Druzsin Ferenc

Csehovi bukfencek

    1. Novelláiban is, színpadi műveiben is leggyakrabban komédiás életvillanások és komédiázó figurák jelennek meg. Olvasói mulatnak a pillanatképek komikumán, sőt a nevetés terápiája eredményeként helyben is hagyják diagnózisait. A színpadon az olvasók is, a színházak is rendre a tragédiás hangulatok felé „csúsznak”. A színházak pedig, ha „mindenáron” meg akarnak felelni a szerző szándékának (hogy ti. komédiák), akkor többnyire a helyzetkomikumra vagy a testiség komikumára szűkítik a gazdag és sok válfajú csehovi nevetést.
    2. Ha a befogadók tartózkodó reagálásának okát keressük, mindenekelőtt arra a bergsoni „tételre” kell gondolnunk, hogy „Nincs komikum a sajátosan emberin kívül”¹, ami nem jelent kevesebbet, mint hogy az embernek emberi természetű valamin, sokszor éppen (felismert) önmagán kellene nevetni (ami viszont Bahtyin szerint² nem erős oldala a mai embernek). A nevetés természetes közegének Bergson a közönyt tartja: a szánalom, az együttérzés, a rokonszenv hiányát, az érzéketlenség érzelmi állapotát.³ Ezt figyelembe véve a Csehov-színművek alapvetően kétféleképpen olvashatók: érzelmeink teljes „fordulatszámán” tragédiás embersorsokra ismerünk, önsajnálatunktól, részvéthajlamunktól nagymértékben függetlenedett pozícióból viszont komédiákra. Az előbbi olvasat szerint például szomorúan vehetjük tudomásul, hogy a szívünkbe zárt nővérek (önmagunk színre állított hasonmásai) nem jutnak el álmaik városába, vagy hogy Szonya boldogságát a túlvilági életre napolja el a valóság. Ám a világot s benne önmagát „reálisabban”, az értelmi erők dominanciájával szemlélő olvasó és néző előbb-utóbb nevetésre vált Asztrov doktor gépies „búcsúmondatakor”: „Afrikában most biztosan nagy a hőség – szörnyű dolog!”
    Egyszóval: érzi azt az olvasó, hogy a csehovi világ összetettebb, mint ahogy azt érzelmeink az első pillanatban dekódolják. Érzi azt az olvasó, hogy Ványa bácsi komédiázik: ő nem azért nem lett Dosztojevszkij vagy Schopenhauer, mert „közbejött” Szerebrjakov. A Szerebrjakovok ugyan valóságos és bosszantó teremtményei a világnak, tokba bújt alakoskodásuk ragadozót rejt és áldozatokat szed (sokszor intézményesített tokok fedezékeiből!), ám a tragédiát kiiktató komédia abban a felismerésben rejlik, hogy Schopenhauer és Dosztojevszkij magaslataihoz képest nemcsak Szerebrjakov, hanem Ványa bácsi attrakciója sem repülés: talaj menti szárnyparádé csupán.
    Olyasféle ez a valódiság látszatában tetszelgő kisszerű utánzat, mint Szaltikov-Scsedrin manóié a mocsárban; Peterdi Nagy László hívja fel rá a figyelmet,⁴ hogy mennyire kifejezi a lét komédiássága lényegét:
    „Úgy szól a közmondás – írja Scsedrin –, ha mocsár van, manó is kerül belé. Találóbban már nem is lehetne mondani. Tényleg a mocsár szüli a manókat, és nem fordítva. Szegény manócskák! Hát hogyan tisztuljanak meg, hogyan térjenek igaz hitre, amikor a mocsár mérges kigőzölgése nap mint nap a csontjuk velejéig átjárja őket? Szegény szerencsétlen manók! Hogyne nevetnénk rajtuk, amikor olyan komolyan veszik a mocsarukat, és egy egész világot építenek fel benne maguknak mindenféle illúzióból meg hazugságból. Aztán elkezdenek sürgölődni-forgolódni ebben a hazugságvilágban, és azt hiszik, hogy valami fontos és jelentős dolgot művelnek.”⁵
    A csehovi komédia összetett képletéből egyetlen alkotóelemet veszünk vizsgálat alá: a nevetés egyik meghatározó, törzsökös alkatrészét: a képtelenség logikáját, amely rugalmatlan működése eredményeként előbb-utóbb komikussá változtatja a gondolkodást, a gondolkodót magát és létfilozófiáját is.
    Bergson komikus személy és komikus csoport logikájáról beszél. Abból indul ki, hogy a józan ész „az alkalmazkodó és folytonosan alkalmazkodó szellem erőfeszítése, amely mihelyt tárgya változik, képzetét is megváltoztatja. Az értelem mozgékonysága ez, s pontosan alkalmazkodik a tárgyak mozgékonyságához. A józan ész az életre való figyelésünk mozgó folytonossága.”⁶ (Kiemelés: D. F.) A képtelenség ennek pontosan az ellenkezője: „A józan észnek sajátos visszájára fordulása ez. Abban áll, hogy a dolgokat egy bennünk lévő képzet mintájára formáljuk, és nem a képzeteket a dolgok mintájára.”⁷ (Kiemelés: D. F.) Kiélezett, súlyosabb állapotában (elmebaj, rögeszme) a betegségek kategóriájába tartozik; szánalmat kelt, megindultságot – és természetesen nem nevetünk rajta. Akkor azonban, amikor még „csak” az értelem rugalmatlansága, gépiessége működteti a képzeteket a valóság ellenében, ám eredményeképpen nem károsodik alapvetően a személyiség, Bergson nyomán komikus képtelenségről beszélünk, a komikus képtelenség logikájáról.⁸
    A következőkben tehát arra teszünk kísérletet, hogy feltárjuk a képtelenség komikumát a csehovi hős létfilozófiájában, vagy legalább rámutassunk komikumot indukáló jelenlétére; voltaképpen azokat a színpadi mozzanatokat, amikor „olyan komolyan veszik mocsarukat, és egész kis világot építenek fel benne mindenféle illúziókból és hazugságokból”.
    3. Kísérletünkben a Három nővér hőseit vesszük alaposabb vizsgálat alá; a többi Csehov-drámából épp csak arcéleket emelünk ki, hogy jelezzük: az életmű egészére szólóan is érvényes a képtelenség komédiássága.
    „Három moszkvai lány, három tábornokárva története, ki vidékre kerül, egy helyőrségi városba”⁹, ám nem tudják és nem is akarják elfelejteni gyermekkoruk szép Moszkváját, és mindennél erősebben hiszik, hogy rövidesen visszatérnek az édenkertbe. Kórus szól Moszkváról; Bergsonnal egy időben vallja tehát Csehov is, hogy a képtelenség lehet csoport logikája és lehet személyé is! Szinte természetes, hogy Olga adja meg a hangot:¹⁰ OLGA (…) Moszkvában már minden virágzik, meleg van, verőfényben úszik az egész város. Tizenegy év múlt el, de mindenre pontosan emlékszem, mintha Moszkvát csak tegnap hagytuk volna el. Istenem! (…) Irina szólama a fiatal lány ábrándos hangján vágyakozik: IRINA (…) hagyjunk itt mindent, és menjünk el Moszkvába… Amikor pedig látogatójukról, Versinyin ütegparancsnokról kiderül, hogy moszkvai („Moszkvában jártam iskolába, és ott kezdtem a szolgálatot.”), capricció szólal meg a hírre: IRINA Moszkvai? Ön moszkvai? (…) Olga! Olga! (Bekiált az ebédlőbe) Olga, jöjj már! (…) Kisütöttük, hogy Versinyin ezredes moszkvai. (…) Micsoda meglepetés! OLGA Mi is odaköltözünk. IRINA Reméljük, hogy őszre már ott leszünk. A szülővárosunk. Mi ott születtünk. A régi Baszmannaja utcában… (Mindketten kacagnak az örömtől.)
    Talán csak Mása ironikus mondata lóg ki ebből az együttesből: „Véletlenül egy földinkre bukkantunk.” Ám erre sem zökken ki szerepéből a szeszélyes kórus; az újabb lódulás egyenesen abszurdba vált, amikor fivérüket, aki reményeik szerint hamarosan a moszkvai egyetem tanára lesz (s vele ők is Moszkvába költöznek), nem éppen tudósra utaló tulajdonságokkal mutatja be: „Andrej tudós, hegedül, remekül lombfűrészel, és különben is nagyszerű fiú.”
    (Nyomatékként megmutatják legújabb remeklését, egy fényképrámát, melyet Irina névnapjára alkotott. Versenyin kellőképp megcsodálja, és katonás határozottsággal ismeri el: „tartós”.)
    A II. felvonásra megritkulnak a reményszólamok. Igaz, az első felvonás óta legalább két esztendő telt el, s ezenközben Andrej megnősült, gyermeke született, maga hivatalnok lett a városnál; aligha lesz valaha is tudós, következésképp aligha valósul meg a családi remény: Moszkva! Irina dédelgeti még a valamikori álom „realistább” változatát: „Csak legalább gyorsan elkártyázna mindent (mármint Andrej), akkor talán elkerülnénk ebből a városból. Istenem, minden éjszaka Moszkváról álmodom, és olyan vagyok, mint az őrült. (Nevet.) Júniusban költözünk oda, és júniusig… február, március, április, május… majdnem fél esztendő.” Csupán néhány pillanatig tart ez a tisztánlátás, azután visszatér a rugalmatlanság, sőt átcsap szélsődleges változatába, képtelenségbe: „Kijön a pasziánsz, már látom, Moszkvába megyünk!” Mása is a családi metafora foglya, még ha általánosabb (s talán emelkedettebb) is a kötődés: „Azt hiszem, ha Moszkvában volnánk, nem törődnénk azzal, milyen az idő.”
    A II. felvonásban tulajdonképpen az a képtelenség forrása, hogy nemigen szól vagy akadozik a kórus; a család valamikori szeme fényéről már csak egymás között beszélnek, akkor is suttogva. Irina töri meg az elhallgató hazugság csendjét: „Csakugyan, hogy begyöpösödött a mi Andrejünk, hogy elsilányult és megöregedett ezzel az asszonnyal. Valaha egyetemi tanárnak készült, és tegnap elhencegett azzal, hogy végre tagja lett a törvényhatóságnak. Tag ott, ahol Protapopov az elnök. Az egész város erről beszél és nevet, csak ő nem tud, nem lát semmit…” Hamarosan Andrej is megszólal: a megszépítő hazugság azonban nem kelt szánalmat, mivel a színpad önelégültjei (Versinyin, Kuligin) szólamainak silány utánzatára, azaz: a komikus képtelenség „tökéletes” működésére ismerünk benne. „Natasa derék, becsületes asszony, egyenes és nemes lélek – ez a véleményem. Szeretem a feleségem, becsülöm őt – értitek? –, becsülöm őt, és másoktól is megkövetelem, hogy becsüljék. Ismétlem, derék, becsületes asszony, és a ti duzzogástok csak szeszély, bocsássatok meg, afféle rigolya. (Szünet) Másodszor – úgy látszik, hogy haragusztok, mert nem lettem egyetemi tanár, és nem mentem tudományos pályára. Én azonban az elöljáróságon szolgálok, a törvényhatóság tagja vagyok, és állásomat éppoly szentnek és nagynak tartom, mint akármilyen tudományos pályát. Igenis tagja vagyok, és ha akarjátok tudni, hát büszke vagyok rá…”
    A felvonás tragikomikus, még inkább diszkrét-ironikus képtelenséggel ér véget; a család egyre bizonytalanabban kántált reményét így akarja a holnapba menteni a legszerencsétlenebb reménykedő, Irina: „Édesem, kedvesem, én tisztelem és becsülöm a bárót, kitűnő ember, hozzá is megyek, nem bánom, csak már költözzünk Moszkvába. Könyörgök, utazzunk! Nincs szebb a világon, mint Moszkva! Menjünk oda, Olga! Menjünk oda!”
    Irina ironikus-groteszk áldozatvállalását a negyedik felvonásban Tuzenbach halála húzza keresztül. S amikor a tragédiát jelző csendben felhangzik Csebutikin „állandó frázisa”: „Hát nem mindegy?”, megérezzük: a nővérek képtelenséget képtelenséggel toldozgató életfilozófiájának újabb kudarca nem más, mint a valóság nyelvöltögetése a vele komédiás bújócskát játszó hőseire.
    A Moszkva-ígéret – többjelentésű metafora. Legegyszerűbb dekódolásban „(…) földi paradicsom, ahová semmilyen vasúti társaság nem ad ki jegyet (…)”;¹¹ amikor először halljuk, cseppet sem nevetséges; nem nevetséges, hiszen jár ez a remény az embernek. Mihez is kezdene nélküle? Amikor azonban rájövünk, hogy a fokozatosan gépiessé képtelenített hazugság fedezékében nem kezdenek semmit életükkel, s hogy éppen ez hatalmazta fel őket a vegetálásra, elérkezünk a metafora mélyebb rétegéhez; felismerjük, hogy a jövő ígéret, a „normálisnál” képtelenebb reményszólam a scsedrini manófilozófia, amely elnapoltatja velük a jelent, a bármilyen jelentéktelen, ám mégiscsak egyetlen életüket – egy nem létező és soha valóra nem váló „Moszkva” ellenében!
    Több hangra írt kórus mondja a „dolgozni kell!” szólamot is. Ebben Irináé a leghangosabb, Tuzenbaché pedig egy ütemnyi távolságról jövő echó. Tulajdonképpen nem is saját dallamát énekli a báró, hanem a szeretett leányt, Irinát „kíséri”. Épp ezért: ha Irináé a képtelenség komikumaként jut el hozzánk, Tuzenbaché – ennek „kópiája”, azaz (bár a báró szándéka ellenére): paródiája. Versinyin a harmadik, aki hangoztatja, ő azonban – ahogy „filozófiájának” minden tartozékát, ezt is a kaszárnyabeli (kincstári) észjárásból vételezi. S mivel ez a forrás „természeténél” fogva rugalmatlan, éppúgy komikus, mint a másik kettő.
    Nemcsak az automatizmusok képtelenségével nevettet Csehov: lélektanilag is megerősíti a komikus hatást. Mindenekelőtt azzal, hogy Irina és Tuzenbach, vagyis olyan személyek hirdetik a munka nagyszerűségének programját, akik még soha nem dolgoztak, s velük párhuzamosan fel-felhangzik azok szólama is, akik dolgoznak. Olgáé például okulás is lehetne, ha figyelnének rá: „Mióta naponta a gimnáziumba járok és aztán esténként magánórákat adok, azóta állandóan fáj a fejem, és folyton arra gondolok, hogy megvénültem. És csakugyan, e négy év óta, hogy a gimnáziumban vagyok, érzem, hogy a fiatalságom és az erőm napról napra fogy.” Mint az abszurd színház dialógusai, úgy hullanak egymás mellé a nővérekéi is; Irináé arra utal például, hogy meg sem hallotta, amit Olga mondott: „Az embernek fáradnia kell, dolgoznia arca verejtékével, akárki is az, és csak ebben van az élet értelme és célja, az ember boldogsága és gyönyörűsége. Milyen szép az élete a munkásnak, aki virradatkor felkel, és az úton követ tör, vagy a pásztornak, vagy a tanárnak, aki gyereket tanít, vagy a mozdonyvezetőnek a vasúton…” A visszhang, Tuzenbach, paródia is, ám van benne (és ez is mosolyt kelt) valamiféle oblomovi ártatlanság és őszinteség: „Én egész életemben egyetlenegyszer sem dolgoztam. A hideg és henye Szentpéterváron születtem, olyan családban, amely sohasem ismerte a munkát és gondot. Emlékszem, mikor a katonaiskolából hazajöttem, inas húzta le a lábamról a csizmát, sokat szeszélyeskedtem akkoriban, de az anyám bámult engem. Óvtak a munkától.”
    Néhány esztendő múlva Irina valóban dolgozik: a sürgönyhivatalból holtfáradtan jár haza, s természetesen – nem boldog. A harmadik felvonásban (ismét néhány évvel később) pedig mintha a valamikori (az első felvonásbeli) Olga „monológját” mondaná, ám Olga beletörődése (vagy bölcsessége?) nélkül: „Ó, én boldogtalan… nem tudok dolgozni, nem fogok dolgozni. Elég volt, elég volt! Voltam postáskisasszony, most a városnál vagyok, és gyűlölöm, megvetem a munkám… Elmúltam huszonhárom éves, már régóta dolgozom, és agyvelőm kiszáradt, sovány lettem, csúnya lettem és vénülök, és semmi, semmi, sehol semmi kárpótlás. (…) Kétségbe vagyok esve, és nem is értem, hogy még élek, hogy még nem öltem meg magam, nem is értem.” A felvonás legvégén mégis megvillan a „kárpótlás”, áldozat az ára; rászánja magát, hogy szerelem nélkül hozzámegy a báróhoz, „csak már költözzünk Moszkvába!”
    A negyedik felvonás elején így fogalmazódik meg Irina félszárnyúvá lehetetlenedett reménye: „A báróval holnap esküszünk; holnap elutazunk a téglagyárba, és holnapután már tanítok is, új élet kezdődik.” Nem mentek el együtt a téglagyárba, s nem kezdtek új életet, mert Tuzenbach párbaja szerencsétlenül végződött. S lám: a báró úgy halt meg, hogy bár évek óta készülődött a pillanatra, sohasem dolgozott. „Holnap majd elutazom egyedül, egyedül… bemegyek az iskolába, tanítok (…)” – módosítja a jövőt Irina. Ám az „össznépi” komédiázás láttán a nézőben felmerül a kérdés: vajon eljutott-e bárhová is életében?
    Csehov színpadán éppúgy átmenetinek, a múlt és a jövő között „felfüggesztett állapotnak” fogják fel az épp most zajló időt, mint az „igazi” karneváli ünnepeken.¹² Az egyéni képtelenségek úgy jelennek meg a színpadi játékban, mint Csehov-hősök legjellemzőbb, egyénítő sajátosságai. Versinyint például úgy jellemzi Tuzenbach, hogy sokat beszél: „Mindig vizitel, és mindenhol elmeséli, hogy van felesége és két lánya. Itt is elmeséli majd.” Valóban: sőt a Tuzenbach ígérte produkciót meg is toldja az alezredes, amikor a gépiesen eldarált mondatot („Nekem van feleségem, két kislányom, a feleségem azonban beteges nő.”) így fejezi be: „s a többi s a többi”, ami arra utal, hogy olyan sokszor elmondta már életében ezt a „Nekem van feleségem” kezdetű „szöveget”, hogy elég csak utalni rá, hogy melyik önazonosító automatizmus következik. A negyedik felvonásban az is világossá válik, hogy ez Versinyin életének metaforája: amikor megérkezik új állomáshelyére, valamely „érdemes” családnál rendre bejelenti, hogy felesége van és két gyermeke, amikor azután a következő helyre vezénylik, ezzel búcsúzik a mindenkori Olgáktól: „Feleségem és két kislányom még körülbelül két hónapig itt marad. Kérem, ha valami történik, vagy szükséges…”
    De ez csak egyik azonosító jegye Versinyinnek. A másik az, ahogy filozofál. Nem az tehát, hogy filozofál, nem is az, hogy a jövőről filozofál, hiszen ez valamennyi Csehov-hős jellemzője. Versinyin mindig két-három századra előre néz, erre a nem éppen belátható időre, s akkorra ígéri az emberiség szép életét. „Két-három század múltán az élet bámulatosan szép lesz a földön”, halljuk tőle az első felvonásban. A másodikban: „Hát ha nem adnak teát, legalább filozofáljunk. (…) Például az életről, hogy milyen lesz utánunk két-háromszáz év múlva.” S amikor a negyedik felvonásban Olgától búcsúzik, valamivel nagylelkűbb, és közelebbinek jósolja ezt a reményteljes jövőt. Ám itt olyannyira képtelenné sikeredik az eddig is gépies gondolkodás, hogy megerősödik a tételezés: Versinyin rugalmatlanságát a kaszárnya nevelte; onnan vételezte gondolatait, a nyelvet is hozzá. Készen kapott, vezényszóra bármikor produkálható filozófia ez, változtatásra, „cifrázásra” nincs lehetőség. Olgával egy gép beszél, egy évtizedek alatt „készre” formált kincstári képződmény:
    „Mit mondjak még búcsúzóul? Miről filozofáljak? (Nevet.) Nehéz az élet. Sokunknak úgy tűnik fel, hogy süket és reménytelen, de be kell ismernünk mégis, hogy mind világosabbá és könnyebbé válik, és látnivalóan nincs messze az idő, amikor egészen világos lesz.” Figyeljünk fel a gépiesség komikumának erre a remek szituációjára; mintha csak azt akarná ellenőrizni, milyen messze is van az a bizonyos idő, „amikor egészen világos lesz”: „Óráját nézi”. S az ilyeténképp lefokozott jövő-mítoszt Versinyin újabb megszólalása végérvényesen visszarántja a leghétköznapibb pillanatba; a katonatiszt azért nézett órájára, mert működésbe lépett a „belső vezényszó: Mennem kell, itt az ideje! Azelőtt az emberiséget lefoglalták a háborúk, egész létét kitöltötték a menetelések, támadások, győzelmek. Most mindez idejét múlta, hatalmas, üres helyet hagyott maga után, amelyet még nem tudunk mivel kitölteni; az emberiség szenvedélyesen kutat és természetesen megtalálja azt, amit keres. Ó, csak minél előbb! (Szünet.) Tudja, ha a munkakedvhez hozzáteszik a műveltséget, és a műveltséghez a munkakedvet… (Óráját nézi.) De már itt az ideje…”
    Versinyin „katonaszabású” lénye egylényegű Miroslav Krleža Jugovivič századosáéval.¹³ „Csupán” az a különbség közöttük, ami a két író pozíciójából következik. Csehov látszólag közönyös érzelmi viszonyulással kíséri Versinyin megnyilvánulásait, bizonyos határig leplezi fenntartásait (ahogy lényegében valamennyi hőse esetében), s az így megteremtett ironikus szerzői alapállás¹⁴ a befogadóban komikumban meglehetősen gazdag szatíra hatását kelti (vagy keltheti). Krleža ezzel szemben indulatos, leplezetlenül gyűlöli a másfél évtizedes szolgálatban elgépiesedett századosát:
    „A sok-sok évi dresszúra teljesen eltompította félintelligens, elhanyagolt agyát, (…) ez a sok évi dresszúra kiáltotta széjjel gramofon módra a százados úr szájáról a programszerű ostobaságokat.”¹⁵ És az erkölcsi fölényhelyzet szándékos hangsúlyozásával, valamint az erős érzelmi-indulati motiváció következményeként Miroslav Krleža éles, kíméletlen szatírát alkot – ám: komikumszegényet.
    Kuligin „képtelenségei” közül latin bölcsességei és erkölcsi prédikációi jóváírhatók: tanár. (Persze a tanári rugalmatlanság is komikus, a diákhumor egyik forrása!) Az azonban, ahogy a Versinyin közelségében kinyíló Mása férjeként egyvégtében boldogságát, ezt a nyilvánvaló képtelenséget deklarálgatja, egy alakoskodó produkciója. Kuligin „boldog vagyok”-jai két verzió refrénjeként szólalnak meg gépiesen: vagy azért boldog, mert „nőm szeret engem”, vagy mert „szeretem Mását”. Különösen a harmadik és a negyedik felvonásban komédiás az ilyesfajta szó, hiszen akkorra már alig leplezhető (s alig is leplezett) Mása és Versinyin vonzalma. A harmadik felvonásban például Mása és Versinyin szép „La-la-la – Tra-la-la” felelgetős duettje után (amelynek szem- és fültanúja lehetett volna, ha épp nem szendereg) így komédiázik (hajnali háromkor!): „Nőm nagyszerű, nőm kitűnő asszony. Én egyetlenem, szeretlek… MÁSA (dühösen) Amo, amas, amat, amamus, amatis, amant. KULIGIN (nevet) Nem, igazán csodálatra méltó asszony. Már hét éve együtt élünk, és úgy rémlik, mintha csak tegnap keltünk volna egybe, becsületszavamra. Igen, igazán csodálatra méltó asszony… boldog vagyok… boldog, boldog, boldog.”
    A negyedik felvonáshoz érve a „boldog vagyok”-szólam – mint egykoron Kovaljov orra – önálló életre kelt, s Kuligin „állandó jelzőjévé” vált: „Az igazgató úr sem hord bajuszt, hát én is leborotváltattam, mikor inspektor lettem. Senkinek sem tetszik, de nem törődöm vele. Boldog vagyok. Akár van bajuszom, akár nincs, boldog vagyok…” Vagy: „Az emberek sorsa különböző. Itt az adóhivatalban van valami Kozirev. Velem járt gimnáziumba, és az ötödiktől kitették a szűrét, mert sohasem tudta megtanulni a szenvedő igeragozást. Most nagy nyomorúságban él, beteg, és hogyha találkozom vele, mindig így köszöntöm: »Szervusz, te szenvedő igeragozás!« »Igen – mondja –, szenvedő…«, és közben köhög… Nekem azonban egész életemben szerencsém volt. Boldog vagyok, sőt most megkaptam a Sztanyiszlav-rend második osztályát, és másoknak tanítom a szenvedő igeragozást.” Persze ebben a felvonásban sem marad el a Másához fűződő boldogságáradat. Ezt azonban már nem annyira a képtelenség indukálja; sokkal inkább a mindeneket leegyszerűsítő szólamok reflexe. Az, hogy „Ma elmennek a katonák, és minden megint a régi lesz.” S mert Kuligin számára ilyen egyszerű a világ, a rá következő „Akármit mondjanak, Mása derék, becsületes asszony, nagyon szeretem őt, és hálát adok a sorsomnak…”-féle következtetés a Kuligin-szabásúaknál nemcsak képtelenség; az egyszerűsítő észjárás „logikája” is részesedik a létfilozófia alakításában. A kettő együttes működése következtében az itt az elképesztő, hogy most már az értelmes gondolat vagy az emberségből fakadó érzés sem tud más nyelvi formát ölteni, mint a képtelenség sablonját. Amikor Versinyin lelketlen búcsúja után Mása összetörten, kifosztottan nyüszíti bele a világba titkolhatatlan fájdalmát, Kuligin őszinte emberi gesztussal lép melléje, ám mihelyt megszólal, frázissá lehetetlenkedik minden: „Ne bántsd, hadd sírjon… Másám jóságos, derék asszony. Te nőm és hitvesem vagy, és én boldog vagyok, bármi is történt…”
    Egy „karneváli attrakció” mégis „kifordítja” Kuligint a frázisszerűségből: álarc mögé rejtőzve Zoli bohócként igyekszik megnevettetni a rászorulót, miközben maga csaknem belepusztul a fájdalomba: „Tegnap a harmadik osztályban egy haszontalan nebulótól elvettem ezt a szakállat és bajuszt. (Fölteszi.) Olyan vagyok így, mint a némettanár. (Nevet.) Ugye, milyen betyárok ezek a diákok?”
    Andrej Natasa-magasztalása részint a Kuliginoktól örökölt „nyelvi lelemény” átvétele, részint az apró eltérésekben kifejeződő „egyéni”, a „specifikus”, a máséval össze nem téveszthető. Az utolsó felvonásban szinte a „minden boldogtalan család a maga módján az” tolsztoji gondolata szólal meg Andrej „elemző” összegzésében: „A feleségem az a feleségem. Derék, becsületes asszony, igen jó asszony, de azért van benne valami, ami kicsinyessé, alacsonnyá és vakká teszi, valami állati. (…) Szeretem Natasát, igen, szeretem, de néha úgy érzem, hogy hihetetlenül közönséges (…).”
    Csebutikin doktor látszólag szimpla alakja a darabnak: egy újsággal téblábol vagy üldögél a színpad valamelyik szegletében, olykor egy-egy tőmondattal tromfol mindarra, ami körülötte történik vagy ami nem történik. Valójában azonban érdekes és gazdag szerep Csebutikiné. Az orvos testen-lelken átható szeme mint egy állandóan pásztázó kamera veszi fel Prozorovék látleletét, s ha nincs a sokféle nyavalyára egyéb javallata, mint az egyvégtében hangoztatott „Mindegy!”, „Minden mindegy!”, akkor erre a szólamra különösen hallgatnunk kell. Értelmezéséhez tekintetbe kell vennünk, hogy Csebutikin Csehov színpadának utolsó orvosa, s hogy az orvosok életkora, szerepe és létfilozófiája között igen érdekes a kapcsolat, és nem kizárt, hogy Csebutikin az orvos-rajzolatoknak valamiféle „végeredménye”.
    Mind a négy felvonásban felhangzik a „mindegy!”, a negyedikben szinte minden lényegesebb replikáját ezzel végzi. „Mindegy”, hogy mi történt tegnap a sétatéren Tuzenbach és Szoljonij között, „mindegy”, hogy „(…) egy báróval több vagy kevesebb (…)”. A felvonás végén, amikor a párbaj színhelyéről Tuzenbach halálhírét hozza, az eddigi (látszatra) közönnyel kimondott „mindegy”-ek ingerült hangba váltanak át; az ilyen komédiásság, amilyen a Prozorov-házban zajlik, még neki is sok, aki életében (mondjuk így: Lvov-Hruscsov-Asztrov-Dorn életében) mint orvos kívül-belül igen sok emberi nyavalyát megtapasztalt. „Buta história” – mondja Tuzenbach haláláról. „Buta história… Fáradt vagyok és undorodom, és nem akarok többet beszélni. (Mérgesen) Különben is mindegy!” Most (már vagy még) Irina sírása sem hatja meg: „Fáradt vagyok… (Kivesz a zsebéből egy újságot.) Hát csak sírjon… (Halkan dudorászik) Tarara-bum-tié… Hát nem mindegy!”
    Ismétlés. Látszólag gépies, mint másoké, Csebutikiné is. Mégsem kíséri hahota, legalábbis az utolsó felvonásbelieket semmiképpen. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy bármi történjék körülötte-vele, ő gépiesen ráhagyja: „Mindegy” – ellenkezőleg: mert érzékeli, hogy a Prozorov-házban a képtelenség logikája irányít, válaszai mintegy „közös nevezőre” hozzák vagy kiemelik a manó-lét szereplőinek „illúziókból meg hazugságból” építgetett mocsár-állásait. Egy kesernyés mosoly mégis kijár Csebutikinnek is: kesernyés és szomorú mosoly nyugtázza, hogy a bölcsességből is tehetetlen gépiességet formál az élet.
    A mocsárvilág, a manólét.

 ¹ H. Bergson: A nevetés. Bp. 1986. Gondolat, 36.
 ² M. Bahtyin: Francois Rabelais művészete… Európa, Bp. 1982
 ³ H. Bergson: i. m. 37.
 ⁴ Peterdi Nagy László: Csehov színháza. Bp. 1975. Szépirodalmi, 45.
 ⁵ In: Peterdi Nagy L. i. m. 44–45.
 ⁶ H. Bergson: i. m. 148–149.
 ⁷ H. Bergson: i. m. 149.
 ⁸ H. Bergson: i. m. 149.
 ⁹ Kosztolányi Dezső: Csehov: Három nővér. In: Színházi esték. Szépirodalmi, Bp. 1978.
¹⁰ Idézetek: Anton Csehov: Drámák. Európa Kiadó, Bp. 1978.
¹¹ Mary McCarthy értelmezése. In: Koltai Tamás: Színről színre. Bp. 1992., 161.
¹² M. Bahtyin: I.m.
¹³ M. Krleža: Magyar királyi honvédnovella. In: M. K. Válogatott művei. Európa, Bp. 1965.
¹⁴ M. Kundera: Elárult testamentumok. Európa, Bp. 1996, 186.
¹⁵ M. Krleža: i. m.