Márai Sándor

Ágoston halála

Elbeszélés. Írta: Salamon Ákos

    Ágoston nyugalmazott kántortanitó volt egy felvidéki városban.
    A város kicsi volt, szepességien összebujt és szükös, az utcák kanyargósak és rosszkövüek, a házak keskeny, háromablakos frontja mögött alázatossá és szorgalmassá halkultan lüktetett az élet. Az emberek szorosan együtt éltek a városban, civódtak és marakodtak a napi koncért, itt születtek a kövek között és innen alig mozdultak el: széles völgykatlan keretében öregedett a város s a bennlakók nem néztek a könnyező hegyeken tul. Egymáshoz jártak, egymást szidták s szerették, az életcélok itt kielégültek az élet átvegetálásában, a dolgok mélye számukra maga a dolog volt, miben éltek. Tudták egymásról, hogy kinek hány a zsebkendője és szenzációk utáni vágyakozásra nem jutott idejük. A polgármester erős, zömök, nagyhangu emberke volt, fekete szalonkabátot hordott, talán az egyetlen nagyobb stilü ember volt a városban, tudott rendet tartani, félték, utálták és tisztelték. A város különben határozottan fejlődött az utolsó évek alatt. A Fő-tér közepén parkot imitáltak, gesztenyefákkal és padokkal, s egy kőemelvény is volt, hol vasárnap délelőttönként hét elkeseredett zsiros szivü és vörös arcu cseh nagy réztrombitákon régi valcereket bömbölt.
    Ágoston hatvanhárom évet élt itt. Apja kántortanitó volt hasonlóan és a fiából zenészt akart nevelni. Ágoston azonban lusta volt és csökönyös s nem volt hajlandó elmenni a városból, tanulni, utazni és látni. Őseinek lassu, ülő munkában évszázadokon át lehiggadt vére lomhán zajlott benne. Szerette a csöndet, a megszokottat, a békést. Apja lázadóbb természetü volt, néha furcsa, feltörő és szeszélyes futamokat vett vasárnaponként, nagymise idején, ha orgonált s az öreg templom köveiről finom, szines por szállott fel a napfénybe, mit a váratlanul zengő hangok riasztottak fel a kopott szobrokról. Ágoston ősei valahonnan a Rajna mellől jöttek lefelé a viz mentén, a hagyományos tölgyerdők között, favágók, vagy más ilyen kézmüvesek lehettek, kik nehéz és fárasztó kézimunkával keresték évszázadokon át kenyerüket. Ezt bizonyitotta Ágoston keze is, meg az apjáé is, mert kezük, a nemesi munkátlanság és ősi uriság e biztonsági foggantyuja formátlan, kurta és nehéz volt, a körmeikkel pedig egyáltalán nem törődtek, se ő, se az apja. Primitiv és egyszerü emberek voltak Ágoston ősei, kik csöndesen és áhitattal élték a tölgyek között az életet, s a germán erdők zugása a késői utódban, Ágoston apjában hangzott vissza halk morajlással: az öreg kántor néha robusztus és férfiasan szép praeludiumokat fugált a kehes orgonán. Különben csöndesen és megalkuvón élt ő is. Irt egy-két misét, s egy különösen szép Ave Máriát komponált a püspök ezüstmiséjére, melyet ki is adtak az Oltáregyleti tagok. Ez az Ave Mária volt Ágoston egyedüli positiv öröksége.
    Ágoston voltaképen fáradt volt – egész életében semmi vágy és cél nem bántotta lelkét, s a sok munkától nem volt ideje ráébredni, hogy ő voltaképen fáradt, fáradt az életre, az orgonára, szerelemre, mindenre – és ez volt a hiba, hogy ezt csak későn tudta meg. Negyven esztendeig tanitott a Kálvária-hegyen az iskolában Ágoston. Megszürkült, elkopott és elcsendesedett, s akkor nyugalomba ment. A Kálvária-hegy egy kilométeres macskaugrás volt a várostól, s Ágoston a macskaugrást még hatvan esztendős korában is megcselekedte, minden reggel, nyáron, ősszel, csikorgó télviz idején és tavasszal is. Aztán reuma állt a lábába, s egy reggel ágyban maradt a fájdalommal. Aztán nyugdijaztatta magát ekkor.
    Öreg volt, hatvanhárom éves, hajlott hátu, fáradt nézésü, szürke, kopott, nyugdijazott öreg kis kántortanitó volt Ágoston. Felesége is volt, de erről az epizódról igazán nem érdemes sokat beszélni. Erzsi néninek hivta a feleségét mindenki, ő, a férj, Ágoston, mamuskának cimezte. Kövér, szigoru és ájtatos képü, éneklő néni volt ez a mamuska, aki két gyereket gyámolt mindhalálig és hihetetlenül nevetséges összegekből tudott háztartást vezetni. Harisnyában tartogatta a hatosokat és forintokat, mivel különben Ágoston sohasem törődött. Meghatározott formában élték ők ketten az életet, egymás mellett és egymásra utalva, egymást megszokva és feltételezve, a szükségszerüség megértésével és elhivésével. Nem éltek jól és nem éltek rosszul. Éltek.
    Szigoruan megtartott programmal élte a napokat Ágoston. Kilenc órakor ébredt, tejet reggelizett az ágyban. Erzsi néni az ágy előtt állott, mig a tejet itta. Aztán – hasonlóan az ágyban – rágyujtott egy rövid szivarra, mit barna papirszipkába dugott – egy-egy ilyen szipkát átlag félévig használt Ágoston. – Igy szivarozgatott, köhögött és fekve üldögélt az ágyban tizig. Ekkor felkelt. Megmosdott langyos vizben és szombaton a reggeli programm még borotválkozással is bővült. Felöltözött. Sárga cugos cipőt huzott, zsakettet és pettyes Cavalliére nyakkendőt kötött az állógallér alá. Öltözetében mindig tiszta, sőt egyénien csinos volt. Ezt az apjától örökölte.
    Aztán – ha az idő szép volt – kisétált a Fő-utra, a parkba és egy csöndes padon ujságot olvasott. Őszintén megvallva az ujság – mint a más emberek dolgai egyáltalán – kevéssé érdekelte. De elolvasta, megszokásból, mert igy látta az apjánál, ismerőseinél és minden magát intelligensnek vélő embernél, s az ősi szokásokat tisztelni és követni csak oly szükséges volt számára, mint a levegő. Tizenkettőkor hazasétált. Ebéd előtt – csak keveset – imádkozott még, valami rövid fohászt egy szétrongyollott imakönyvből, noha az olvasás még szemüveggel is fárasztotta. Jól és bőségesen ebédelt. Homályosan érezte, hogy a nap összes pontjai közül ez a legtöbbet érő.
    Ebéd után aludt négyig. Négykor – a rászokás pontosságával – felébredt, kidörzsölte az álmot a szeméből, csöndesen leült a divány sarkába és uj szivarra gyujtott. A füstöt nem nyelte le, de játszott vele: összegyüjtötte a szájában, nagy felhőben kifujta és kapdosott utána a kezével, mint a gyerek. Hatvanhárom éves volt.
    Igy szivarozva várta a vacsorát. Ötkor uzsonnáztak, télen, és igy ősz felé már gyertyafény mellett, mert a mindig homályos szobákban korán esteledett. Tejet ivott megint, kalácsot és vajaskenyeret evett hozzá, meg almát. Sokat. Általában Ágoston – merném mondani – inyenc volt. Raffinériával evett. Foga nem volt, a keményebb ételeket, például az almát apró, keskeny szeletekre vágta s az innyével tördelte össze. Lassan és meggondolva evett. Élvezte az ételt.
    Uzsonna után elővette az imádságos könyvet és morgott hétig. Nem tulsok meggyőződéssel, de hittel. Nem voltak céljai, mikért könyöröghetne, se nagy bánatai a multból, mikre vigaszt várna, imádkozott – l’ est pour l’ est – magáért az imádságért. Ez a kétórai imádság bizonyos harmóniát és kielégülést nyujtott bár – ismétlem – soha nem imádkozott valamiért.
    Igy elüldögélt a divány sarkában vacsoráig. Ekkor bejött a tót szolgáló és felteritett. Erzsi néni a vacsorát főzte. Nyolckor vacsoráztak. Vacsora után az asszony elővette a kártyát és patiance-ot rakott. A száznégy kártyából nem volt már csak hatvan, de ez nem zavarta őket. Amit vártak, vagy kijött, vagy nem jött ki. Ezután – féltiz felé – lefeküdtek.
    Egy este, vacsoránál, azt mondta a felesége:
    – Apácska, kosztost fogunk fogadni!…
    – Mi? – kérdezte Ágoston, mert nagyott hallott és kétszer is kellett neki ismételni minden kérdést.
    – Kosztost fogadunk, apácska. Pocsatkó tanár ur szerez nekünk kosztost.
    Ágoston nem szólt semmit. Épen alma volt a szájában és az erős fizikai munka nem engedte, hogy egyéb érzékei is működjenek. Kis idő mulva, mikor legyürte az almát, jónak látta megkérdezni:
    – Miért?
    – Kevés a nyugdij, apácska – mondta természetes hangon az öregasszony.
    Ágoston vállat vont. Bánja is ő. Hozzászokott, hogy a felesége intézze a dolgaikat és ez kényelmes volt. Ha jön a kosztos, hát itt lesz. Csak őt hagyják békében.
    A felesége megkérdezte, formaszerüen, mégis:
    – Hát jó lesz, apácska?
    Ágoston közönyösen bólintott
    – Jó.

    Elsején a „kosztos” bevonult. Magas, barna fiu volt, hosszuhaju és sápadt, élvvágyó, fekete szemü, kicsapott diák volt, aki eljött ide az isten háta mögé érettségizni. Voltaképen gyerek volt, ki korai pogány lumpolásokban kissé megcsömörlött, s fiatalosan, keserüen kopott. Sok könyvet hozott magával, s egészséges összevisszaságban állitotta egymás mellé az Uj-testamentumot, Nietzsche Zaratusztráját, a Modern könyvtár füzeteit, Schnitzler-darabjait és Bergson metafizikai értekezéseit a könyvespolcon. Fehérnemüit Ágostonné áhitattal szemlélte. A házban egy kis felfordulást csinált a fiu, zongorát bérelt, a „Vadász temetése” s „II. Rákóczi Ferenc fogsága” c. szines olajnyomatokat kidobta a falról és helyükbe néhány Beardsly-reprodukciót akasztott, miknek szertelensége – Wilde „Salome”-jának illusztrációi voltak – az öregasszonyt elnémitotta és megdöbbentette.
    Ez a fiu nem volt se rossz, se jó, se nagyon szürke, se nagyon kiváló, egy kicsit pazar volt, egy kicsit tehetséges, amit minden bünei közül talán legjobban szégyelt. Élt Bécsben és Pesten s korán felnyilt a szeme, de ez itt mind nem fontos. A fiu csak azért szerepel e történetben, mert átkosan és csókolnivalóan fiatal volt.
    A fiatalságát tudta s használni is tudta. Ágostont egyszerüen „öregur”-nak cimezte és egy kicsit lenézte, mert öreg volt, mert kopottan fáradt volt, ami sehogy sem illett össze dacos és verekednivágyó fiatalságával. Az első napokban kissé melankólikusan és elpittyedt ajakkal álldogált az ablaknál, a szürke őszi eget nézte, a telefondrótokat, a szemközti füszeres cégtábláját és a drága, régi, bájos Bécsre gondolt, honnan nem régen jött el, egy finom kis szerelem szomoruságával szivében és egy kék szalaggal tárcája egy rejtett rekeszében. Topogott ide-oda a szobában, elsétált a zongora előtt, beleütött, odébb állt, cigarettázott és rosszul érezte magát.
    Délután felé kiment – bizonyos leereszkedő jóakarattal, de be nem vallott társaságvágyással – az első szobába.
    Ágoston délutáni álmából ébredt épen.
    – Na, mi ujság, öreg ur? – és leült a fiu, szemközt vele, reákönyökölt az asztalra.
    Ágoston mosolyogva szivogatta a szipkát.
    – Ujság? He?….
    Egymásra bámultak. A fiu kissé derülten és fölényesen. Ágoston közönyösen és érdeklődés nélkül. De megakadt a gyerek nyakkendőjén a szeme. Széles, finom, nagy csokorra kötött selyem nyakkendő pompázott a fiu ingmellén. Nagyon finom és nagyon elegáns. Uri. Diszkrét. Selyem.
    Ágostonnak megakadt a szeme rajta. Nézte.
    Rosszalólag bólintgatni szeretett volna. Ez a nyakkendő kényelmetlen és szorongó érzéseket ébresztett benne. Erőltette az emlékezetét; miért? Diákkorában – egyszer, tánciskolás estén – valami sápadt kis urleány ilyet emlegetett neki. Hogy ez a szép. És akkor lopva a sajátjára nézett. Rojtos volt, fakó és szegényes. Szürke, mint ő maga. Tisztán emlékezett a fölállóhaju kamaszarcára, amint elvörösödött a tükörbenézéskor. És másnap már a kirakatok előtt álldogált. Villogó fényben, villogó, varázsos dolgok pompáztak ott. Cipők, ó, Istenem, kézelők. Nagy, dus és finom nyakkendők, mint amilyet ez a fiu hord. Mind különös és szines, idegen virágok. A jólét virágai, – hat-nyolc korona – egész kis vagyon.
    Soha nem vehetett ilyet.
    A sápadt leány aztán elmerült az életbe és a multba s Ágoston elátkozta örökre a nyakkendőjével együtt. De most egyszerre visszajött. Gunyos, kihivó kis bakfisarcával előtte állott és lenézőleg a szemébe nevetett. Ágoston nézte a fiut, a nyakkendőjét, elgondolkodva és mélán.
    Aztán lehunyta a szemét.
    – Min gondolkozik, bácsi? – kérdezte csöndesen a fiu.
    Ágoston nem felelt. Voltaképen nem is gondolt semmire. Egy polka zenélt a fülében, trallalás, régimódi polka és magát látta, amint nyurga kamaszként végigkering ügyetlenül a lábakkal a parkettes és tükrös termen.
    – Mondja, és mióta él maga itt, bácsi? – Jérum, hatvanhárom éve, – de csak volt valahol másutt? – és nevetni kezdett a fiu.
    – Ez szép város – mondta később nagyon komoly hangon Ágoston.
    A fiu elpittyentette a száját:
    – Na!… Ismerek szebbet is.
    Ágoston megszivta a szivart. A féléves barna szipka szortyogott.
    – Igen? – kérdezte.
    – Hát, – és nem vágyott el soha innen? Egyebet látni nem akart soha ?
    A kántor bólintgatott a fejével:
    – Nem én.
    – Hm… – a fiu elnevette magát – hát… nyugodtan élni, azt lehet itt, szó sincs róla. Ugy-e?
    – Persze.
    – Másutt persze másként is élnek, – folytatta a primitiv és inkább ugrató bölcselkedést a fiú – ott, persze, többet élnek az emberek a nagyvárosokban. Többet és gyorsabban. Sietni kell, mert sokan vannak és egyre-egyre kevés idő jut csak.
        Ágoston nagy füstöt fujt.
        – Igen?
        – Hát. És – na, nem azért mondom, – de szebben is. Itt nincs szin, nincs mozgás, meleg, fény – mit tudom én. Mifelé élnek maguk, mondja? Csak dolgoznak, küzködnek, aztán megöregszenek és… mégis, mifelé élnek? Valami céljuk csak van? Nem?
– Cél? – dünnyögte Ágoston.
Ezt nem értette egészen. Cél? Miféle cél lehetne? Vagy nem az a cél: élni – magáért az életért, az életet, ahogy rendelve van és kötelesség. Miket beszél ez itt összevissza?
    Idegenkedve tekintett rá.
    – Hát, – mondta aztán, mert érezte, hogy valamit csak kell felelnie – az ember megöregszik. Aztán akkor jó igy, csendben.
    És rámosolygott a fiura. Szelid, öreguras nevetéssel. Ez megzavarta a fiut. Megérezte, hogy ez valami magasabb filozófia, azé az öregemberé, mint az övé, melyet könyvekből szedett, mig ezt az élet csinálta.
    – Hát az igen, – mondta elhallgatóan, zavartan és csendesen.
    Ágoston nem szólt. Szortyogtatta a szivart és maga elé nézett. Az asztal alá, a feketeségbe, csöndesen, megbékélten és szelid nézéssel, ahogy mindig szokott. Jól és kényelmesen ült az öreg divány kiült sarkában. Körülötte, a félhomályos szobában, barátságos árnyban álltak a régi, öreg butorok. A szekrény, az asztal, az ágy. A szentképek a falon. A függöny az ablakon.
    Az ablakon szürkén és finoman huzódott le a köd. Az udvarról fölhangzott az egyhangu zaj, – monoton őszi melódia – fát fürészelnek. Télire, hogy jó meleg legyen. Befütenek majd a kályhába. Estére meleg van s vacsora után felesége előveszi a kártyát és megkérdi:
    – Mit játszol, apácska? Galambom?… Zopf?…
    Mire ő bólint:
    – Zopf.
    Elmosolyodott. A fiu zavarodottan és idegenül nézte. Ez a hangulat és ezek az emberek nagyon idegenek lettek neki egyszerre. Csöndesen fölállt. Az ajtóban hátranézett. A szobában majdnem egészen sötét volt, csak Ágoston szivarja parázslott vörösen a sarokban. Vállat vont. Csöndesen kiment a szobából és nagyon csöndesen vonta be maga után az ajtót.

    Ágoston pedig magában maradt. Megszokhatta, hatvanhárom éven keresztül mindig magában volt. Soha nem jött közel senki a lelkéhez egészen. Ő maga se. Könyveket nem igen olvasott. A zenén nem bódult, nem ujjongott, nem sirt. Miért? És nem igazságtalanság ez? És ez a fiu miért jött most? Miért kellett, hogy egy napon – későn – mindezekre rágondoljon egyszer s megtudja ezeket?
    Aztán oldalt hanyatlott a feje és ledült a diványra. Hatvanhárom évet élt, békességben, csöndes közbecsülésben, egyedül és tiszteletben. Csöndes és nyugodt volt a halála, mint az élete is. A szivére futott kevéssel több vér, mint máskor, ennyi volt az egész. A szivar előrebuktában kiesett szájából, végiggurult a pamlagon, le a földre. Ott lassan kihült és megfeketedett.
    A cseléd gyertyával jött be, hogy uzsonnára teritsen, akkor vették észre. – Ezalatt a másik szobában a fiu egy kissé röstelkedve leült az asztalhoz, könyvet vett elő és ezt mondta:
    – Megemberelem magamat. Tanulni fogok, dolgozni és élni. Vége a henyélésnek. A munka az élet. És az élet a legszebb.
    Nem valami meggyőződéssel mondta, de hittel. És az ifjuságnál ez is elég.