„Soha nem jött közel senki a lelkéhez egészen”

    Az alábbi írás Márai sorrendben harmadik, nyomtatásban megjelent elbeszélése. Ekkor még álnéven írja műveit, talán „kockáztatni” nem akarván a sikertelenséget, vagy az eperjesi gimnázium által megszabott feltételeket akarta teljesíteni (egyházi iskola tanulója csak engedéllyel írhatott nem egyházi újságba). Az álnév használata mellett az írás érdekessége, hogy címében – mint az ebből az időből származó elbeszélésekében – személynév szerepel (például Lucrétia fia; Kristóf kezd rosszat sejteni; Ernő).
    A történeten végighúzódik egy mélylélektani vonal, mely a „hatvanhárom éves gyermek” ösztöni szinten megélt vegetálását elemzi és összegzi. Találkozása az ifjú „kosztossal” két gondolkodásmód és értékrend, tehát két világ összeütközése, melyből csak a lázadó, élettel teli ifjú kerülhet ki győztesen szemben a megszokásaiból (és nem hagyományaiból) élő „halálraítélttel”. Ágoston szinte negatív ellenpárja az igazi „kassai polgárnak”: „…lusta volt és csökönyös, s nem volt hajlandó elmenni a városból, tanulni, utazni és látni.” Ezzel szemben A kassai polgárokban ezt olvassuk: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél. Tanuld meg nyelvüket, mert a mi szavunkat senki sem érti e világban.” Életének hatvanhárom éve szükségszerű kudarc, mely öntudatlansága és igénytelensége miatt halála „minőségét” is meghatározza. Nem voltak céljai, nem volt valódi értékrend életében – olyan Ágoston, mintha nem is élt volna. Más módon, de mégis hasonlóan szánalmas, mint Tolsztojnál Ivan Iljics vagy Franz Werfel „hőse” A kispolgár halála című kiváló elbeszélésben. Természetes, hogy átadható, tehát szellemi öröksége sincs a történet címszereplőjének.
    Életrajzi szempontból is figyelemre méltó az eredetileg az Élet (1917. január 7. 11–21.) című hetilapban megjelent írás, mivel több, az íróra vonatkozó elem is megtalálható benne. Néhány ezek közül:
    – a „kosztos” „magas, barna fiú volt” (tizennyolc éves korában, a katonai sorozáskor 182 cm magas volt);
    – „kicsapott diák volt, aki eljött ide az isten háta mögé érettségizni” (Kassáról, a premontreiektől eltanácsolták, így került Eperjesre, ahol vizsgáit „egyszerűen letette” minősítéssel jellemezték);
    – „Nietzsche Zarathustráját, […] Schnitzler darabjait” (mindkét szerzőtől fordított: előbbinek nyomát első kötete, az Emlékkönyv (1918) egy mottója őrzi, utóbbitól a Szavak komédiája című színművet több könyvtárunk őrzi Márai átültetésében.
    Végül érdemes felfigyelni az elbeszélés egy leírására, melyet „ifjúkori önarcképként” is olvashatunk: „Ez a fiú […] egy kicsit pazar volt, egy kicsit tehetséges, amit minden bűnei közül talán a legjobban szégyellt. […] A fiú csak azért szerepel e történetben, mert átkosan és csókolnivalóan fiatal volt.”
    Aki ismeri a Márai-emlékkönyvben (Éltem egyszer én, Márai Sándor; Helikon, Budapest, 2000) megjelent, 1923-ból származó fotót, az szemléltető illusztrációt kap az elbeszélés „kosztosához”. Annyi már e korai fotón is látszik: ez az ifjú nem hal meg Ágoston módjára hatvanhárom éves korában. De ez már egy másik, sokkal hosszabb történet…

Mészáros Tibor