Tükör által világosan

    „Kérdésre egy ízben apám azt válaszolta, vagyok, aki vagyok. Erről az önmeghatározásról már sokat bölcselkedtek, hogy pl. édesapám nem akarta prédára adni a nevét, fölmerült a pater absconditus kifejezés is, a rejtezkedő apa… Volna egy értelmezés, amely abból indulna, hogy édesapám fogalmazásában a »lenni« igét értelmezhetjük jövőidejűként is. Ekkor édesapám szavai ezek volnának: Vagyok, kinek majd mutatkozom. Tehát az, hogy ki édesapám, nincs lezárva. Édesapám mutatkozni fog, újra, újra” – olvashatjuk Esterházy Péter Harmonia Cælestis című, a Magvető Kiadó gondozásában megjelent családregényének első könyvében, amely a Számozott mondatok az Esterházy család életéből címet és/vagy műfaji megjelölést viseli, s prózapoétikai szempontból elsősorban arra hivatott, hogy alapot teremtsen és kiegészítést nyújtson a második könyv számára, amely az Egy Esterházy család vallomásai címmel és/vagy műfaji megjelöléssel meghatározva áll előttünk.
    Esterházy a regény két egymást kiegészítő könyvének különleges viszonyát kimunkálva meglepően izgalmas és szikrázóan szellemes konstrukciót alkotott, amely konstrukció egyik lehetséges értelmezése talán a képes beszéd segítségével tehető különösképpen szemléletessé. Beszéljünk tehát először a regény két könyvének egymáshoz való viszonyáról. S jelentsük ki, hogy a két könyv teljességgel valóra váltja mindazt, amit a címek és/vagy műfaji megjelölések ígérnek: mindkettő az Esterházy családról szól – csak éppen a történetek elbeszélésének más és más felfogása szerint. S jelentsük ki azt is, hogy a család bemutatásának és a történetmondás lehetőségeinek e két felfogása egyfelől önmagába zárulva, az első vagy a második „könyv” keretei között kibontakozva is öntörvényű regényrészleteket képes alkotni, másfelől tegyük világossá, hogy a részek egymásba nyílásával, egybetárulásával, az önállóan is teljesnek tetsző részek viszonyának kiépülésével igenis létrejön a két könyv között egy olyan kimondatlan kapcsolat is, amely idővel túlmutat önmagán, s arra is képessé válik, hogy a család történetének felelevenítését kísérő, kimondhatatlan érzésekre is utalni tudjon.
    Az első és a második könyv tulajdonságainak természetét, s a részek közti nyilvánvaló és „rejtezkedő” kapcsolat lényegét a képek nyelvén megfogalmazva akár – egyébiránt teljességgel stílszerűen – azt is mondhatnánk, hogy a regény első könyve egy valószerűtlenül pompázatos barokk palota „tükörterme”, a regény második könyve pedig ugyanezen palota „kiállítóterme” lenne. Bármennyire a nehezünkre esik is, ne vegyünk tudomást a palota többi helyiségéről, összpontosítsuk a figyelmünket csupán a virtuális térnek erre a két pontjára. És fogadjuk el a legfőbb szabályt: ezekben a termekben minden csakis és kizárólag a családra, az Esterházy családra emlékezik és emlékeztet.
    Az első könyvben, a „tükörteremben” járva több évszázad tárul elénk: a rafináltan elhelyezett, különféle látószögekből megmutatkozó tükrökben fel-felbukkannak és ránk tekintenek a magyar történelmet alakító, az idők hosszú során át felelős pozíciókat betöltő különféle Esterházyak, a család politikai, katonai, egyházi, diplomáciai vagy éppen művészi tehetséggel megáldott tagjai: akik egri püspökként, kuruc tábornagyként, mosoni főispánként, horvát bánként, nápolyi, párizsi vagy szentpétervári követként, művészetpártoló mecénásként, császári és királyi kamarásként, a Monarchia miniszterelnökeként vagy éppen „csupán” mérhetetlenül nagy és gazdag földbirtokok, pompás kastélyok uraiként foglalnak helyet a térben és az időben – elhivatottan és ezért hivatásszerűen intézve az ország dolgait, mindeközben azonban a család boldogulásán is munkálkodva, s lehetőség szerint mindenkoron a Miklós nádor szavai szerint vett „atyafiságos szeretetben” tartva a nagyúri famíliát.
    A család témává avatása azonban legfőképpen lélektani okokra vezethető vissza: Esterházy azért ír a családjáról, mert az édesapjáról akar írni, s ebben a kontextusban a család is csak azért érdekes számára, mert ez nem más, mint az édesapja családja, vagyis a rokonság szerteágazó és kiterjedt ábrázolásán keresztül ilyen módon arra is kísérletet tud tenni, hogy magát az édesapát vegye szemügyre, próbálja megfogalmazni és beleilleszteni egy saját maga alkotta rendbe. Hogy miért? „Az ember fiatal férfiként úgy érzi – írja Esterházy –, az ember túl van édesapámon, nem írta le, de beletörődött, vagy azt reméli, sikerül majd még tiszta vizet önteni a pohárba, vagy nem remél semmit, látja, milyen: olyan, amilyen (édesapám). Ám az ember a negyvenes éveiben egyszer csak újra tudni szeretné, ki is ez a férfi. Apaéhség. Apafogalmazásigény.”
    Az „apafogalmazásigény” diktálta családtörténet megírásakor Esterházy egy különleges szemantikai trükkel is nyilvánvalóvá teszi érdeklődése irányát: a családról írván parttalanná tágított értelemben él az „édesapa” főnévvel, s ezt a szót ráadásul csakis és kizárólag birtokos személyraggal ellátott alakváltozatában használja az első könyv folyamán. Ezzel a szöveg egy szimbolikus üzenet közvetítésére is alkalmassá válik, azt jelzi, apja alakján keresztül ő, a szerző is eggyé válik a családdal, s így mindenkire saját közvetlen családtagjaként tekint: vagyis ő is magáénak érzi a család legendáját, mely szerint az Esterházyak ősapja, „ama Salamon nemzetségbeli Miklós, akitől a szakadatlan leszármazás oklevelek által kimutatható”, a Csallóköz tündére mellett teljesített volna szolgálatot, s az ő tiszte lett volna, hogy jelentse a fürdeni készülő tündérnek, fölment az esthajnalcsillag – s így ő is az „Esthajnalcsillag embere”, az „esthajnalban áll”, s rá is igaz, mint minden családtagra, minden „édesapámra”, hogy „ujjongva káprázhat, mert a mostban áll, az örökben”.
    Az első könyv „tükörtermében” időzve tehát szüntelenül a „mostban” állunk, „az örökben”. Mindenhol vagyunk és minden korban megfordulunk: de a felénk tekintő tükrök rendszerét Esterházy úgy állította be, hogy az elénk táruló képek rendre bizonytalan körvonalúvá váljanak. A tükrök olykor egy elvarázsolt kastély tükreit idézik: az „édesapámok” kontúrjai igen gyakran elmosódottá válnak bennük, s így akár szürreális és abszurd hatásokat is kelthetnek. Az „édesapámok” sorsán keresztül elénk tárt, a család történetéből származó, történelmileg pontosan azonosítható képek anakronisztikus, mi több, sokkolóan drasztikus, megbotránkoztatóan trágár és valószerűtlenül brutális hangulatú képekbe tűnnek át. A históriai keretek szétzilálódnak, az intim családi megemlékezések a gátlástalanul kiélt ösztönök bemutatásába torkollnak: a családi és történelmi mítoszokban pedig se Istent, se embert nem ismerő antihősök, hamisítatlan ösztönlények tűnnek fel, s fosztják meg minden előkelőségétől a főúri pompát és az arisztokratikus etikettet. A „tükörterem” torzképeiből sugárzó hangulatok skálája igen széles: az első könyv „édesapámjainak” világában egyaránt helye van a szelíd iróniának, a vásári közönségességnek, a túlfűtött erotikának, az abszurd burleszkjeleneteknek és a szürreális képzettársításoknak. Ilyen módon az „édesapámok” eredendő barokkos méltósága is igencsak esendővé válik: egy-egy „édesapám” szinte már ponyvaregénybe illő rémalakként lép színre a könyvben – az egyik kéjgyilkosságot követ el, megerőszakolja és véresre harapdálja a Motta Janka nevű cselédlányt, a másik egy deportáltakat szállító vagonból saját bőrét mentve a rájuk törő katonák elé rugdalja a fiát, hogy inkább őt hurcolják el, van olyan köztük, aki riasztópisztollyal kényszerítene szexuális aktusra két ajkai kollégista diáklányt, de van olyan is, aki Londonban az esernyőjéből kilőtt mérgezett tűkkel követ el merényletet egy neves ellenzéki úr ellen. A „tükörterem” tükrei mindent viszonylagossá tesznek, a hihetőnek tetsző eseményeket is elemelik a valóságtól, s így ebben a könyvben még a leghétköznapibb emlékkép is valamelyest a föld felett lebeg. Hogy miért van erre szükség? Vélhetően azért, mert „az apafogalmazásigény” megdöbbentően őszinte vallomásrészletekig vezeti az írót, aki a történelemben barangolva, a különböző személyiségek határai között szabadon járva-kelve és a „tükörterem” varázslatai mögött elrejtőzve, vagyis lényegében éppen a „pater absconditus” viselkedésmintáit követve valószínűleg tudat alatt évtizedeken át magával cipelt frusztrációit is nyíltan kibeszélheti magából. A gyermeki megaláztatások és lelki sérülések egész tárháza jelenik meg ugyanis a szövegben: a családon belüli olyan testi-lelki erőszaktételnek és olyan testi-lelki nyomorúságoknak a sorozata, amelyeket minden család titkolni igyekszik a külvilág elől. A szöveg egy-egy pontján összeáll egyik-másik „édesapám” bűnlajstroma, de a „tükörteremben” kialakított viszonyok, a torzképek és a valódi képek kiszámíthatatlan váltakozása miatt nehéz pontosan eldönteni, mi az, ami mindebből már megtisztító erejű, szinte terápiás hatású vallomásnak tekinthető, s mi az, ami még a képzelet játéka, iróniába hajló vagy éppen vaskos tréfába torkolló jelenet csupán.
    De persze ez sem igaz teljesen: valójában nem annyira nehéz eldönteni, hogy innen vagy túl vagyunk-e a képzelet határain. Valamilyen halvány sejtelme azért mindig kialakulhat az olvasónak, hogy a „tükörteremben” most éppen milyen fénytörésben látszanak a képek. Meg lehet érezni, amikor a valóság közelébe érkezünk: a szinte megfoghatatlan feszültség kialakulásából, az elfojtott érzelmek vibrálásából, az emlékképek hirtelen felgyorsuló áradásából. Igen. Néha félreismerhetetlenül kisugárzik a szövegből, hogy az író maga is megborzong attól, amit leírt.
    A Harmonia Cælestis második könyvében, a „kiállítóteremben” már nyoma sincsen ezeknek a borzongásoknak. Az itt megtekinthető portrék és portrévázlatok egymástól egyenlő távolságra függenek a falon: a képekre egyenletesen és folyamatosan árad a jól és pontosan megválasztott erejű fény. Az idő rendben halad előre, a „teremben” előrehaladva soha semmi sem zökkenthet ki bennünket az előre meghatározott menetirányból. A második könyv bizonyos értelemben tehát az első könyv feladványainak megfejtéseként is felfogható. Ki-ki ellenőrizheti, mennyire voltak helyesek a megérzései, jól rakta-e össze magában azokat a képeket, amelyek a „tükörteremben” ugyan soha nem szűnő szuggesztivitással vették körül, de egymással még nem igazán álltak világos logikai kapcsolatban.
    A második könyv feszült és sodró lendületű olvasmány: a történet az 1919-es kommunista hatalomátvétellel indul, amikor a Tanácsköztársaság agitátorai behatolnak a csákvári Esterházy-kastélyba – s nem sokkal azelőtt, hogy megszületne az író édesapja. „Heine írja, hogy bölcsője a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század fordulóján billegett – idéz Esterházy. – Édesapám bölcsője is igencsak billegett. Éppen dőlt össze az ezeréves Magyarország.” A cselekmény szálai ezek után is jól nyomon követhetően futnak végig a könyvön, s a szereplők galériája is hamar teljessé lesz: négy felnőtt és négy gyerek képe rajzolódik ki előttünk. Az exminiszterelnök nagypapa, a Károlyi-sarj nagymama, az édesapa, „évszázadok óta az első Esterházy, aki rang és mód nélkül jött a világra”, aki aztán Galánta grófjaként, Fraknó örökös uraként és várkapitányaként, a magyar főrendiház örökös jogú tagjaként és a hitbizomány várományosaként húsz évet mégis eltölthetett még „a grófi szérűn”, de akinek igazi élete akkor kezdődött, amikor rátalált Lili kisasszonyra, az akkor már özvegy tanítónőre, aki aztán négy gyerek édesanyjaként kormányozza a Harmonia Cælestis második könyvének címében szereplő „Esterházy család” életét. Ez a szerep aztán megtalálja és végigkíséri őt a kitelepítés és a nincstelenség esztendeiben, s a rendszer örökös ellenségének számító család kétségbeesett erőfeszítései közben is, amikor az apa, „édesapám” útkaparóként, maszek parkettásként vagy éppen műanyag csatok segédmunkásnak beosztott készítőjeként próbálja eltartani a családot, mígnem az ismétlődő rendőri atrocitások végetértével végül fordítóként keresheti a kenyerét. A második könyv elvben az ő életének regénye: olyannyira, hogy a mű kompozíciója is végig őt tartja középponti szerepkörben. Ellentétben az első könyvvel, ahol még nincsen helye az ilyen megfontolásoknak, s amelynek „tükörtermeiben” amúgy sincsen helye a kíméletnek – ott tehát pontosan megjelenik „édesapám” utolsó éveinek testi nyomorúsága, és a szöveg egyik pontján az író azt is haladéktalanul bejelenti, amikor, éppen „az édesapámokról” szóló könyv írása közben, május ötödikén három óra húsz perckor utoléri őt az apa halálhíre. A második könyv fináléja azonban egy igazi nagyjelenettel búcsúzik el az apa alakjától, attól az embertől, aki – ahogy Esterházy, „édesapám fia” írja – „…az egyik leghatalmasabb családba született bele, és fikarcnyi hatalma sem volt soha. (Fölöttünk se.) Háború után, hogy úgy mondjam, von Haus aus nem volt hatalma, elvettek mindent, a vont, a Haust, az aust; előtte meg…, úgy akartam folytatni, hogy nem maradt idő a hatalomra, de ez így nyilván nem igaz, arra mindig van idő, mert elég belőle egy lélegzetnyi, hogy az ember érzékelje kiválasztott voltát.”
    A Harmonia Cælestis tehát azzal ér véget, hogy az édesapa, akinek még „volt az alakjában, az alkatában, a fiús sudárságában valami leplezhetetlen, letagadhatatlan előkelőség”, egy „kuponvasárnapon” kivételesen szabadjára engedi önmagában a kitörni készülő keserűséget. A „kuponvasárnapok”, mint megtudjuk, a család titkos ünnepei voltak, amikor a Nyugatról érkezett rokon után rájuk maradt éttermi kuponokat „erkölcsi kötelességüknek” engedelmeskedve leették. A fényűző lakoma egészen valószerűtlen hangulatokba ringatja a családot, s az apa ettől a szó szoros értelmében megittasul. A Kossuth Lajos utcába már „részeg, züllött alakként” tántorog be, s aztán a ferences templom falának dőlve megmutatja a gyerekeknek az 1838-as árvíz szintjét jelző táblát, kijelentve, hogy az akkori helyzet szerint ők itt már víz alatt volnának, „úgyhogy legokosabb volna azonnal tátogni, mintha kopoltyújuk volna”: „Az a helyzet, öregem – folytatja megrázóan őszinte, fájdalmasan igaz és persze végtelenül részeg monológját a Harmonia Cælestis főhőse –, hogy itt állunk megfürödve, nincsen semmi, én sem vagyok, te sem vagy, anyádról nem is szólva, ez a templom sincs, a Felszabadulás tér az aztán végképp nincs, még leginkább kopoltyúink vannak…”
    A két könyv bámulatosan egészíti ki egymást. Maga a Harmonia Cælestis az egész Esterházy család több évszázados történetét elénk tárja ugyan, de a mű mindkét könyve nyilvánvalóan azért született, mert a szűkebb családja viszonyait, saját szellemi örökségét és gyermekkorának élményanyagát megragadni kívánó írót menthetetlenül utolérte „az apafogalmazásigény”, s ennek az igénynek is az a változata, amely arra késztette, hogy leplezetlen nyíltsággal beszéljen ki magából mindent, amit csak elmondhatott. A teljes, kérlelhetetlen őszinteség számára pedig úgy talált illő és megfelelő formát, hogy két könyvet helyezett egymás mellé. Az első könyvben zavarba ejtően sokat mondott el legbensőbb titkairól is – igaz, az elénk tárt képeket torzító tükrökön át juttatta el hozzánk, hogy ne legyen egészen világos, mikor mit mond komolyan, és mikor mivel viccel. A második könyvben pedig zavarba ejtően sok mindent hallgatott el előlünk – igaz, a szenvedésekről szólva olykor az is beszédesnek bizonyulhat, hogy ki miről hallgat éppen. A bőbeszédűség és a szófukarság könyvei végezetül azonban egyensúlyi állapotba kerülnek egymással. A Harmonia Cælestis azért zseniális alkotás, mert végül is valahol mindenre megvan benne a megfelelő szó. Esetleg nem ott és akkor, ahol először gondolnánk, de megvan. Igen. Ennyi őszinteség mellé mindenféleképpen kijár ennyi rejtőzködés.
    És igen. A Harmonia Cælestis zseniális alkotás. Ez a jelző azonban kevés a mű jellemzésére. Írói bravúrokkal, bámulatos kompozíciós és stiláris leleményekkel ugyanis már eddig is megajándékozott bennünket Esterházy Péter. Ez a mostani könyve azonban korszakalkotó jelentőségű.
    Hogy miért? Ennek a regénynek a főhőse akkor született, amikor „éppen dőlt össze az ezeréves Magyarország”. Az első rang és mód nélkül világra jött Esterházy-sarj sorsát megidéző és az Esterházy család történetét felvillantó mű viszont monumentalitásának köszönhetően mindennek ellenére mégis arról tud szólni, hogy van, létezik, még mindig létezik ez az ezeréves Magyarország. S hogy ennek az ezeréves országnak, a „hazának”, ahogy azt a regény édesapja nem minden pátosz nélkül emlegetni szokta, megingathatatlanul szilárd értékrendje van, amelynek elidegeníthetetlen része a keresztény konzervatív tradíció. Ennek az értékrendnek a lényegéről a legszemléletesebben a nemrégiben még az ország miniszterelnökeként dolgozó gróf, az édesapa apjának gondolatai árulkodnak, aki a csákvári kastélya udvarára kihordott, a tanácskormány agitátorai által leltárba venni szándékozott képek, szobrok, porcelánok halmazát szemlélve fogalmazza meg magának, mi lehet az, ami miatt a kommunisták képtelenek átérezni az ősi hagyományok jelentőségét: „…amikor ott álltam ezen minden szív nélkül egybehordott tárgyak előtt, amelyek úgy feküdtek egy tömegben, akár egy nagy rakás szén, együtt, elválaszthatatlanul, megszűnve egyes tárgynak lenni, mert megszűnt a történetük, ki lettek ragadva önnön idejükből s terükből, önnön struktúrájukból, és mintegy visszaböfögve, visszaokádva kerültek új helyükre – nos, ekkor láttam először, mi lehet undorító a sokban, amikor a sok nem kápráztató gazdagság, hanem ez az émelyítő hányadék a kastélyom közepén. Akkor egyszer csak megérteni véltem ezeket a vörösöket: ők nyilván ezt mindig is így látták, mindig a struktúrából kivetve, mert hisz nem is ismerték a struktúrát.”
    A Harmonia Cælestis különös érdeme, hogy ismét megmutatja nekünk, ez a „struktúra”, az ezeréves Magyarország struktúrája létezett, s – hála az emberi emlékezetnek – még ma is élőnek és elevennek tetszik. Ehhez az élethez és elevenséghez ugyanis nincs szükség másra, mint hitre. Például olyan hitre, mint amilyen a regény nagymamájának, „édesapám” édesanyjának, a Károlyik sarjának volt, aki egy rádióműsorban, még a Kádár-rezsim alatt, búcsúzóul azzal köszönt el a hallgatóktól, hogy Magyarországnak jó előmenetelt kívánt, s azt kérte, az ország „teljesítse történelmi hivatását”. A nagymama a kommunisták országlásának idején látszólag időszerűtlen megjegyzése csupán arra vallott, hogy ő a „struktúrák” létezésének hitével gondolkodott a világról: „az állandóság és az ideiglenesség viszonyát más léptékkel nézte, háromszáz éve is volt Magyarország és háromszáz év múlva is lesz, az ország nem olyan, mint egy cukrászda, a krémeseket fel lehet zabálni egy délután, de egy országot nem lehet olyan könnyen birtokba venni, kisajátítani, az efféle heveskedések pedig, mint ez a kommunizmus, amelynek az alapgondolata nagyon is helyes, derék, ezek természetesen nem tartanak soká”.
    Igen. A porondon az Esthajnalcsillag embere áll. Rémülten szédül, „mert az ürességben áll, se itt, se ott, nappal nincs, éjszaka sincs, az ég üres, csupán egyetlen csillag látszik, kizárólag ez a remegő derengés, ez a vibráló semmi, ami azonban egyszer csak mindennél több s gazdagabb”. A szédülés rémülete azonban hamar elszáll. Az, aki a porond végtelen ürességében és az esthajnalban áll, idővel „ujjongva káprázhat”. Hiszen gyorsan úrrá lehet rajta a mámoros érzés: „a mostban áll, az örökben”.

Toót H. Zsolt