Mostanság sem.
Persze mindig más és más volt a színház, és minden nép másféle színházkultúrát hozott létre sorsának alakulása szerint.
A mi anyanyelvi színházunk fiatal. Mindössze két évszázados. Angliában már réges-régen zengett a szó a deszkákról, amikor nekünk, magyaroknak hősies küzdelmet kellett vívnunk színjátszásunkért. Küzdelmet a hazánkban működő német színjátszással szemben, de küzdelmet a magyar darabokért. Kolozsvárott, Kassán, Miskolcon, Debrecenben, Balatonfüreden születtek meg az első színtársulatok, hazánk nyelvén adták a játékokat a mulatságra vágyó publikumnak. 1831-ben Pest megye Színibizottsága arra kérte Széchenyi Istvánt, hogy terjessze elő véleményét egy leendő pesti játékszínről.
A reformkorban a legfőbb cél az anyanyelv terjesztése volt, de íróink nemcsak azzal, hanem a drámai mondandókkal is öntudatra akarták ébreszteni a nemzetet. Tragédia vagy vígjáték egyaránt felvállalta a nevelői feladatot. Ez aztán alaposan meg is terhelte egyszer és mindenkorra drámairodalmunkat. Míg Shakespeare vagy Moličre például az általános emberi jellemet vizsgálta, nekünk mindig a nép, az ország sorsával is kellett, illett foglalkozni. Így volt ez a kezdetben és később, a XX. század minden szakaszában is. Még bulvárszerzőink sem kerülhették meg erkölcsi veszteség nélkül ezt a küldetést, persze a maguk módján tettek eleget a morális parancsnak. Később, az úgynevezett sematikus irodalom évtizedeiben, ha gyakran hamis szólamokkal, áligazságokkal és álkonfliktusokkal is, de szerzőink úgy tettek, mintha az ország igazi gondjait tükröznék műveikben. Tisztelet persze a soha meg nem alkuvóknak, akik a legkeservesebb időkben is az igazság kimondására törekedtek.
Mert bármily nehéz volt is igazmondónak maradni, a magyar drámaírók legjobbjai mindig is a nemzet lelkiismerete voltak. Nem hátráltak, meglelték a módját a szókimondásnak, ha burkoltan is. Ha kellett, Dózsa vagy Teleki László, máskor Galilei vagy Gandhi, Széchenyi, Kossuth vagy csak egy józsefvárosi proletár, mátrai faluban a frontszabadságát töltő mániákus őrnagy adott lehetőséget a mese, a játék örvén beszélni a testi és lelki terrorról, az elnyomás természetéről, a szabadságvágyról. Nem véletlen, hogy a kádári kultúrpolitika
– Aczél György vezetésével – oly nagy figyelmet szentelt a színháznak s benne a magyar drámának: gondosan olvasott a sorok között, ellenőriztette a próbákat, idegesen kutatta a mögöttes jelentéseket, betiltott előadásokat és ideig-óráig elnémított szerzőket, mert tudta, hogy a publikum nemcsak kikapcsolódni ül be a nézőtérre, hanem látleletet is vár a színpadról.
Ez volt a múlt, egészen 1990-ig.
És milyen a jelen?
A jelen sokkal bonyolultabb.
Már nem a politikai izgalomért jár a publikum színházba. Ez sokszor megnehezíti a színház dolgát, hiszen az említett korábbi időkben elegendő volt a jelenre alkalmazható burkolt mondandó, s máris elsöprő volt a siker. Azt is mondhatnám, a szó színháza virágzott. Aztán a hetvenes években lett egyre inkább játék a játék, s ez elsősorban az abszurd meg a parabola elterjedésének köszönhető. Ez volt az a kifejezési mód, ami mögé el lehetett rejteni a tilosnak minősített eszmét. A kódolás kényszere mára eltűnt. Az abszurd, a groteszk és a parabola megmaradt, ezt nevezik ma posztavantgárdnak. Azt szándékozik bemutatni, hogy mekkora amorális és eszmei zűrzavar van napjainkban. A jelenkori dráma ezt szemlélteti, vagyis hogy valamilyen követendő gondolat hiányában eluralkodik a világban – világunkban – a káosz. Természetesen így csak részproblémákról lehet szó, melyek aligha adhatnak útmutatást. Az úgynevezett tanulság nem is célja a mai daraboknak, megelégszenek a helyzet bemutatásával, mégpedig legtöbbször a perifériákról. Nem kétséges, hogy a szerzők java része ezekben is a kor társadalmi kérdéseit feszegeti, de nemigen jutnak túl a naturalista ábrázoláson. Emiatt a legújabb hazai drámatermésre a publikumnak csupán egy kis rétege kíváncsi. Elsősorban értelmiségi fiatalok kedvelik kortársaik drámáit, melyek felrúgnak minden régi, klasszikus szabályt, jóformán antidrámát hoznak létre, mondhatnám afféle cinema verité-t. Agyuk kamerája és hangfelvevője az utca jeleneteit és szóhasználatát viszi a közönség elé. Divat lett a trágárság és a drasztikum, mondván, hogy sajna, ilyen az élet. Drámáik leginkább kiábrándultságot sugallnak katarzis helyett. Hogy érthető legyen, mire gondolok: Spiró György Csirkefej című drámája, mely ugyancsak a jelen züllöttségéről szólt, és persze a szereplők minősége szerinti szóhasználattal él, még klasszikus felfogású drámaszerkezettel jött létre, annál is inkább, mert jellemrajzaival, történetével igazi katarzist keltett a nézőben. Még csak nyoma sem volt benne az öncélúságnak, míg követőiben – mert mondjuk ki, a legtöbb fiatal drámaíró Spiró „köpönyegéből bújt elő” –, tehát az őt példának tekintő újak munkáiban csak a megbotránkoztatás, az egymást túllicitáló nyelvi vagánykodás az uralkodó elem.
Ezek a művek általában a színházak stúdiószínpadjain kerülnek bemutatásra, vagy alternatív játszási helyeken, ismétlem, egy bizonyos rétegközönség előtt. A színikritikusok közül elég sokan hívei ennek a fajta drámairodalomnak. Tanulmányokban méltatják az új – és egyedül üdvözítőnek kimondott – stílust, s minthogy ezáltal erős fény vetül rájuk, úgy tetszik, mintha általános tetszést aratnának. Igaz ami igaz, értékesebbek a New York-i off-Broadwayról Magyarországra behozott kommersz daraboknál, mert azt is láthatjuk, hogy beözönlik az olcsó bulvár, szép bevételt biztosítva még az ilyen siker mellett is nehezen tengődő színházaknak. Mert pénzhiánnyal küzd mindegyik, akár klasszikus műhely, akár nem. A bulvárdarabok mellett a musical éli a világát. Sőt: még azt a darabot is megzenésítik, amelyik prózaként is megállna a lábán. De a legnagyobb kedvenc a korszerű, harsogó zenéjű külhoni vagy magyar musical. Lehet bibliai vagy történelmi témájú, mindegy, csak rekedten üvöltsön a mikrofonba vagy a hajtőhöz ragasztott mikroportba a rockénekes színész. Látvány, nemes érzelem és egyszerűsített história – ez a nagyszínházak repertoárjának alapja. A rockopera, mondják, a kor drámai műfaja.
Születnek ma is jó vagy jelentős magyar darabok. Ösztöndíjak segítik a pályakezdőket, sok esetben a már jócskán a pályán lévőket is, hogy megírhassák újabb és újabb műveiket. Soha nem volt még ennyi professzionális drámaíró hazánkban, mint jelenleg. Talán azért is, mert a könyvkiadás illetve -terjesztés nehézkessé vált, alacsonyak a kiadott példányszámok, s ha egy drámaíró színpadhoz jut, akár csak tíz-húsz estén is jóval többen ismerik meg művét, mintha könyvével akarna népszerűségre szert tenni.
A magyar dráma él, mondhatnám, virágzik is, mert a sokféle műhely teret ad a megjelenítésre. De hogy mennyire tükrözi a kort, illetve tükrözi-e annyira jól és hitelesen, mint a korábbi magyar darabok, ezt majd csak az idő dönti el.
