Ingeborg Bachmann

Dalok egy szigetről

(1)

Árnyék-gyümölcsök hullnak a falakról,
holdfény meszeli a házat, s kihűlt
kráterek hamuját hordja befelé a szél.

Szép fiúk ölelésében
alszanak a tengerpartok,
húsod emlékszik az enyémre,
melyet már szerettem,
amikor a hajók
eloldódtak a parttól
és halálos terhükkel a keresztek
adtak árboc-szolgálatot.

Most üresek a vesztőhelyek,
keresnek és nem találnak minket.


(2)

Ha feltámadsz,
ha feltámadok,
nincs kő a kapu előtt,
nem fekszik csónak a tengeren.

Reggel a hordók vasárnaponkénti
hullámok elé gurulnak,
sós talppal jöttünk
a strandra, mossuk
a szőlőt s borrá
tapossuk a termést
reggel a strandon

Ha feltámadsz,
ha feltámadok,
a kapun függ a hóhér,
a kalapács a tengerbe merül.


(3)

Egyszer el kell hogy jöjjön az ünnep!
Szent Antal, te, aki szenvedtél,
Szent Lénárd, te, aki szenvedtél,
Szent Vitus, te, aki szenvedtél.

Hely kérdéseinknek, hely az
                                  imádkozóknak,
muzsika és öröm helye!
Mi jámborságot tanultunk,
a kabócák kórusában énekelünk,
eszünk és iszunk,
a sovány macskák
asztalunk körül kószálnak,
míg elkezdődik az esti mise,
szememmel
fogom a kezed,
s egy nyugodt, bátor szív
feláldozza néked vágyait.

Mézet és diót a gyerekeknek,
teli hálót a halászoknak,
termékenységet a kerteknek,
a vulkánnak Holdat, a vulkánnak
                                                    Holdat!

Szikráink átkeltek a határokon,
rakéták hánytak cigánykereket
az éjszakán át, sötét tutajokon
távolodik a körmenet,
a hajdankor átengedi az időt,
a surranó gyíkoknak
a dőzsölő növényzetnek,
a lázas halnak,
a szél s a hegy gyönyöre
orgiájának, ahol egy jámbor csillag
eltéved, keblére
csap és szerteporlad.
Most legyetek állhatatosak, dőre
                                                  szentek,
mondjátok a szárazföldnek, hogy nem
                         nyugszanak a kráterek!
Szent Rókus, te, aki szenvedtél,
ó te, aki szenvedtél, Szent Ferenc.


(4)

Ha valaki elmegy, kalapját
az egy nyáron át gyűjtött
kagylókkal a tengerbe kell hogy hajítsa
s utazhat lobogó hajjal,
az asztalt, amelyet kedvesének
terített, a tengerbe kell hogy taszítsa,
az üvegből a bor maradékát
a tengerbe kell hogy öntse,
kenyerét a halaknak kell hogy adja
és egy csepp vért a tengerbe kevernie,
kését jól be kell dobnia a hullámokba
és elveszítenie cipőjét,
szívet, horgonyt és keresztet,
és utazhat lobogó hajjal!
Aztán majd visszatér.
Mikor?
          Ne kérdezd.

Erdélyi Z. János fordítása

Ingeborg Bachmann költő, novellista, hangjátékszerző, esszéista 1926-ban született Klagenfurtban. Gyermekkorát Karintiában töltötte. Innsbruckban, Grazban és Bécsben végezte tanulmányait. Filozófiát, pszichológiát és germanisztikát tanult.
    Első felolvasóestjét 1952-ben tartotta a Gruppe 47 irodalmi társaságban. Első hangjátékát már mint az egyik folyóirat szerzője írta. Számos kötete jelent meg. Több irodalmi, művészeti díj kitüntetettje.
    Hosszabb-rövidebb müncheni és zürichi tartózkodás mellett 1953 óta Rómában élt. Ott is halt meg 1973-ban egy tűzvészben.