Amikor a „különleges életközösségek” dicséretére rovatunkat elindítottuk, nem gyaníthattuk, hogy egyhamar a szőke Tisza természeti és emberi életközösségének olyan fokú védtelenségét kell megtapasztalnunk, mint 2000 februárjában, a pusztító ciánmérgezés ideje alatt. Márciusban ezért felhívást tettünk közzé az ilyen életközösségek védelmét megfogalmazó művészi megnyilatkozások eljuttatására. A beérkező üzenetek színe-javát e számunktól kezdődően folyamatosan közzé tesszük.

Kétszer lépni egy folyóba – Hérakleitosz a Tisza-parton

    Koszorút dobtak Szegeden a Tiszába, gyászolták. Itt, a Tisza alsó szakaszán, Jugoszláviában, Szerbiában, Vajdaságban. Már mindenki mindent tudott, már majd’ két hete vonult a ciándugó, látható volt, ahogy a tévé közvetítette, amint trágyahányó villával hányják a halakat a konténerekbe. A szürrealizmus realizmus lett. Ez a folyó, amely mifelénk azóta folyik, már nem a Tisza. A Tisza több volt, mint folyó víz. Volt. Ha patetikusak akarunk lenni, azt mondhatjuk, hogy életet adott a mellette élő embereknek, ha a patetikába egy kis realizmust vegyítünk, akkor ehhez hozzátehetjük, hogy a fenti tézis persze az idő múlásával egyre kevésbé volt igaz, hisz fokozatosan a szennyvíz természetes csatornájává alakította át a Tiszát az utóbbi években a beleömlő tisztítatlan hulladékvíz. Idézhetjük még azt a középkori mondást, miszerint a Tisza fele víz, a másik fele hal. Gyanítható, hogy ez túlzás volt a középkorban is, de 2000 januárjában még voltak benne méteres csukák is. És hogy most ez a szövegelés az „ekkora volt a hal”-ról az egyszeri horgász meséjének hat, a cián műve. A cián – ma már mindenki betéve tudja – egy erős méreg, a sejtek működését teszi tönkre, az idegrendszerre hat leginkább. De nem csak arról van szó, hogy egy szervrendszerre hat, hanem mindegyikre együtt, gyorsan végez áldozatával, ha elég nagy a koncentrációja – erről híres. Mentség nincs, csak mandulaszag. Majd az sem. Egy-két nappal a mérgezés elvonulása után a Tisza szemre maradt ugyanolyan, csak tartalomra nem. Mindezt már mindenki tudta, még a szerb lakosság is, téma volt, és a nemzetek közötti kapcsolatok még vannak olyan jók, hogy mindenki tudta fajra, nemre, vallási felekezethez és anyanyelvi hovatartozástól függetlenül – pár nap múlva meghal a folyó. Aztán egy péntek (azt hiszem, február 11-én) este jött a hír, ezúttal nem a médiából, hanem a járókelőktől, meg mindenkitől, aki arra járt; elérte a cián Törökkanizsát is. Akinek ideje volt, kiment, nézelődött, mi mást tehetett? Aztán egyenruhások másnap összeszedték, amit össze kellett szedni, kitették a táblákat a folyó mérgező voltáról. A Tisza halálát követő napokban sokan sétáltak a Tisza-parton, nem volt mély gyász senki szemében. A mély gyász ebben a térségben ki van lőve, elhasználódott az utolsó évtizedben, és a szívek mélyén – ki tudja, mi lesz még – más dolgokra van tartalékolva. Az, hogy – teszem azt – mit mondott aznap Milo Dukanovič a szeparatista Montenegró elnöke, ugyanolyan súlyú dolog volt/lehetett – hiszen a genocid Nyugat fenyeget, és minden itteni árulója üzemben van –, mint a Tisza. A balkáni tragédiák mégsem tették érzéketlenné az embereket, csak errefelé másként gyászolnak. Széles mozdulatokkal beszéltek az emberek egymással, és két mosoly között mondták mindazt, aminek ez a lényege: „hát ezt is megszívtuk”.
    A Tisza szomorújátéka a megrendszabályozástól a nyereségvágyból elkövetett gondatlan folyóölés felé haladt. Ki tudja, mi lenne, hogyan szennyeznék a Tiszát továbbra is és hogy ki figyelne rá, ha nem történik tragédia. Korunk gyalázata az, hogy az ember csak arra tud odafigyelni, ha valami eszméletlenül nagy tragédia következik be; mindaddig figyelhet, amíg valami jó kis akciófilm-csihi-puhi vagy egy újszerű reklám el nem vonja a figyelmét. Ha van valami tragédia, akkor felhorkan a közvélemény – és ennyi. Egyébként azt is mesélték, hogy errefelé a szennyező vállalatok – úgyis minden mindegy alapon – beleengedték az összes szennyvizüket, megspórolva annak tisztítását. A Tisza elváltozott, az ember nem. Csak a rend kedvéért – és a történelmi hitelért, hisz errefelé az is számít –, a Tiszára az első csapást a folyószabályozás mérte, a több mint 1400 kilométer hosszú folyót 966 kilométernyire rövidítették. Hajózható lett a folyó, eltűntek a mocsaras árterületek, kevesebb lett a szúnyog, az akkori élővilág egy része végleg eltűnt. A folyó túlszabályozása aztán megmutatta másik arcát, amikor a lerövidített meder nem tudta elvezetni a sok vizet, nőtt az árvízveszély, töltéseket kellett építeni, aztán ezek sem bizonyultak elégségesnek, hiszen a kilencvenes évek elején kivágták a Tisza forrásvidékén a fákat, így a lezúduló víz hirtelen áradásokat okoz a folyó felső szakaszán. Az iparosodás és a városok közművesítése úgy szennyezte, mintha a Tisza mindent elbírna. A kilencvenes években megjelentek – óh, te rendszerváltás, óh, te szent szabad verseny (mondom ezt én egy rendszerváltás nélküli országban, azon tanakodva, hogy vajon szabad-é ezt nekem) – és – szörnyű ilyet kimondani – rendszeressé váltak a Romániából származó mulasztások okozta ipari szennyeződések. Mi ebből – a Tisza alsó szakaszán – nem sokat észleltünk, de az utóbbi időben jobb érzésű szülő el sem engedi gyermekét a Tiszába fürdeni, pedig régente sztereotip tréfa volt: „Fiam, ha belefulladsz a Tiszába, haza ne gyere!” A Tisza ember által kreálgatott sorsát aztán betetőzte a kétezres év februárjának ciánszennyezése. Egy szép vasárnapon – január utolsó vasárnapján – ezt úgy mondták be, hogy átszakadt egy bányató gátja. Később kiderült, hogy a bányató körül nem volt körkörös árokrendszer – ami fontos biztonsági intézkedés –, és a szennyezett – alig nevezhető ennek – víz egyenest a Láposba folyt, majd a Szamosba, majd a Tiszába, ahol az egyre hosszabbodó és híguló „ciándugó” mindent elpusztított. Mindezt napi porciókban adagolva kaptuk a médiából. Mire ideért a tragédia, már azt is megtudhattuk, hogy nem a Szamos és a Tisza az első megmérgezett folyó, de az Aranyos ügye nem keltett nagy megütközést, mert az országon belüli ügy volt. Mindenki elmehetett és megnézhette, hogyan öli a „hideg” a halakat, hiszen azokban a napokban hallhattuk a mindent megmagyarázó, kézenfekvő Igazságot a már bizonyára sokat próbált szájakból.
    Aztán most már van egy nemzetközi ügy, és elkezdődhet a számháború és a bagatellizálás. Itt van a hideg, ami okozhatta a halpusztulást? A jegesedés következtében fellépő oxigénhiány – komoly érv, csak az oldóképesség fejezetet kell fellapozni a kémiakönyvben! És hogy egyáltalán jól mérték-e, akik mértek a szennyeződést – ha volt ilyen? Meg hogy valóban hányszorosa volt a ciánszennyeződés a megengedett értéknek? Az élővilág hány százaléka pusztult ki? Hogyan pénzszerűsíthető a kár? Kinek kell fizetnie, és főleg mennyit? Közben elsikkad az a kérdés, hogyan lehet helyrehozni a károkat. Bizottságok is vannak. „Ha nem tudsz valamit megoldani, akkor alakíts bizottságot.” Ebből a helyzetből és az ehhez kapcsolható feltételezésből implicite az a kérdés is következhet: ha a természet nem oldja meg a „Tisza kérdését”, akkor (sen)ki fogja?
    Hérakleitosz mondta: „nem lehet kétszer ugyanabba folyóba lépni; ugyanazokba a folyókba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk; az ugyanazon folyókba lépőkre más-más víz árad”. Kár, hogy Hérakleitosz igaza ilyen drámaian bizonyult be. Az a folyó, amelybe nemrég léphettünk, már sohasem lesz olyan, mint amilyen volt. Hirtelen konjunktúrája lett az ökológusok közszereplésének, akik nem zárják ki, hogy van remény valamiféle újjáéledésre, de nem tudhatják, mennyi időre van szükség ahhoz, hogy egy táplálkozási lánc, azaz hálózat újraépüljön. Vagyis – majd meglátjuk. Mégis – mondják sokan –, a Tisza soha nem lehet olyan, mint amilyen volt, csak a Tiszában honos fajok vesztek ki – lehet, hogy mondjuk a Tisza virágzását valamilyen szótévesztésnek fogják érezni távoli sarjaink, és csak az igen tudós emberek fogják érteni a dolgot, minthogy a bengáli tigris, a grönlandi bálna és a fehérfejű réti sas is ősállatnak számít majd? Talán nem ilyen tragikus a helyzet, de a Tisza nyereségvágyból elkövetett gondatlan folyóölés áldozata lett – ez az, ami biztos. Szóljon bármilyen szöveg ezek után a Tiszáról, annak mindenképpen „ökologikusnak” kell már lennie.
    Mindez úgy (is) vetül a mindennapokra, hogy az egyik diákom a napokban – amikor a szennyeződés folyamatban volt – azt találta mondani, hogy kedvenc időtöltése a horgászás, de nyomban kijavította magát – hogy csak volt…

Mészáros Zoltán
(Törökkanizsa)