Prédikátor szégyenidőben

„A tükör mást mutat, mint ami van. A tükör megőrült. A valódi történetben mozdulatlan helynek lenni nem szabad, mint ahogy a valódi világban sincs mozdulatlan hely. (…) A történet (világ) éppen az, hogy szilárd pont benne nincs. Mindnyájan benne vagyunk (a pácban), és szüntelenül mozgunk. Ezért a világ (történet) reális. Ezért okkult. Meghatározhatatlan. Ezért nem lehet sarkából kiemelni. Ezért stabil.”

Hamvas Béla: Karnevál

    Kovács András Ferenc tavaly megjelent kötete talán leginkább az Üdvözlet a vesztesnek kötet folytatásának tekinthető annyiban, hogy – akárcsak az 1993-as könyv bizonyos versei – a történelem, a kisebbségi lét, sőt hatalom(vesztés) és nyelvhasználat kérdéseit veti fel, címének megfelelően is a Saltus Hungaricus (Jelenkor, 1999) nemzeti sorskérdésekkel – talán leginkább erdélyi sorskérdésekkel – foglalkozó könyv, „Saltus Transsylvanicus”. Úgy vélem, ezzel a kötetével Kovács némiképpen kilép a kritika által korábban vázolt értelmezési körből (elsősorban Szigeti Csaba és Kulcsár Szabó Ernő tanulmányaira gondolok), s a Saltus Hungaricus versei véleményem szerint fölvetnek egy általánosabb, a „palimpszeszt-lírá”-val kapcsolatos poétikai problémát is.
    Kovács András Ferenc versformák maszkjába öltöző költő. Maga a maszk olyan fogalom, amely – talán a görög tragédiát elemző Nietzsche-tanulmány óta – a figyelem középpontjában áll, elég két olyan rendkívüli teljesítményre utalni, mint Hamvas Béla Karnevál vagy John Ashbery Description of a Masque (Egy maszk leírása) című könyve. A maszk eltakar és megmutat: egy „arcot” mutat, de nem a „valódit”, alkalmas tehát arra, hogy a személytelen költészet metaforájává váljék (ezzel az újabb metaforával persze nem megmutattuk, hanem áthelyeztük a kérdést), sőt a metafora ennél is komplexebb. A maszk alól valaki – az előadás szereplője – beszél; a maszk és az elmondott beszéd előadássá fonódik össze (olyannyira, hogy a masque szó az oxfordi értelmező szótár szerint elsősorban a XVI. századi angol – nyilván maszkban előadott – verses dráma műfaját jelenti). Így a maszk válik a beszéd hordozójává: s hogy teljessé váljon a metafora, a maszk merevsége a mondott nyelv tehetetlenségére, merevségére vagy filozofikusabban szólva a „nyelvi megelőzöttség” (Kulcsár Szabó Ernő) tapasztalatára is utal.
    A Saltus Hungaricus maszkjai mögül meglehetősen egynemű hang beszél: a nemzetét ostorozó prédikátor hangja. Állandósága elszigeteltségből is fakad: ebben a szerepben az én elkülönül a mi-től: „Én túl transsylván túl magyarló / Volnék sokaknak már potom / Másoknak puszta maszka gyarló / Ripacs fanyalgó szópazarló / A többit tán csak álmodom.” (Szignatúra); „Elmerengek – mért is írtam annyi verset én? / Bár lehettem volna józan, erszényes kretén!” (Dallamvázlat egy lírai istálló falára); s egy „cseberből vederbe” történelmi szituációban a versíró egyes szám első személy kerül döntőbírói – jupiteri – pozícióba: „Melyiknek adjam, ő, hogy s mint ítéljem / Meg pálmaként (feledném bár a gödröt!) / A pervátából fost merő csöbört – / Vagy híg levével loccsantva a vödört?” (Erdélyi kisded certamen)
    Egy efféle kívülálló pozícióra törekvő igény természetesen abszolút jogosult lehet, akár mint magánvélemény, akár mint verstéma. De amennyiben mint poétikai kategóriai jelentkezik, az (irodalmi) hagyományhoz való viszony kérdését veti fel, különösen egy olyan költő esetében, mint KAF, akinek költészetére a kritika csaknem általános véleménye szerint éppen a hagyomány megszólítása és megszólaltatása, átértelmezése, jelenvalóvá tétele jellemző. Hogy egy meglehetősen markáns példából induljak ki: a Saltus Hungaricust két olyan szöveg keretezi, amelyet – formáját, illetve az utolsó vers címét (Pótital) tekintve, és a romantikus szerzőt név szerint megszólítva is – Vörösmarty Fóti dal című versével kell párhuzamba állítani. Vörösmarty ezen verse egyike azoknak a romantikus szövegeknek, amelyek némiképp „kilógnak” az életműből, ironikus, összetett nyelvhasználata révén különösen közel áll egy mai versolvasási stratégia horizontjához, azaz egyszerűbben fogalmazva rendkívül modern. A Vörösmarty-vers bizonyos fordulatai – „Volna szívem, felszökelne / Mint a kút, / Venni tőled vagy szerelmet, / Vagy bucsút”; „Minden ember legyen ember / És magyar, / Akit e föld hord s egével / Betakar” – olyan nyilvánvaló túlzások, abszurditások, melyek lehetetlenné teszik, hogy a szöveget „borozónótaként” olvassuk. Vörösmarty versének nyilvánvaló iróniája a szöveg olyan dialogikus értelmezését váltja ki, amely révén a határozottnak tűnő kijelentések is ironikusként („ellentétesként”) olvashatók. (Különös például az 1842-ben írt vers „A legelső magyar ember / A király: / Érte minden honfi karja / Készen áll” sorát negyvennyolcas szemmel olvasni!) „Éjszak rémes árnyai” tehát nem a szövegen kívül, hanem a szövegen belül mutatkoznak meg. Ily módon nyilvánvaló, hogy a „magyar ember” – ironikusan értett – meghatározása a „mint magunk” bennfoglaló státusával azonosul.
    Kovács András Ferenc prédikátori beszéde ennél egyneműbb. Az „Áldumással más köti az / Alkut, ó –” szerepértelmezés a balgák, mellékszereplők, vadkanok, magyarok, váteszek elkülönülését, „mássá”, „minddé” – idegenné válását segíti. Ebben a szituációban viszont – és ezt a szerepváltást pontosan jelzi Kovács András Ferenc költészete – a költői hang elnémul, mivel a más, az idegen megszólítása feleslegessé válik. A szavakban való csalódottságot már az Üdvözlet a vesztesnek kötet emlékezetes opusa jelzi: „Tebenned bíztunk eleinkből fogyva, / Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak, / Mikor már semmi szavak nem voltanak…” (Psalmus Transsylvanicus). A szó idegenné válása a 99-es kötetben még egyértelműbb: „Liberté? Egalité? Fraternité?/ Hazug strici szavak.” (Nyolcvankilenc utáni sanzon). A szótól való „megfosztottság” az idézett Pótital című költeményben a teljes elnémulás kimondásához (!) vezet: „Lelkendezni sincs erényem – / Hallgatok. / Túlbuzogni, fölnyomulni / Balga fog.”
    A poétikai értelemben vett problémát itt érhetjük tetten. Mint Kulcsár Szabó Ernő megjegyzi, a palimpszesztusként fölfogott szöveghez szükségképpen kötődik az időbeliség elképzelése; az eltávolított, majd „egymás fölé írt” szövegek nem térben kiterítve, hanem az időbeliség egymásutánjában jelennek meg. A Kovács András Ferenc költészetében megjelenő új „lírai mnemotechnika” lényege nem a kulturális hagyomány bemutatása, hanem átértelmezése, megszólíthatóvá tétele; mint Kulcsár Szabó Ernő megjegyzi: „Az ekként »megidézett« lírahagyományt az új memória horizontjában nem a magyar költészet »kincsesházaként« kell elgondolnunk. Nem, mert közvetlenül nem a – maga sokszínűségét dokumentáló – történeti formakultúra tanúsító erejével szólítja meg az olvasót. Mindenekelőtt azért beszél másként ez a hagyomány, mert létmódjának újraértett következményein keresztül szólít fel befogadói szokásaink, történeti értelem- és formaelvárásaink módosítására.” Ebből következik, hogy amint a palipszeszt-irodalom megszűnik megszólítani a hagyományt vagy megszűnik a hagyomány által megszólítottnak lenni – szövegei nem interpretációkká, hanem (akár formai) idézetekké válnak –, a papirosra legfölül írt szöveg valóban el fogja takarni az alatta lévőt, azaz, ahogy az Idegen szavak és kifejezések szótára a palimpszeszt(us) címszónál jelzi, „az eredeti írást (áztatással, vakarással) eltávolították”. Az egész tehát kontextus kérdése: a palimpszeszt költészet egyaránt lehet egy hagyomány megszólaltatója, vagy jelezheti egy hagyomány végét.
    Míg a Saltus Hungaricus kötetben egyfelől a kulturális mnemotechnika KAF-nál tapasztalt sokrétűségére bukkanunk – gondolok például a már idézett „áldumás” kifejezésre, mely egyszerre idézi középkori krónikánk „áldomás” szavát és az „ál-duma” kifejezést –, úgy vélem, a kötet prédikátori hangja felvet egy alapvető problémát azzal, hogy a magát kívülállónak tekintő, saját elhallgatását jelző költő mégis megszólal. Egy alapvetően hatalminak érzett pozícióból ugyanis Vörösmarty megidézett verse elcsúszik egy olyan szövegtartomány felé, ahol nem mint megszólított vagy megszólító, hanem mint tekintély szerepel: már Vörösmarty is megírta, hogy mi milyenek vagyunk etc. Ez viszont egy olyan hatalmi nyelv megjelenését jelzi, amely tulajdonképpen a világgal szemben kialakított nyelvhatalom – az idézet – erején alapul.
    Poétikai értelemben véve, ha a maszk mögött nincsen arc (tehát valami időbeli; valami élő), akkor a hagyománynak el kell némulnia. A maszk szoborrá válik, és megszűnik a beszéd. Nem tudom megállni, hogy ne aknázzam ki Szigeti Csaba „arcra forró maszkok” kifejezését. Nyilvánvaló, hogy az arcra forró maszk beleég a húsba, és tulajdonképpen – párhuzamosan azzal, hogy a maszk megsemmisül – az arcon is maradandó sebet hagy. Az arc ettől fogva maga válik maszkká – formává, szoborrá, idézetté –, és a megsemmisülés rettenetének nyomát őrzi. Ebben az esetben viszont a beszéd – mint látjuk – nem tud artikulálódni, mindinkább tagolatlanná fajul: „Mennyi dics’ dumakrata / Dörg magyarság ak’rata / Huj huj huj huj hateha” (Három a magyar).
    A Saltus Hungaricus legnagyobb érdemének ezen seb – e probléma – megmutatását tartom. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy ez a seb meglehetősen riasztó. Valószínű, hogy egészen apró gesztusokat hiányolok, s néhány apró jelzéssel a prédikátor könnyűszerrel érzékelhetővé tehetné jelenlétét: mondjuk, mint Bornemissza Péter, ahogy Siralmas énnéköm… kezdetű versének refrénjében „megjelenik”: „Vajon s mikor lészön jó Budában lakásom?” Általánosabban fogalmazva, Kovács András Ferenc Saltus Hungaricus című könyve jelzi azt a veszélyt, hogy a hagyomány jövő felé mutató képviselete, másként fogalmazva, a jelenlét szüntelen és aktív megvalósulása – a „lészen” fölvetése – híján a költészet végképp eltűnik a palimpszeszt rárakódásai alatt.
    A szilárd ponttá (Hamvas) váló (költői) világ (is) elbeszélhetetlen.

Prágai Tamás