Novák Valentin

Isteni Szél

    Isteni Szél támadt a virágos dombok mögül. A hószirmok megborzongtak, s bepermetezték áttetsző fátylukkal a barna göröngyöket. Tavasz volt. Jakamo huszonkettedik tavasza. Csak a távoli robbanások árnyékolták be, s a rémhírek, melyek arról tudósítottak, egyre több és több ellenséges hadihajó szorongatja az Ezer Szigetet. Jakamo tudta: a következő reggelen, indulnia kell. Mikor a Nap vörös vonallal festi a hegyek gerincét, neki kell vágnia azzal a rozoga szerkezettel a végtelennek tetsző tengernek, amin már három bevetést is végigszenvedett mint „vakmerő” pilóta. Úgy kémlelték ők onnan, a Nap-birodalom magasából a szürke hajókat, mint bálnalesen fürkészik törékeny bárkáikból a víz mélyén suhanó, vibráló körvonalú cetárnyat a minden vésszel dacoló „ámbra”-vadászok. Önként jelentkezett, hisz közölték, ha nincs vállalkozó, akkor kijelölnek, az pedig a legnagyobb szégyen.
    Reggeltől délutánig a parton ült. Tulajdonképp szégyellte a fejpántot, amit kiérdemelt, s ami miatt a közeli falu csitrijei egész nap környékezték. Rühellte a hősiességet, az eljövendő mártíromságot s a megelőlegezett tiszteletet, ami ez esetben fölfokozott testi vágyat jelentett a lánykák részéről. Minden figyelmét az kötötte le, hogy még véletlenül se forduljon a magakellető süldők felé. Bakancsa sarkát a fövenybe fúrta, mint a távolba ugrók földre érkeztükkor, s megfeszülve, kezét háta mögött a homokba süppesztve-támasztva kémlelte a kifürkészhetetlent. Ám a hullámok nem csevegtek véle, csak puha sírját sejtették a maguk mormogó, rejtjelezett nyelvén.
    Az utolsó előtti napon kedvező becsapódásokról értesültek. Mindenki örvendett, hisz az utóbbi hetekben nem ez volt a jellemző. Négy gépük röppent ki, s két hadihajót sikerült elsüllyeszteniük. Túlnan vagy háromszáz halott, ők néggyel adóztak a császárnak és az isteneknek. Szépnek tetszett ez a kora délután. Visszarévedt gyermekségének idejére. Kujomi apó jutott eszébe, aki rengeteget mesélt az Isteni Szélről, s minden évben, virágbomláskor, elvitte őt ahhoz a sziklás parthoz, ahol a legenda szerint szétforgácsolódtak a kínai hajók. Ott ültek csöndes áhítatban órákon át, s kémlelték a kifürkészhetetlent, a hullámok boltozta morajló sírt, mely egyformán dukál minden nációnak. Ki sejthette akkor még azt a háborút, amely egy „Heil”-lel kezdődő véres mondat volt, a végén két gomba alakú fölkiáltójellel?
    Az idő tájt, mikor Jakamo még a tizedik esztendejét sem taposta, véletlenül látta elvonulni a császárt és kíséretét abban a völgyszurdokban, ahová a néki kedves süldőlány, Nagocsi után osont minden áldott délután, hogy meglesse annak fürdőzését a patakban. Aznap egyszerre láthatta a Fenségest és a Szépet; az Imádni és a Szeretni valót. A poros úton a császári menet kacskaringózott a Nap után, a patakban pedig a naplány rózsabőre omlott ezer szirommá a csillámokon.
    A parancs szerint hajnali öt óra tizenöt perckor kellet fölszállnia harmadmagával. Egyetlen óra volt még a lefekvésig, s a kötelező és nyugtalan ágyban forgolódásig. Az apó szavai jutottak eszébe: „Mi messze elkerül, jó utat szab néked.” Nem értette igazán. A fejpántját babrálta. Szemére húzta a festett napot. Amögött derengett a lenyugodni készülő, valódi. Bágyadtan meredt a textília szűrte alkonyvilágba. A viharossá erősödő szél „leszállásra” kényszerítette a sápadt szirmokat. Az áttetsző hártyákon, mint Nagocsi bőrén a halványkék erek, átütött a föld nyirkos, fekete húsa. Tavaszi halál, olyan halál volt ez, amit senki nem vesz észre a kikelet érzékbódító kavalkádjában.
    Konokul zúgott a gép motorja. Már harminc mérföldre volt a szárazföldtől, amit csak egy halvány vonás jelölt a láthatáron. A kelő nap ezüst fénnyel csillant meg a repülőnek csúfolt bádogdobozon. A célnak, az anyahajónak, mely felé hárman tartottak, dél-délkelet irányában kellett lennie. Körülbelül tízpercnyi távolságra. A görbe óceán még elrejtette Jakamo szeme elől. A szake ereje már enyészett ereiben. Ezer méteren repült dermesztő, síri hidegben. Nem figyelt a többiek fájdalmas ugratásaira, mi több, a rádióját is kikapcsolta, gondolta, ösztöneire hagyatkozva messzebb érhet. Gémberedett ujjaiban halvány bizsergést érzett. Koszlott nadrágja „idegesen” surrogott. Öt perc múlva meg kell pillantsa a célt, élete értelmét; a „halált hozó” pléhkoporsót, melybe izzó szegecsként ütődik majd bele. Az óceánt fürkészte, mialatt észrevétlen kiszökött a kötelékből. Egy nyomasztó gondolatot igyekezett elhessegetni magától. Kérlelhetetlenül tört rá a Nagocsitól való elszakadás emléke.
    Negyvenhárom tavaszán látta utoljára, mikor egy nevetséges „hőstettéért” hazaengedték a falujába. Minden alkonyatkor kimentek a völgyszurdokba, hogy megfürödjenek, s átadják magukat az édes együttlétnek. Nagocsi földöntúli bájjal ékeskedett. Barackvirágbőre és keserűmandula illata bűnös gondolatokat gerjesztett a fiúban. „Nem, nem megyek vissza! Nem, soha! Ki nekem a császár? Mit nekem a többi istenek, mikor Amateraszu elküldte hozzám a leányát?! Bújunk barlangban, erdők alján, s egyszer csak vége lesz ennek a szigetrengető pokolnak, amitől már az Isteni Szél sem védi meg a japánokat.” Elpilledve feküdtek az utolsó alkony bársonyfüvén. De lassan öltözni kellett, mert éjféltájt indult a vonat, mely a behajózáshoz szállította az áldozati ifjak ezreit. Szedelődzködtek. Gyanús morajlásra lett figyelmes Jakamo. A hegy mögül, ahol a falujuk szerénykedett, tompa dörrenések hallatszódtak. Bombatámadás. Nógatta Nagocsit. „Gyerünk innen! El kell érnünk a Szellemodú-barlangot!” Kapkodtak. A völgyszurdok északi bejáratában vakító fények lobbantak. A tűzijáték egyre közeledett. Fönt nehéz árnyak úsztak, mint mikor tótágast áll a tenger, s halászokra vadásznak a víznek szörnyei. A levegő sistergett. A sziklák szétfeszültek. A fák kidűltek. Légnyomás bódította halak buggyantak elő a patakból. Jakamo, amint a szűk ösvényen szaladtak kéz a kézben, érezte: Nagocsi ujjai kisiklanak a markából, s a lány futásnak eredt a tűzárnak neki. Zihálva magyarázkodott vissza-visszafordulva rohanásában: „A nyakék… a jáspis nyakék… ott maradt… már kétszáz éve jár anyáról leányra… nem hagyha…”
    …A légnyomás ledöntötte lábáról az elképedt fiút. Sóhajtó csöndre ébredt. Egy halovány szél verte sóhaj volt az. Egy költöző lélek sóhaja. Körötte földből kifordult fák. Egy mély gödörbe bucskázott bele. Az érdes rögök között puha, rongyos selymet tapintott. Ismerte ezt a hűsen cirógató anyagot. Nyelte a könnyeit. Végre kikecmergett, s elbotorkált az emésztő tűzön túli világba, a bársonyos pázsithoz, amin ott derengett két szerelmesen ölelkező test lenyomata. Kissé odébb a jáspisék, úgy, ahogy egy órával korábban odavetette a selymekből szabadult, barackvirág-bőrű, keserűmandula illatú, törékeny „istennő”. Jakamo zsebébe süllyesztette emlékét, s szülőfaluját messze elkerülve, a bandzsa, füstös képű Holdat követve, nekivágott a városka felé vezető kacskaringónak, hogy idejében bevagonírozhassák…
    Szaggatta lelkét e gyötrő emlék. El kellett űznie, mert másképp eltéveszti a Nagocsi után vezető egyetlen utat. „Itt kellene lennie! Itt, ezen a helyen! De csak tajtékok. Ott delfinek ugrálnak. Sehol egy hajó! Sehol egy célpont!”… MI MESSZE ELKERÜL, JÓ UTAT SZAB NÉKED… – visszhangzott az apó hajdani intése. „Talán az a folt, az lehet!” S a távolban ringó árnyék felé irányozta rozoga égi batárját, a gépesített isteni szelet. Süllyedt vagy ötszáz métert, hátha jobban Iát. A nap, a sugaras nap, játszi délibábokkal csalta egyre beljebb. „Nem, nem az, csak egy fellegárnyék. Mi lesz? Most mi lesz? Hol a cél? A célom?” Hirtelen eszébe villantak a vers sorai: AZ UTAK PÁRHUZAMJA: EGGYÉ OLVADÁS… A monoton motorzúgás meg-megakadt. Valami hibádzott ott bent, a gépezetben. Ha nincs cél, marad a céltalan zuhanás, a jeltelen odaveszés. Ócska repülője imbolyogni kezdett. Iszonyatos erőfeszítésébe tellett, hogy az alig működő „roncsot” szinten és egyenesben tartsa… A VÉGPONT MESSZESÉGE ÁLMOS VÁGY CSUPÁN… Kudarcba fulladt e motorizált szeppuku, egy semmilyen élet dicsőséges büntetése. Semmilyeneknek a halála is jelentéktelen, de jeltelen legalábbis – gondolta Jakamo. „Mennyivel lennék több, ha százakat taszítanék magammal a hullámsírba, mit csak egy süllyedő hajó jelezne percekig. S mi jogon küldhetnék ismeretleneket magam elé a Nagocsihoz vezető úton, ami csak kettőnknek van kijelölve?”… AMI UTAD METSZI, NINCS KÖDÉBE FORDUL…
    Megfordította a gépet. Már nem érdekelte a céltalanság, a kudarc. Levette nyakából a jáspiséket, rátekerte a botkormányra. Emelkedni próbált. A műszerek sorra csődöt mondtak az erőlködéstől. Kilencszázig küzdötte föl magát. Szemébe sütött a nap. Derült volt az ég, mégis viharos szél kélt, amely ide-oda dobálta az ósdi masinát. Tudta, nincs már annyi üzemanyaga, hogy elérje az Isteni Szél hazáját, a tavaszos partokat. A nap kérlelhetetlenül szúrta a szemét. Megmarkolta fél kézzel a botkormányt, s a másikkal szemére húzta a fejpántot.. Jobbját is a kormányra engedte végül, s érezte, miképp morzsolódnak szét ujjai között a napszín jáspiskövek. A versike utolsó sorát mormolta konokul, míg vakon, de bízva igyekezett tartani a magasságot és az irányt…