Poszthumanista poétika

    Lackfi János Illesztékek című könyvének borítóján (Tevan, 1998) Vajda Lajos grafikája látható: két, vonalakra bontott (szentendrei) ház motívumai között egy naptányér-napkorong emelkedik fel a magasba – a tányér-korong egyben arc is –, benne függőlegesen lefelé mutató kés. Hogyan kapcsolódnak egy, a látott tárgyi világot a vonal absztrakciójában feloldó grafikus világ illesztékei Lackfi János poétikájának illesztékeihez? Vajda grafikáján a nap- és tányérszerű arc nem nap, nem arc és nem tányér; a ház nem ház, hanem a tető, az ablakok, a kémény, a kereszt motívumainak egymásba kapcsolódó – sokféleképp bejárható – vonallabirintusa.
    Ez az egymásba kapcsolódó motívumokból felépülő jelentéslabirintus jellemzi Lackfi János költészetét is. A kérdés című, kötetkezdő vers pontos látlelet egy talált tárgy szimptómáiról: „Olyan akár egy gumilabda / a bokrok közé elgurult / telek vonulnak át felette / mikor véletlenül / ráakadunk s ha kasza villa / gereblye nem lyuggatta ki / forgathatjuk nyomogathatjuk / nem lehet kiegyenlíteni / horpadását sehogy eloszlik / négy-ötfelé majd összeáll / hirtelen és épp akkora / nem kisebb nem nagyobb talány” – írja Lackfi, és – hiszen erre ösztönöz a Vajdával való párhuzam, valamint az Illesztékek cím is – fel kell figyelnünk a rajzolat finom, egymásba bogozódó, kiismerhetetlen vonalaira. Először is: A kérdés cím jótékony nyitottsága többfelé vezet: vezet a milyen? kérdése felé, hiszen a vers végül is erre válaszol; de óhatatlanul fel kell merüljön a mi olyan? kérdése is. A jól ismert vicc logikája – mi mennyi? – tehát valami furcsa-paradox talány formáját ölti magára, és valóban: újabb csavar, de a vers utolsó – valójában a megjelenített motívumra, a megtalált labdára vonatkozó – szava is ez: talány.
    A talány tehát kettős értelmű: egyfelől a verstárgy, a labda horpaszára vonatkozik, másfelől pedig arra a szövegre, amelynek utolsó szava a talány: ez a kettős értelem (is) az olvasat dekódolásának nehézségét – lehetetlenségét? – jelzi.
    A vonalak illesztékeinek és az Illesztékek vonalainak bonyolultságát kiemelni Lackfi költészetében meglepőnek tűnhet, hiszen a Lackfi-vers mégis valamiféle jól megfogható tárgyi- és eseményvilág köré szerveződik, talán még erőteljesebben, mint az a mai fiatal költészetben általános – mégis úgy érzem, Lackfi újabb versei elmozdulást jeleznek a korábbi kötetektől (Magam, Kézirat Kiadó, 1992; Hosszú öltésekkel, Tevan, 1995) egy bonyolultabb vonalakkal leírható poétika felé. Lehet, hogy ezt a bonyolultságot kompenzálja a versek konkrét és megfogható, sőt, többnyire bensőséges tárgyi „motívumrendszere”.
    Bonyolultság? Bár nem hiszem, hogy konkrét irodalmi hatásról lenne szó – hiszen Lackfi közismert módon a francia nyelvű irodalom felé tájékozódik –, meg kell jegyeznem, hogy a tárgyi világ ilyen „felértékelése” igen jól beillik az angolszász líra egyik – posztmodernnek tartott – vonalába is. „Mint Elizabeth Bishop költészetében is – írja a Dictionary of Literary Biography 1980-ban kiadott, 5. kötete – az épített struktúrákról való csaknem teljes lemondás és a retorika felértékelődése paradox módon a »minden« – a hétköznapi, az átlagos – felértékelődését vonja maga után Ashbery verseiben. Az általános és átlagos, pillanatokra, akár transzcendenssé válhat…” Igazából tehát nem a tárgy, hanem a transzcendenssé váló tárgy az alapegysége – grafikai hasonlatomhoz visszatérve, láthatóvá tett vonala – ennek a költészetnek: „Az ablak túloldalán / valaki tisztítja az üveget / Először még homályosabb lesz / a kép szétkenődik / a piszok bevonata / Majd kitisztulunk / én a látó / és ő a látvány / ki mostanáig engem keresett / vagy én kerestem / tisztogattam őt” (Túloldal). A hétköznapi helyzet, a „mindennapok” eseménye, a takarítás fokozatosan a látás, a megismerés – sőt: az „ő” és az üvegen tükröződő „én” – parabolájává válik.
    Korábbi írásomban, Oravecz Imre Halászóembere kapcsán foglalkoztam a parabola (a Halászóember esetében egészen konkrétan a példabeszéd) alakzatával. Nem állítom, hogy minden mai vers a parabola kaptafájáról jött le: de e két költő, Oravecz és Lackfi esetében fontosnak és termékenynek érzem, hogy költészetüket e gondolatalakzattal összevetve értelmezzük.
    A parabola nyilván nem egynemű jelenség: ha példabeszédet emlegetünk, legelőször Jézus mondásai jutnak eszünkbe. Jézus példabeszédeken (azaz parabolákon) keresztül tanította tanítványait és a népet (Mt 13.). Élesen különválik azonban egymástól az a jelentés, ami a tanítványoknak, és ami a népnek szól. A példabeszédet tulajdonképpen a tanítványok sem értik meg – nekik azonban Jézus megmagyarázza. A példabeszéd esetében tehát van megmagyarázható, feltárható értelem: de a példabeszéd ezen, hagyományos alakzata fehér holló a mai irodalomban. A parabola tágabb értelmezésére van szükségünk; ehhez Ricoeur megállapításait érdemes ismét felidéznünk. „Ricoeur szerint a probléma abban áll – írom Oravecz kapcsán –, hogy a példázat – a történet látszólagos »realizmusa« ellenére is – roppant összetett forma: három sík, egy elbeszélő, egy ehhez kapcsolódó metaforikus folyamat, melyet »az egész struktúra, maga az elbeszélés hordoz« és egy bizonyos »minősítő«, egy »radikális vonás« összekapcsolódása során keletkezik.” Az így keletkezett képlet – történet, metafora, minősítő – már elég általános ahhoz, hogy bizonyos irodalmi alakzatok elemzésére és értelmezésére használni tudjuk, függetlenül a szöveg terjedelmétől és műnemétől. J. Hillis Miller például egy apokaliptikus és egy parabolikus forma összekapcsolását mutatja ki az ismert Joseph Conrad-regény mélyén – utóbbi, a parabola pedig egy realista történetből és egy „másképp kifejezhetetlen valóságból vagy igazságból” tevődik össze. Míg Jézus példabeszédei közelebb állnak az allegóriához, Miller szerint Conrad regénye nem allegorikus: értelme a bennfentesek, a tanítványok számára sem magyarázható.
    Alighanem a parabola ezen – nem példabeszédszerű, nem allegorikus – ágához áll közel Lackfi verseinek – véleményem szerint központi jelentőségű – alakzata. A szituáció, a történet, a tárgy mögött mindig lappang valamiféle, hol megfejthető, hol rejtélyesebb titok, amely az egész szöveget átértelmezi: metaforizálja. „Az áttetszőség mint törékeny / higanyoszlop halad / a föld alatt / Nem állíthatják meg falak / se kövek, mind magasabb / e kristálytiszta láz / Átlátszatlanság veszi körül / felfogja estét gyöngéden emeli / így óvja és töretlenül / ereszti szabadon / ha kinyitod / a csapot” (Az áttetszőség). Ez esetben kiderül, hogy a találóskérdés-szerű vers megfejtése: folyóvíz, csapvíz; de csak az utolsó sorban: és éppen ettől, a megfejtés révén válik a szöveg titokzatossá, rejtélyessé; hiszen a vers, a szöveg ennél jóval többet sejtet. Nem tudunk beletörődni a megfejtésbe. A leghétköznapibb víz a retorika játékának metaforája, az ellentétek (áttetszőség – átlátszatlanság) hordozója, a parabola képlékeny, áramló anyaga lesz. A cím tehát – ismét paradox, az áttetszőség a vers átlátszatlanságára utal.
    Más esetben nem a rejtvény lefelé fokozó feloldása, hanem maga a hétköznapi szituáció, a „mindennap” válik rendkívülivé: „A kanál nyüzsgő / tócsákat szakít ki / a zöldes lápvilágból / Olykor kés éle tár fel / többé-kevésbé engedelmes / sziklarétegeket / És nem szűnik / a villa szárnyas röpte / porcelántól fogzománcig / hol könnyebb, hol dúsabb a teher / A szőlőfürt a tálon csupa mozgás / áttetsző szemekkel / labdázik időtlenül” (Étkezés). Ebben a versben minden eleven: a főzelék nyüzsög, a szikla engedelmes, a villa szárnyával verdes, a szőlő labdázik. A cselekvő tárgyak világában mégis minden mozdulatlan: minden „időtlen”, „porcelántól fogzománcig” tehát valamiféle azonosság felé halad.
    És itt bizony rejtőzik valamiféle erős paradoxon. Akárcsak a jézusi példabeszéd esetében – csak a látó lát, és a halló hall; tehát, ahogy Miller fogalmaz: „ha megérted a példabeszédet, akkor nincs rá szükséged”. De ha látó és halló vagyok – és fölismerem, hogy paraboláról van szó –, valójában a szöveg számomra elérthető megértésének határait ismerem fel: ez az a pont, ahol az allegorikus példabeszéd eltér a metaforikus folyamatként felfogott parabolától. Lackfi idézett verse egyértelműen az utóbbi csoportba tartozik: az étel elevensége irracionális mozzanat, ricoeuri értelemben minősíti át az étkezés hétköznapi, megszokott jelenségét.
    A Lackfi verseiben kimutatott parabola alakzata tehát semmiképpen sem valamiféle jelentés, hanem éppen a jelentés viszonylagossága, a dolgok, a tárgyak, az események átértelmezhetősége felé irányítja figyelmünket. És ez nem csak a szöveg, hanem a világ átértelmezésére is vonatkozik: Lackfi versét olvasva az étkezés többé nem táplálkozás, hanem a világ elevenségének – életének – magunkhoz vétele: profán, vagy kevésbé profán áldozás. A parabola lényegi részeként fölismert minősítő tehát a profán világot is nemcsak irracionalizálja, hanem – itt – szakralizálja; ez a szakralitás a versek tanúsága szerint valamiféle, a világ tagoltságának tudatát megelőző, hogy úgy mondjam, elementáris szemléletből fakad. Egy ilyen világszemlélet számára természetes, hogy – idézett versünk utolsó versmondatában – a keresztény ikonográfiában központi szerepet játszó szőlő a vész Vörösmartys megidézőjévé váljék: lehet, túlságosan szubjektív asszociáció, de nem tudom az „áttetsző szemekkel labdázik” – ha emberszemekre gondolok, önmagában is horrorisztikus sort – Vörösmarty „Vérfagylaló keze / Emberfejekkel lapdázott az égre” soraitól érintetlenül, ártatlan tudatlansággal olvasni.
    Míg Ashbury költészetében a tárgyi világ felértékelődését, sőt transzcendenciáját a vers koherenciájának, épületének töredezettsége, „lakhatatlansága”, az asszociációk szórtsága okozza, Lackfi esetében egészen másról van szó: a meglehetősen koherens, építmény jellegű vers az irracionális utalás – Ricoeur szavával: minősítő – által válik nyitott a jelentések játéka, a megfoghatatlan felé. Ez a „megfoghatatlan” – ez esetben – egyszerre a világ és az irodalmi nyelv, a trópusok és alakzatok tulajdonsága. Hogy úgy mondjam, Lackfi költészete az írás legősibb tapasztalataihoz nyúlik vissza. A parabola mind az egyetemes, mind a magyar nyelvű irodalom legarchaikusabb rétegéhez tartozik: „Szinte természetes tehát – írja Sylvester János és kora című könyvében Balázs János –, hogy az első magyar szerzőtől eredő, ismert stilisztikai értekezés, Pesthi Gábornak Aesopus-fordítása elé csatolt latin nyelvű előszava is a parabola jelentőségéről, nyelvbeli szerepéről szól.” Balázs idézi is Pesthi Gábort: „tudva tudjuk, hogy úgyszólván mindennemű közlésnek a parabolák és példák kölcsönöznek fényt és teljes méltóságot, mert ezek beszövése (mint a tudósok feljegyezték) megkettőzi a nyelvbeli kifejezőkészség adományát…” Érdekes számunkra, hogy Pesthi – nyelvi megkettőzésre vonatkozó – érve jóformán egybeesik Lackfi verseit illető tapasztalatunkkal: azzal a kitétellel, hogy Lackfi esetében nem kettős jelentésről, hanem egy föltárható és egy, mint láttuk, tulajdonképpen nem föltárható jelentésről beszélhetünk. Mint Balázs kimutatja, Pesthi elmélkedése Erasmuséra vezethető vissza: „…a beszédnek nemcsak fényét, hanem úgyszólván minden méltóságát a metaforák kölcsönzik. A parabola ugyanis, amit Cicero collatiónak nevez, nem más, mint kifejtett metafora…”
    Ez a humanista meghatározás – a parabola mint kifejtett, másként fogalmazva, kiterjesztett metafora – pontosan az, amit Lackfi versei központi alakzatának meghatározásához kerestünk. A Lackfi-vers rövid, tömör szöveg, nem ad teret a történetnek, mint a példabeszéd; többnyire egyetlen metaforának egy tárgyba, szituációba vagy egyetlen gondolatba való kifejtése, kiterjesztése. Ez a meghatározás a viszonylag hosszabb versekre (Valaki, Új naptár) is áll.
    Észre kell venni, hogy a legegyszerűbb „parabola-vers” – „Egyszerű, mint egy ajtócsapódás / amely a levegőnek láthatatlan / papírlapjait most méretre vágja” (Egyszerű) – is a világ és a dolgok, a dolgok és a nyelv kapcsolatára kérdez rá; azzal, hogy metaforikussá teszi a dolgot, a dolog – a világ – és a nyelv egynemű kapcsolatát kérdőjelezi meg. Nem azt mondja, hogy a világ ilyen; hanem azt, hogy ilyen és ilyen szavakon keresztül látjuk valamilyennek. Természetesen nem tud, nem is akar kitörni a szavak köréből – nyelve nem valamiféle brillírozó, ötletgazdag, túlontúl választékos költői nyelv –, hiszen a nyelv nem eszköz, hanem az a hely, ahol a világ az emberivel – sőt, mint láttuk, akár az istenivel is – találkozni tud. A „levegő papírlapjai” – ennyi az ötlet, s ha papírlap, akkor már következik, hogy vágni lehet, sőt, írni lehet rá, nyomtatni, könyveket kiadni… De vajon elbírja-e még a könyvek súlyát a levegő? Ad absurdum: milyen könyvek azok? És a nyelv elbírja-e azt a szót, hogy levegőkönyv? Milyen az? Légből kapott?
    Lackfi újabb versei egyneműen súlyosak, mert a bennük felvetett kérdések azok. A határokig, és nem tovább kihasználja a nyelv nehézkedését; és ezzel – hiszen a nyelv nem magánügy – használható formát talált arra, hogy feladat elé állítsa az olvasót. Ugyanis – ha a kiterjesztett metafora meggyőző, és Lackfi esetében az – az előbbi kérdést meg kell fordítani: ha a nyelv elbírja a metaforát, elbírja-e a világ az ily módon parabolává alakított nyelvet?
    Ez – a mérsékeltnek és visszafogottnak tűnő alaphangon túl is mindig megszólaló – kérdés váltja ki Lackfi verseinek valódi nehézkedését; s mivel az ily módon föltett kérdés nyilvánvaló provokáció, nyugodtan mondhatjuk: Lackfi János világalkotó költő.

Prágai Tamás