Egy pesti srác regénye s egy forradalom mítosza

    „Vége a gyerekkornak. Dehogyis bánkódik miatta! Kapott helyette valami mást: büszkeséget, diadalérzetet, elszántságot, mintha egész életében erre a győzelemittas, komor mámorra várt volna, ha egyáltalán létezik efféle képtelenség. Mindenesetre ez most merőben új portré. Végre találkozhatott igazi arcával. Olyasvalaki rajzolta ezt róla, aki mindennél jobban ismeri: szüleinél, barátainál, tanárainál, talán még önmagánál is. Mindegy, hogy ezt a valakit miképpen nevezzük: sorsnak, istennek, végzetnek, forradalomnak…” – ezek a személyes élet korszakhatárát kijelölő gondolatok egy gimnazista fiatalember, Mérlegh Sándor töprengésébe, egy történelemalakító pesti srác drámai körülmények között kialakult „győzelemittas, komor mámorába” avatnak be bennünket. Azoknak a tizenéves szabadságharcosoknak a közösen átélt diadalérzetébe, akik meghallották az 1956-os forradalom hívó szavát, és kegyetlenül véres utcai harcok közben ismerhették meg saját igazi arcukat. Mérlegh Sándort ezek a harcok avatták „Lexivé”, a corvinista szabadságharcosok szakaszparancsnokává – és ezek a harcok teszik Benedikty Tamás Szuvenír című, a Kertek 2000 Kiadó gondozásában megjelent, az 1956-os forradalom mítoszát epikai formába öntő, monumentális regényének középponti hősévé is.
    A hét év munkájával megalkotott regény szerencsés időpontban látott napvilágot: Nagy Imre, a forradalom kivégzett miniszterelnöke ünnepélyes újratemetésének idején ugyanis egymást követve jelentek meg a könyvpiacon azok a művek, amelyek elmesélték és újraidézték a forradalom történetét. Ezeknek a köteteknek elsősorban aktuálpolitikai jelentőségük volt: a rendszerváltó évek csaknem teljes antikommunista konszenzusát megerősítve azt jelezték a mesterséges emlékezetkiesésbe hajszolt nemzedékeknek, hogy a demokrácia megszületéséért ebben a században sokan és sokat tettek már 1989 előtt is, s ha csak néhány napon át tartott is a csoda, az ország már 1956-ban is meg tudta teremteni a kommunista önkényuralom elleni harc hagyományát. Azok a kötetek és azok a visszaemlékezések viszont – éppen azért, mert egyfajta missziót teljesítettek azzal, hogy egyáltalán megjelenhettek – a szó legjobb értelmében vett tudományos ismeretterjesztés feladatát vállalták magukra. Megidézték az egész világ figyelmét felkeltő szabadságharc történetét – s ezt csakis úgy tehették meg, hogy a történelemkönyvek világképét követő módszerrel többnyire felülnézetből ábrázolták az eseményeket, a politikusok szerepére, az értelmiségi vitafórumokon elhangzott állásfoglalásokra, a nagyobb tömegdemonstrációkra és a komolyabb katonai összecsapásokra irányítva az érdeklődők figyelmét.
    Most azonban, miután 1956-ról már hivatalos nemzeti ünnepen emlékezünk meg, megérett a helyzet az olyan művek befogadására is, mint a Szuvenír – amely alulnézetből, a Corvin köz egyik napról a másikra összesereglett s az utcai ütközetek során összekovácsolódott szabadságharcosainak, majd nemzetőreinek sorsán keresztül ábrázolja mindazt, ami egy forradalmat valóban forradalommá változtatja. Az utcákban, kapualjakban, szétlőtt és romhalmazzá változtatott lakásokban zajló életet, a szabadság önfeledt mámorát, a félelmet, a dühöt, a bosszúvágyat, az elkeseredést és az árulást. A város utcáin dübörgő tankokat s a háztetőkön meglapuló, benzines palackokat szorongató „dobóembereket”, a felkelőkkel rokonszenvező lakosság érzelmi reakcióit s a vesztésre álló, moszkovita rendszer híveinek kétségbeesett indulatait. A túlélés ezer fortélyát felhasználó egyszerű embereket s az utcai harcok katonai stratégiáját egyre ügyesebben alkalmazó pesti srácokat – vagyis 1956 páratlanul izgalmas és drámai emberi sorsait.
    Benedikty Tamás, aki az utóbbi években számos ötvenhatos tárgyú dokumentumfilm írójaként, szerkesztőjeként és riportereként örökítette meg a szabadságharc emlékeit, vélhetően ugyanúgy gondolkodik a forradalmi idők ábrázolásának lehetőségeiről, mint Totya, a corvinisták egyik, különös oknyomozó szenvedéllyel megáldott alakja, aki úgy veti rá magát kiszemelt „interjúalanyaira”, mint „a pengős regények detektívje”, s egy kis irkába jegyezgeti fel, kit, hogyan sodortak magával az események egészen addig, hogy egyszerre csak ott találja magát fegyverrel a kézben a Corvin köz valamelyik harcálláspontján. Vagyis Benedikty Tamásnak is az a meggyőződése, hogy történelmileg hiteles képek csakis az egyes sorsok minél átfogóbb felvázolásával rajzolódhatnak ki előttünk. Mert minél több személyes sors villan fel egy krónikás jegyzeteiben, annál több részlet kerül a helyére a képben. S hogy mi derülhetne ki ezekből a Totya irkájában összegyűlő, sebtében felvett interjúkból? Az, hogy a harcok igazi hősei egyik percről a másikra döntöttek arról, hogy fegyvert kell fogniuk a diktatúra ellen. Mert a pesti srácok, akik nélkül elképzelhetetlen lett volna a forradalom első napjainak hősies helytállása, nem értelmiségi vitakörökben folytattak eszmecserét a rendszer megreformálásának szükségességéről, nem az ideológiai harcok színtereiről érkeztek, hanem egyszerűen csak a szabadság iránti vágyuk hajtotta őket az utcára. „Petőfi-kör… Hát igen, persze! Utólag világos. Kiábrándult komcsik, írók, újságírók, értelmiségiek, forrongó egyetemisták… Őszintén szólva nem is hallott a Petőfi-körről huszonharmadika előtt. Illetve csak annyit, hogy valahol valakik valamilyen vitadélutánokat rendeznek időnként. De hogy kik és miért? Nincs köze hozzá, ahogy a szakasz többi tagjának se, kivéve Totyát, aki két lábon járó lexikon, memóriagép! No hiszen, ha elképzeli Jocót, Kalapost, Rigót vagy a Vasutast a jól informált értelmiségiekkel zsúfolt teremben!” – töpreng el egy ízben Mérlegh Sándor is, hogy vajon kinek milyen szellemi jelzőfények mutathatták az utat a Corvin köz felé.
    Benedikty persze utólag, több évtized távlatából válhat a forradalom krónikásává, s így már nem az oknyomozó riporter szenvedélyével veti magát az események nyomába. Az ő dolga inkább az, hogy a szabadságharc mítoszának mára már jól ismert elemeit minél nagyobb számban helyezhesse el monumentálisra növekvő eposzi seregszemléjének különböző pontjain. A forradalmi város hangulatainak minél teljesebb megörökítése végett éppen ezért valamilyen sajátos, az eseményeket egyetlen gravitációs középpontba rendező formai megoldást kell alkalmaznia – s ő a „labirintusregény” megalkotása mellett dönt.
    A regény jelen idejét egyetlen eseménysorozat foglalja el: 1956. november 11-ének éjszakája, az az idősáv, amelyben a halálra ítélt és főbe lőtt Mérlegh Sándor rádöbben arra, hogy iszonyú sebei ellenére életben maradt, kimászik a véres hullahalom alól, amelyben öntudatra ébredt, s a Ludovika parkjainak bozótjában minden erejét megfeszítve kúszik, egyre csak kúszik a szabadság és a Klinikák sötét ablakai felé. Az éjszakai park labirintusában folyó, szinte reménytelen küzdelem során Mérlegh „bányaomlásos tudatának” mélyén akadálytalanul kószálnak a gondolatok, s a kinti, a maga fizikai valóságában is létező labirintus mellé hamar megalkotnak egy benti, az emlékek világában helyet foglaló labirintust is – hiszen az ájulás határán imbolygó tudat rendre szeszélyes, áttekinthetetlen pályákon mozogva vetíti elénk az emlékképeket, az önmaga árnyékává vált Mérlegh Sándor fényesen felragyogó és homályosan felködlő emlékképeit.
    A kétkötetes, csaknem ezeroldalas regény labirintusaiban bolyongva elsősorban Mérlegh Sándor sorsán keresztül tekinthetünk be a forradalom éppen születőfélben lévő mítoszába, a Corvin köz harcálláspontjain megmutatkozó példaértékű összefogások és tünetértékű torzsalkodások természetébe. Benedikty jó érzékkel emelte ki a kötetben felsorakozó sok-sok pesti srác közül éppen Mérlegh alakját: az ő emlékein keresztül ugyanis kiváltképpen plasztikusan megmutatkozhat egy jobb sorsra érdemes magyar család tragédiája is. Az a tragédia, amelyet külön-külön és együttesen is meg kell szenvednie a Mérlegh család minden egyes tagjának – s mindeközben a délbajor falvacska, Zehning menekülttáborából visszatérő, az ávósok zaklatásai elől Budapestről Sztálinvárosba menekülő, majd onnan ismét Budapestre, a Soroksári útra költöző, egzisztenciálisan egyre csak süllyedő, lelkileg is egyre végzetesebben meggyötört Mérleghék minden öröme és szenvedése hű képet fest az ötvenes évek világáról, a közép-európai abszurditás egyre mélyebb és mélyebb bugyrait feltáró idők tipikusnak mondható végzeteiről.
    Mérlegh labirintusában ugyanakkor ezek a családi emlékek szabadon váltakoznak a forradalom emlékeivel, a Corvin közi ellenállás történetével. Benedikty egyik legnagyobb írói bravúrja pedig éppen az, ahogy „Lexi” emlékei nyomán elénk tárja a corvinisták mára már legendássá vált harcosait és a Corvin köz hadrendjének lassú, de következetes átalakulásait – a civileken is úrrá lévő katonai fegyelem különböző fejlődési fokozatait. Mindent valóságosnak érzünk, amit megmutat nekünk, legfőképpen azért, mert elég ereje van ahhoz, hogy hőseit minden emberi gyengeségükkel együtt is ábrázolni tudja. Úgy építi a forradalom mítoszát, hogy közben a tények tiszteletéhez mindvégig ragaszkodva egyszersmind folyamatosan lerombolja a hamis, döntően politikai sugalmazásra kialakított mítoszokat. El mer rugaszkodni a sztereotípiáktól, mert hite szerint a valóság sohasem gyömöszölhető bele tetszetős kategóriákba, előre megkonstruált klisékbe. Az ötvenes évekről szólva fel tudja mutatni annak a Hentes gúnynevet viselő vezérigazgatónak az alakját, aki ugyan gyorstalpaló tanfolyamok elvégzésével került megbízható káderként az ÉLIKER élére, de elvhűsége nem akadályozta meg abban, hogy Mérleghéket alkalomadtán figyelmeztesse a rájuk leselkedő veszélyre, és kimentse őket Sztálinvárosba. A Corvin köz vezetői között dúló belső viszályok kapcsán Benedikty regénye nem hallgatja el azt sem, hogy a szabadságharcosok némelyik vezetőjében gyorsan nyoma veszett az első napok bajtársias magatartásának – a Bajusz becenevet viselő parancsnokról így például nem csupán az derül ki, hogy kiváló szervezői adottságai voltak, hanem az is, hogy lassan a rangkórság és a hatalomvágy is úrrá lett rajta. Az egyszerű corvinisták, a pesti srácok harcát ábrázolva pedig Benedikty azt is képes megjeleníteni, hogy a hősies helytállás során mindenki rákényszerülhetett egy-egy lelkileg nehezen feldolgozható döntésre is. Mérlegh Sándor egy ízben például azt az emlékét idézi vissza, amikor magára hagyott egy súlyos sebből vérző tizennégy éves fiút, hogy kimeneküljön az aknatűzből: „Fényességes napok? Igen… Igen! És mégis, egész hátralévő életében (ha lesz még) morzsolgathatja majd az árulások és cserbenhagyások rózsafüzérét. Mert, ha az első két-három napon nem is, de a harcok végére mindenki összegyűjtötte a maga (többnyire saját tehetetlenségéből fakadó) aljasságait. Mint sok mást, ezt sem lehetett megúszni.”
    A regény eposzi monumentalitását azonban Benedikty más eszközökkel is igyekszik megteremteni: Mérlegh labirintusában előrehaladva 1956. november 11-éről visszatekintve más történelmi korokba és helyzetekbe is elvezet bennünket a képzettársítások szeszélyes láncolata. Jani bácsi, Mérlegh gyermekkori ismerőse emlékeiben alámerülve 1914. augusztus 21-én megérkezünk az első világháború galíciai frontjára is, ahol a sztojanowi attak után a magyar huszárok Szklin felé törnek előre. Az egyik corvinista vezető, Foglyos múltjába beavatást nyerve pedig a második világháborúban, a budai várban találhatjuk magunkat, ahonnan 1945. február 11-én együttesen kísérlik meg a kitörést az ostromgyűrűbe zárt magyar és német csapatok. A két, látszólag talán túlzottan is messzire vezető asszociációs lánc értelmét a regényben csakis és kizárólag az adhatja meg, hogy Benedikty tudatosan törekszik arra, hogy prózájában minél több nyoma maradjon az eposzi szemléletmódnak. A megszálló orosz csapatok ellen vívott szabadságharc eposzi monumentalitásához rendkívül jól illenek ugyanis az ilyen térbeli és időbeli ugrások nyomán kirajzolódó történelmi párhuzamok: azok a csatajelenetek, amelyek során ugyanúgy orosz katonákkal szemben sorakoztak fel a magyar katonák, mint 1956-ban.
    De az eposzi látásmód és szerkesztésmód más jellegzetességeit is magán viseli a regény: a történetet ugyanis a rendkívüli fordulatokat hozó s az állandó izgalmat szavatoló kalandok tartják mozgásban. Benedikty regénye éppen ezért minden rafinált labirintusjátéka ellenére is rendkívül olvasmányos tud lenni: a corvinistákból szervezett elhárító osztag újlipótvárosi akciójának ábrázolása ugyanolyan érdekfeszítő, mint az orosz tankokkal szemben folytatott mind kilátástalanabb küzdelem és a harcok szünetében kibontakozó, egyre mélyebb emberi kapcsolatokká nemesedő barátságok és szerelmek bemutatása.
    Az is igaz viszont, hogy az emberi kapcsolatok megjelenítése során olykor kissé ellaposodik az amúgy izgalmas és következetes „labirintusjáték”: Benedikty írói adottságai jól láthatóan akkor tudnak a leginkább kiteljesedni, amikor a Mérlegh tudatában áramló asszociációkat követve olyan jeleneteket ábrázolhat, amelyekben a leíró részekbe szabadon beleszövődhetnek Mérlegh belső kommentárjai és monológtörmelékei. A regény szövegében olykor azonban háttérbe szorul ez a sajátosan lüktető és áramló próza, s egyes jelenetekben a szereplők hosszas dialógusokat folytatnak – ezek a jelenetek pedig a regény művészileg legerőtlenebb részeivé válnak. Különösen bántóak a hamisan csengő dialógusrészletek az első kötet fináléjában, akkor, amikor a harcok szünetében hazatérő Mérlegh Sándor további sorsáról kezdenek egymással vitatkozni az újdonsült szakaszparancsnok szülei.
    A Szuvenír azonban az ilyen, apróbb megingások ellenére is maradandó értékű, különlegesen jól sikerült műnek tekinthető. A felnövekvő nemzedékek számára akár ajánlott olvasmány is lehetne, hisz a szabadságharc hőseinek, a pesti srácoknak a mítoszát minden ideológiai elfogultság és politikai hátsó gondolat nélkül, a maga teljes szépségében és szomorúságában festi meg – és helyezi el a város ma is élő és elevenen lüktető terein.
    Igen. A Szuvenír hatása talán azért is lehetne kiváltképpen felkavaró a fiatalok számára, mert azokon az utcákon és tereken játszódik, amelyeken ma is nagyon sokan megfordulunk. Hihetetlen olvasni ezeket a csatajeleneteket: mert minden valóságosságuk ellenére is szinte szürreálisnak hatnak. Nehéz elképedés nélkül olvasni arról, hogy a Ferdinánd hídon egyszerre csak végiggördül egy orosz tank – azokon az útvonalakon dübörögve át, amelyeken ma már például a Westend City Center hívogató fényei felé sietnek a békés járókelők.
    Benedikty Tamás regénye így azért is rendkívül jelentős alkotás, mert fordulatos cselekményszövése és eposzi gazdagsága jóvoltából elvben minden adottsága megvan ahhoz, hogy olyan fiatalokhoz is eljuttasson egy történelmi üzenetet, akik amúgy nemigen szoktak töprengeni a nemzet sorsának tanulságain. Ez az üzenet pedig arról szólhatna, hogy ebben a városban nem mindig lehetett szabadon járni-kelni. És ezt az üzenetet soha nem szabadna elfeledni. Mert ennek ismeretében jobban meg tudnánk becsülni a szabadságunkat.
    A porondon egy folklórest művészei táncolnak. Háncsszoknyás lányok, szemtelenül ágaskodó, meztelen mellekkel. Amnéziából érkeztek. Amnézia gyönyörű ország, valahol Indonézia és Brazília között fekszik. Mérlegh Sándor még úgy tanulta az apjától, hogy ez az egyedüli sziget, „az utolsó paradicsom, ahová el lehet menekülni az ávósok rugdosása, gumibotjai elől”. De az Amnéziáig vezető utat csak kevesen bírják ki. Nehéz egyre csak azt hajtogatni: „nem emlékszem, nem emlékszem”. Az a legbonyolultabb a játékban, hogy közben persze mindenki mindenre emlékszik. Tisztán és világosan. És ez így van jól. Ez a természet rendje. Mert soha nem szabad felejteni. Nem engedhetjük meg magunknak.

Toót H. Zsolt