Az én Szabó Lőrincem

    1. Szerencsés találkozás volt! Először egy versét ismertem meg, a nevét pedig csak nagy sokára, évek múlva. A nevet, amelyhez annyi balítélet tapad ebben a förtelmes világban, amelyet bemutatkozáskor félve, rebegve, vagy nagy garral, hangosan küldünk magunk elé mint valami jószolgálati küldöttséget, puhatolódzó diplomatát, hogy a hallatán döntsék el rólunk, kellünk-e vagy sem, szeretni fognak-e bennünket vagy gyűlölni, lenézni avagy tisztelni.
    Tanítónőnk, Both Gabriella abban az esztendőben valami kombinált ünnepi műsort tanított be nekünk, amely egyszerre volt hivatva megemlékezni az akkor Télapónak átkeresztelt Mikulásról, az iskolában névtelenségre kárhoztatott Jézuskáról, a fenyőfaünnepnek csúfolt karácsonyról és Sztálin ki tudja hányadik születésnapjáról. Sok volt akkoriban az ilyen Both Gabriella. Közülük bukkant fel valahonnan a mienk is, isten háta mögötti falunkban, leánykori névvel, városi külsővel, ráncosan és meggyötörten, és mindezek tetejében egy tízéves fiúval. Így került ide, szintén csak az anyjával, egyik osztálytársunk, Fadgyas Béla is, aki másként volt fésülve, mint mi, másformán kopott ruhát hordott, másként ejtette a szót, így cseppent közénk egy szál magában a katonás léptű, távolba révedő tekintetű, finom arcvonású öreg Muharay, aki mindennap a hajnali vonattal a városba utazott dolgozni. Neki ez volt a keresztje, Bélának az, hogy testületileg utáltuk és kiközösítettük, ami egy gyerek számára valószínűleg a legnagyobb csapás. Both Gabriellának meg alkalmasint az, hogy neki kellett megszerveznie az efféle kombinált ünnepségeket De hát aki elvesztette, vagy akinek kihúzták a lába alól a talajt, az úgy próbál állva maradni, ahogy tud.
    Én akkor már – jellemző a kor színvonalára – nyolc-kilencéves létemre híres ünnepi szavalónak számítottam, holott híján voltam minden előadókészségnek, kapkodtam, hadartam, de hangosan hadonászva, harsányan, magabiztosan tudtam elmondani a rám bízott szöveget, lett légyen az vers avagy próza. Az ifjú diktatúrának ifjú titánok kellettek, és a szelekció valahol egész lent kezdődött. Az öreg Muharay, akit sehogy sem akaródzott bácsinak nevezni, mert merőben különbözött az ilyen titulusra hallgató falubeli öregektől, nem is szólított másként, csak kis kommunistának, mikor esténként, az állomásról hazafelé tartva mindig betért hozzánk az egy liter tejéért, melyet nem közönséges bádog tejeskannában vagy mázas köcsögben vitt el, hanem a még reggel beadott virágfüzéres porcelánkancsóban, amely annyira kirítt anyám konyhaedényei közül, mint Both Gabriella, Fadgyas Béla és az öreg Muharay együttvéve közülünk. Ilyen híresség lévén, a kombinált műsorban csakis én kaphattam a Sztálin születésnapjára szánt iszonyatos förmedvényt, amelynek ma már se egyetlen sorára, se szerzőjére nem emlékszem, Bélára pedig Both Gabriella, valószínűleg a maga és a szerencsétlen sorsra kárhoztatott gyerek gyötrelmeit egyaránt enyhítendő, egy csodálatosan muzsikáló varázséneket bízott:
    Szárnya van, de nem madár / Repülőgép, amin jár…
    A legelső próbán már az első sorok hallatán éktelen irigység fogott el. Nem elég, hogy ide jön valahonnan ez az úri csemete, nem elég, hogy városiasan beszél, öltönyt meg valami nyakkendőfélét hord, amit mi bikakötélnek csúfoltunk, nem vizet iszik, hanem teát, reggelire nem kenyeret eszik, hanem pirítóst – a saját szememmel láttam –, nem elég, hogy síléce van, amit valamelyik nagybátyja az IKKA-n keresztül küldött neki, nyáron biciklit is fog tőle kapni – hanem mindennek tetejébe még ez a vers is neki jut. Mit érdekelt engem akkor, hogy ki írta, a szavak varázsától nem tudtam szabadulni, attól, hogy szél röpíti, ez a gépe, így ül a ház tetejére… meg attól, hogy fehér már az utca, fehér már a muszka… holott halvány fogalmam sem volt róla, mi az a muszka, de azt éreztem, ha Esik a hó, akkor valami ilyesmi történik, és az a muszka is bizonyára tökéletesen a maga helyén van.
    De hát nem azért voltam én az ünnepelt szavaló, a kis kommunista, a diktatúra potenciális titánja, hogy hagyjak magammal kibabrálni. Először a tanítónőnknek szóltam, de ő kötötte az ebet a karóhoz, hallani sem akart semmiféle cseréről, így aztán közvetlen tárgyalásokon és persze sub rosa magával Bélával igyekeztem megállapodni. Ismerve az ő elegáns közönyét, hideg és fölényes érzéketlenségét a mi silány tárgyi világunkkal szemben, egyetlen esélyem a réznyelű késem volt. Egész környezetéből, beleértve jómagamat is, ki tudja miért, ez az egy tárgy keltette fel Béla érdeklődését. Persze, pompás kis darab is volt. Lajos, akit egyszerűen csak Léhűtő Lajosnak tiszteltek, mert ezermester és aranykezű ember létére sem fűlt a foga a munkához, szívét-lelkét beleadta. Egyszer elvittem neki egy ütött-kopott bugylibicskát köszörülésre, ő szemügyre vette, forgatta, aztán kevés munkakedve, de fejlett üzleti érzéke lévén – annyit mondott, csinál ő nekem ebből egy olyan kétpilingás, réznyelű kést, hogy az hét nyelven beszél. Így mondta, hét nyelven beszél, amit kissé furcsállottam, egy kétpengés késtől két nyelv ismeretét vártam volna, de Lajos mindig is mesterien értett a túlzáshoz. Az üzlet megköttetésének feltételéül azt szabta, hogy anyám egy éven át minden reggel ad neki egy liter tejet. Ezzel az újabb túlzással dugába dőlni is véltem minden tervemet, de anyám csodák csodájára ráállt a Lajos szabta árra. Csak később tudtam meg, hogy szegről-végről rokonok is voltunk, így aztán anyám jótékonysága és pragmatizmusa együttesen döntött. A jótékonyság és pragmatizmus nemcsak a távoli rokonnak, hanem nekem is szólt. Az eset nyár elején történt, én pedig nem sokkal előtte kitűnő bizonyítványt vittem haza, jutalmazni nemigen volt szokásban nálunk, nem is volt miből, most meg egyszerre csak úgy magától kínálkozott az alkalom.
    Nos, erre a késre vetett szemet Béla, mint valami egzotikus, az ő világában teljesen ismeretlen tabutárgyra. Így aztán sikerült nyélbe ütnöm a cserét: a próbán továbbra is mondjuk a magunkét, de az ünnepségen enyém az Esik a hó! Memorizálási gondjaim nem voltak, már az első próba után fújtam az egészet, csak szegény Béla boldogult egy kissé nehezen a magáéval, nemcsak az iszonyú vers, de a mardosó lelkiismerete miatt is. Én bezzeg egy pillanatig sem éreztem bűntudatot.
    Eljött a nagy nap, elkezdődött a műsor, peregtek az események, mi ketten léptünk fel utoljára, a piros nyakkendős nyolcadikos lány már be is konferálta a Sztálin elvtárs születésnapjára szóló ódát, sokat sejtetően hozzátéve az előadó nevét is. Én éppen a végére értem az egy szem negró szopogatásának, amire hangszálaim erősítése végett Both Gabriella utasított, kiléptem, és a szokásosnál sokkal lassúbb tempóban, lágyabb hangon rázendítettem: Szárnya van, de nem madár… Az első sorban mozgolódás támadt. Valami előadókészségem azért mégiscsak lehetett, legalábbis, ami a közönséggel való kontaktust illeti. Mindig pontosan láttam, ki, miként reagál. Most például a tanácselnök és a párttitkár megrökönyödve összehajolt, az iskolaigazgató számon kérően meredt Both Gabriellára, akinek az arca lángvörösre gyúlt. Ez nála tilalmat jelentett, mert ellentétben többi tanítónkkal, akik rikácsoltak, ütöttek-vertek bennünket, ő arcának színeváltozásával jelezte a tűréshatárt, hogy eddig és ne tovább. Én azonban könyörtelenül folytattam, úgy is mondhatnám, úgy is éreztem, a vers könyörtelenül vitt tovább: ház tetején sok a drót, megnézi a rádiót, belebúj a telefonba, lisztet rendel a malomba…
    Az igazgató – aki az évi munkatervében két Sztálin-dal megtanítását vállalta az egész iskola számára, és ezt a tervét, pozíciójának hosszú távú megszilárdítására 150 százalékra teljesítette, mert a Nyílj tavasz, mint a virág és a Sztálin nevével mellett már a Szulikót is mindenki fújta – most inkább kétségbeesetten, mint dühösen integetett felém, de számomra éppen a csúcspont következett, a misztikum, amit nem értettem, amint nem érti a hívő a szentháromság egy istent, mégis hiszi, mert másként nem is lehet, és az ilyen misztikum mindig rendkívüli energiákat szabadított fel bennem, sokkal nagyobbakat, mint az élet közönséges törvényszerűségei és merev szabályai: fehér már az utca, fehér már a muszka. Ezeken az érthetetlen szavakon, töredékeken át szivárgott el hozzám a szerelem misztériuma, amikor az olcsó érzelmes dalt következetesen így dúdoltam vagy énekeltem: Jártam ablak híd alatt – mert arra még csak nem is gondolhattam, hogy helyesen így hangzik: ablakid alatt –, hiszen fogalmam sem volt a birtokos személyrag eme választékos formájáról, ezeken át szállt meg a karácsony szentségének áhítata, amikor az éjféli misén a tágas templom boltívei között amúgy is elmosódó éneket hallgatva és együtt énekelve a többiekkel, nagy buzgón értelmet véltem felfedezni abban, hogy ma született, aki után a föld epedett, hiszen az eped igéről még soha nem hallottam, ezeken át csapott meg a halál félelmetes lehelete, mikor legjobb barátommal Simonnal, akinek az apja a bányában veszett oda, összehajolva énekeltük: csákány, ásó jól halad elmerülni föld alatt – mert olyan, hogy emeletnyi föld (így hangzik valójában a dal) számunkra egyszerűen nem is létezett. És most, a hóesés misztériumának eksztázisában, a nagyszámú hallgatóság tömegpszichózisától sarkallva hiába próbált feltartóztatni holmi iskolamester. Diadalittasan folytattam és az újabb meg újabb misztériumoktól ittasan fejeztem be: az utca, a muszka, a néger, a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter, és ráadásul a rádió – mind azt kiabálja, hogy esik a hó! És lám, amint a fejemet dacosan felvetve, az ablak négyszögén át kipillantottam a decemberi koraestébe, az utcai lámpa fényében csakugyan egyre sűrűbben hulló hópelyhek csillantak meg.
    Senki nem tudott megállítani. Az ilyen esetekhez nem szokott vörös nyakkendős konferanszié feddőleg nézett rám és leszólított a színpadról, majd rövid eszmecserére az első sorhoz ment. Ott kellő felvilágosítást kapva a régi magabiztosságával tért vissza a színpadra, és közölte, hogy tévedés történt. A boldog kevesek, akik felfogták a helyzet fonákságát, dőltek a nevetéstől. Aztán Béla elmondta a csereverset, majd az egész első sor dübörgő díszléptekkel kivonult, az ajtóban még fenyegető udvariassággal maguk elé engedve Both Gabriellát, az egész menet valahogy úgy festett, mintha három őrszem kísérne egy rabot.
    Hogy aztán mi történt? Érdekes módon elmaradt a haddelhadd, sőt a tanítónő még meg is dicsért, mondván, milyen szépen szavaltam. Szavainak őszinteségét bizonyítandó, arca eközben nem borult lángba, inkább mintha egy kicsit még el is sápadt volna. És úgy általában is kedvesebb lett hozzám, így félévkor ismét kitűnő bizonyítványt vihettem haza, ami pedig az új tantárgy, a rajz miatt ugyancsak reménytelennek látszott, mivel még egy gyufásdobozt sem tudtam lerajzolni. Az év végén pedig Fadgyas Béláék éppúgy elköltöztek, mint Both Gabriella a fiával és az öreg Muharay, akinek a szemében az eset óta nagyot nőttem. Nem nevezett többé kis kommunistának, amit akkor még nem tudtam kellőképp értékelni, és értesülvén róla, hogy újonnan vett Orion rádiónk előtt ülve a Kinizsinek drukkolok a vasárnapi bajnoki meccseken, felvilágosított, hogy az igazság szerint nem Kinizsi ám, hanem Ferencváros, sőt Fradi. Menjek csak el egyszer a pályájukra, majd meglátom, jobban mondva, majd meghallom. De azért addig nem merészkedett, hogy a különös névváltozás titkaiba beavatott volna. Én azonban egyre többet kezdtem gondolkodni rajta, hogyhogy két nevük van a dolgoknak, hogyhogy másként nevezzük a karácsonyt otthon és az iskolában, hogyhogy a rádió Kinizsit mond, az öreg Muharay meg Ferencvárost, sőt Fradit.
    Telt, múlt az idő, tudtam már, ki az a Szabó Lőrinc, csak azt nem tudtam még, hogy én ki vagyok. Ismertem, mint olyan embert, aki ismeretlenül, névtelenül valami jót tesz velünk, figyelmeztet, hogy nyitva van a táskánk, hogy elejtettük a pénztárcánkat, hogy kibomlott a cipőfűzőnk, és utána már kíváncsiak vagyunk rá. Ó, a rideg pályaudvarok, a hazug ünnepségek, a zsúfolt utcák és nyomasztó hivatalok tömege, a sok szükségtelen, fölösleges arc, amely sehogy sem akar emberekké bomlani és emberré összeállni. Mit kezdjek velük? Ott csak elveszni lehet, pedig én otthon akartam lenni. Ismertem már Szabó Lőrincet, tudtam már, hogy kicsoda, csak azt nem tudtam még, hogy én ki vagyok. Tudtam már, hogy gazdag vagyok, ha emlékezem, csak nem voltak emlékeim, kis falvakban kerestem őket, ahogy ő Csöglén és Adorjánházán, amerre a Tapolca vize folyik, villantotta fel messzi gyerekkorának képeit, alábuktam a Hullámzó Balatonban, melynek ütemére első versét írta, és amely mindvégig minden dolgok mércéje maradt a számára, egy szinten Itáliával és Egyiptommal, rejtőztem a Bakonyban, amelybe ő barangolásai között beleszeretett, beleüvöltöttem a Cuha völgyébe és Tihanyba, amelyekért szerinte ennek a rút életnek a tömkelegében még érdemes élni. És még mindig nem tudtam, hogy ki vagyok, hogy mit kezdjek mindezzel. De annyit legalább már tudtam, hogy ki nem vagyok. És éltem önmagam elől menekülve, lépten-nyomon, mindenkiben és mindenben üldözőt és menedéket gyanítva és remélve.

    3. Aki haza akar jutni és önmaga bírája akar lenni, annak óvatosan, sőt elővigyázatosan kell élnie. Nem ellenállóként, hanem kívülállóként. A kor azonban, melyben erre az elhatározásra jutottam, a legkevésbé sem volt alkalmas erre. A gyere velünk-, a csináld velünk-, a lépj be közénk-kor gyanúsabbnak tartotta a kívülállót, mint az ellenállót. Amaz kívülállást színlel, holott voltaképp ellenáll, emez legalább nem színlel, ellenállni meg úgyse tud. Én kívülálló lettem. Először a könyvtár sötét homályában bujkáltam, ahogy Szabó Lőrinc bujdosott végig a kedvessel, egészen annak haláláig, színlelve és egyben ellenállva azoknak az erkölcsöknek, melyeknek követőjeként nem hagyhatták ott családjukat. A mi bujkálásunknak nem a halál vetett véget. A könyvtárosnő hamarosan megijedt az új státusával immár összeegyeztethetetlen illegalitástól, és kiadta az utamat, hogy férjhez menjen egy finnugor nyelvészhez, aki inkább a szemüvegéhez, mint a bujaságához illett.
    Engem pedig a tanulmányaim közbeni szabadidőm kitöltésének formájában jelentkező sors, avagy talán a még mindig bennem munkáló színészi viszketegség egy filmgyárba sodort statisztának Ez aztán az igazi terep egy kívülállónak! Az átlagosnál magasabb termetemnek, talán a Mikes tanár úrnak is oly tetsző kiborotvált nyakamnak és a kollégiumi súlyemelő gyakorlatoknak hála, dagadó izmaimnak köszönhetően már az első nap kiemeltek a tömegből, és bírósági tárgyaláson egyenruhás rendőrt, háborúban nagytotálos rohamozó katonát meg hasonlókat játszottam. A statisztéria szervezője és vezetője valahogy ismerősnek tűnt. Hát ez az a Lóci, akiből óriás lett – jegyezte meg társam egy primitíven Amerika-ellenes film forgatásán, ahol sombreróban, naphosszat egy tárgyalóterem bejáratánál őrködve rendőrt alakítottunk. Évekig jártam statisztálni, a fián keresztül rajongtam az apáért, és a fiú hálából megajándékozott a kétkötetes Örök barátaink egy dedikált példányával.
    Viszontagságaim következő állomása egy újság volt. Önmagam bírájaként, aki képtelen a kompromisszumra és gyáva a nyílt konfliktushoz, itt is a kívülálló szerepére kárhoztattam. És ezért ismét egy évforduló lett a vesztem. Mennyi szükségtelen jubileum, fölösleges évforduló, tiszavirág-életű ünnep, mennyi csinnadratta kísér végig bennünket, amelyekhez semmi közünk, amelyekről el akarják hitetni velünk, hogy fontosak. Az én esetemben az volt a bökkenő, hogy nem is nekem kellett elhinni, hanem – megbízhatóságomat bizonyítandó – nekem kellett volna egy ünnepi vezércikkben az olvasóval elhitetni április negyedike jelentőségét. Kapkodtam fűhöz-fához, na most maradj hű önmagadhoz, te híres! – és végül, most már tudatosan, ismét Szabó Lőrincnél kötöttem ki. Hogy is élte meg ő azt a felszabadulást? Hiszen megvallja a Tücsökzenében, amikor így ír a szovjet főhadnagyról, a kirgiz Temirkal Umetoliról, aki megmentette a könyvtárát: jöttél idegen egyenruhában, de nem idegen szívvel. Hát ezt fejtegettem abban a soha meg nem jelent vezércikkben. És útilaput kötöttem a talpamra. Mert fél szívvel nem lehet szolgálni az ügyet.
    Házasságomba egyedül a kétkötetes Örök barátaimat vittem hozományként, és mivel a feleségemnek is megvolt, anyagi gondjainkon enyhítendő, rövid tétovázás után eladtuk az enyémet, a dedikáltat, azért mégiscsak többet adtak. Így pazaroltam el lassan az életemet. Még arra emlékszem, hogy a fiam ötéves korában az Esik a hót mondta el, ha jól tudom, én tanítottam be neki. Mégsem házasodtunk össze hiába. Nem sokkal később ugyanis elváltunk. Minden különösebb előzmény nélkül. Azt hittem, a házasságban, mint valami remetelakban menedéket találok a világ elől, és a magam bírája után a magunk bírái lehetünk. De hát két bíró nem fért meg egy lelkiismeretben. A kétkötetes Örök barátainkon megosztoztunk. Én kaptam a másodikat.

Ircsik Vilmos