). Koltai Tamás „kommunikációképtelenséget, csonkolt önkifejezési formákat, elhervadt nyelvet” említ, és azzal folytatja, hogy „A Csirkefejben csúnyán beszélnek. Nem káromkodnak, mert a káromkodás … »a szegény ember költészete«”, amint azt Robert Graves nyomán Bálint György megfogalmazza. Meglátása szerint Spiró hőseinél a „töltelékszóként használt drasztikumok a dadogó tudat jelentés nélküli salakja… ha abbahagynák, vajon mit tudnának mondani helyette?” Mészáros Tamás úgy véli, hogy „…megtanulunk együtt élni mindazzal, amivel nem lehet. Például a lepusztult nyelvvel is, amelyben nem az a képtelenség, hogy olyannyira trágár, hanem az, hogy alkalmatlanná lett a rendeltetésszerű működésre: az ember az embert immár nem képes általa megérteni. A kifejezés elemi lehetősége vész el”. Rónay László sokkal óvatosabb – szerinte a darab olvasója „legszívesebben… számon kérné a szerzőn a jó ízlést és neveltséget”. Schreiber György azt emeli ki, hogy a szereplők párbeszédesített monológokban beszélnek el „egymás lelke mellett… Így aztán az értelmet adó, visszhangot igénylő szavak csak konganak a másikban.” (126) És ez nem pusztán a darabban megszólaló „perememberek” esetében érvényes, hanem rá kell döbbennünk, hogy „nem elég, hogy csúnyán beszélünk – még csúnyán is hallgatunk?!”
Radnóti Zsuzsa a nyelvezetet elemezve megállapítja, hogy „nyelvi mocsár” ez, amelyben „A szereplők egy része a kötőszók és töltelékszók közömbösségével és gyakoriságával használ olyan alpári kifejezéseket, amelyeket még napjainkban is többnyire szemérmesen kipontoznak a nyomtatott szövegben. A durva szavak tömeges használata azonban csak tünet a beszéd még mélyebb roncsoltságának érzékeltetésére. A szereplők a nyelvtan legelemibb szabályait sem tartják tiszteletben. Elképesztően szegényes szókinccsel beszélnek, alany, állítmány nélküli, gyakran befejezetlen mondatforgácsokban, amelyek néha még a legelemibb információkat sem tudják továbbítani. Mondatok helyett sokszor zavaros szóhalmazok törnek elő a szereplőkből… Ilyen romnyelven beszél a két fiú, az Apa, a… két rendőr… a szereplők beszédkészsége riasztóan pontosan tükrözi szellemi színvonalukat, amely ugyanolyan sivár, mint a nyelvük.” (71–72)
P. Müller Péter a Csirkefej kapcsán azt említi meg, hogy a „nyelvi sztereotípiák drámai tettekkel ötvöződnek” (491). Abody Rita elemzésében összeköti a transzcendens elemek és a nyelvi stratégiák alkalmazását. Meglátása szerint a darab az ártatlanság halála után kezdődik, a szín pedig „alvilág, dögbugyor” (494), ahol a bestiárium és a szakralitás egymást erősíti és aláhúzza az ártatlanság-áldozatiság motívumot. Ezek az elemek azonban nem vegytisztán jelennek meg – hiszen „a macska nem Bárány, az öregasszony nem Pietá” (495). Abody a darabbal kapcsolatban kétnyelvűségről beszél, de ez alatt nem a „standard” nyelv és a darabban hangsúlyosan jelen lévő rétegnyelv kettősségét érti, hanem a szereplők és a szerző két külön nyelvét, amelyek között hierarchikus viszony van: „A darab beszéde a szerző valóságának terméke, nyelve azonban figuráinak valóságáé. A kettő nem hozható fedésbe sehogysem, hiába másoltatnak egymásra. S voltaképpen ez az elcsúszás Spiró színművének mindannyiunk számára tragikus kudarca.” (499)
Az idézett elemzések egyike sem foglalkozik a darabban elhangzó „silány nyelv” természetével – vagyis azzal, mit is értünk jobb helyeken kipontozott kifejezések alatt. Ha szó szerint értelmezzük, igazi istenkáromlásról nem beszélhetünk, hiszen itt nem „Isten nevének gyalázásáról” van szó.3 A „káromol” ige durván gyaláz, szidalmaz jelentést takar. A „szidalom” alatt indulatos, goromba szavakat, kifejezéseket értünk. A „szid” jelentése: indulatosan, megrovó szavakkal támad valakire. A „goromba” másokkal való érintkezésében durva, kíméletlen, modortalan. A „durva” jelző értelme: másokat sértő, erőszakos. Ez előfordul a „gyaláz” meghatározásakor (túlzó és durva szavakkal szid, becsmérel) és a „káromkodik” körülírásában is. A „trágár” szemérmet durván sértő beszédet jelöl, a „szitkozódás” pedig haragjában durva, szidalmazó vagy káromló kifejezésekre utal. Érdekes adalék, hogy a Magyar Értelmező Kéziszótárban a „trágár” kifejezést a „tragédia” címszó követi.
A Srác és a Haver által kötőszóként használt – az általános nyelvi normák szerint valóban ocsmánynak tartott – kifejezések („bazmeg”, „csába”) azonban nem igazán kapcsolhatók a fenti meghatározásokhoz. A The Cambridge Encyclopedia of Language4 átkozódásról és káromkodásról szóló fejezete (61) közelebb visz a spirói stratégia magyarázatához. Ezek rendkívül változatos nyelvi formákat ölelnek fel – „egyik végén összetett, bonyolult kifejezések találhatók, amelyeket vallási, jogi és más formális kontextusba ágyaznak. A másik végén pedig a tabu szavak számos hétköznapi példája, amelyek általában profán és obszcén kifejezések és olyan érzelmeket fejeznek ki, mint a gyűlölet, a szembenállás, a frusztráltság és a meglepetés. … A káromkodás többszörös funkciót lát el. Elsősorban a frusztráltság vagy az elfojtott érzelmek kieresztését teszi lehetővé, illetve hirtelen sokkélményt követően az idegi energia kibocsátásának eszköze. Emellett társadalmi funkciót is ellát: a csoportidentitás vagy szolidaritás jele is lehet, és arra is szolgálhat, hogy az erőszakhoz való folyamodás nélkül fejezzen ki agresszivitást. E társadalmi kontextusokban a káromkodás domináns nyelvi elem lehet, és a mondatok számos tabu szót tartalmazhatnak.” Ami a tabu szavak milyenségét illeti, azok eredete leginkább a „szex, a testi kiválasztás és a természetfeletti. Fontos csoportot alkotnak a testrészekre és a társadalom által tabunak tekintett testi funkciókra utaló szavak…” Ezzel ellentétben a blasfémia, az istenkáromlás célja „vallásos dolgok bemocskolása, gyalázása”. (61) Spiró tehát az elfogadott társadalmi normákban tabuként számon tartott „csúnya szavak” színpadon való kimondatásával egyszerre tudta érzékeltetni a Srác és a Haver – tehát a fiatal generáció tagjainak – frusztráltságát és szubkulturális öndefinícióját. Ezek jellegét tekintve egyetérthetünk Abody Ritával, aki szerint „Nincsenek rossz szavak, csak rossz dolgok.” (498)
A darab – mint ismeretes – kérdő mondattal zárul, tehát a szerző nem ígér válaszokat, azokat a nézőnek-olvasónak kell önmagából „kiszenvednie”. Számomra azonban a feltett kérdések egyike rejtély marad: miért éppen Leonard Cohen „Who by Fire” című dalát teszi fel a Nő, amikor magára zárja az ajtót. Cohen 1973-ban írt dala egyszerre kötődik zsidó ünnepkörhöz és aktuális politikai eseményhez (Izrael támadó háborújához). A dal mindhárom versszaka négysoros, állítmány nélküli kérdést tartalmaz, míg az ötödik sor, a refrén jelentése: „mit mondjak, ki szólít?” A versszakok kérdései a halál lehetőségeire, ezen belül az öngyilkosságra is utalnak – lehet tűz által, víz által, napsütésben, éjszaka, parancsra, ítéletre, magányosan, altatóval, bátran nekivágva, véletlenül, magányosan, önkezétől, láncokba verve, a hatalom csúcsán – ki így, ki úgy felel a szólításra. Amint a szerző 2000. június 1-jén írt e-mail üzenetében is megerősíti, „a Csirkefej szereplőinek bőven meglenne az okuk, hogy öngyilkosok legyenek. Ők nem lesznek öngyilkosok, de Cohen dala a különféle öngyilkossági – halálozási – módokról szól. Igaz, hogy angolul, és ők ezt nem érthetik, de azért a dal hangulatát valamiképpen felfoghatják.”
Kürtösi Katalin
1 Könyvismertetések, színikritikák a teljesség igénye nélkül: Abody Rita: Disznósörtekötelek. Spiró György Csirkefej című drámájáról. Jelenkor, 1989. május, 494–501. Gál Ferenc: Spiró György: Csirkefej. Kortárs, 1985/5, 161–164. Koltai Tamás: A mélyben. Élet és Irodalom, 1986. október 31., 13. Mészáros Tamás: Ne a tükröt szidd… Magyar Hírlap, 1986. november 1., 6. Pályi András: Színházi előadások Budapesten. Jelenkor, 1987. január, 60–65. P. Müller Péter: A drámai cselekménymozgatás dilemmái. (Egy formaprobléma és megoldása Bereményi, Nádas, Spiró és Kornis drámáiban). Jelenkor, 1989. május, 484–494. Radnóti Zsuzsa: Róma pusztulásától a szanálásra ítélt külvárosi házig. (Spiró György drámáiról). Jelenkor, 1987. január, 66–76. Rónay László: Kisebb-nagyobb drámáink. Magyar Hírlap, 1988. január 29, 7. Schreiber György: Fel a Csirkefejjel?! Mozgó Világ, 1987/1, 125–127. Varjas Endre: Az Iksz-szindróma. Élet és Irodalom, 1987. november 27., 11.
2 Az oldalszámok a következő kiadásra utalnak: Spiró György: Csirkefej. Darabok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987.
3 A továbbiakban a Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972 definícióit vesszük igénybe.
4 David Crystal: The Cambridge Encyclopedia of Language. Cambridge University Press, 1987.