Amikor a „különleges életközösségek” dicséretére rovatunkat elindítottuk, nem gyaníthattuk, hogy egyhamar a szőke Tisza természeti és emberi életközösségének olyan fokú védtelenségét kell megtapasztalnunk, mint 2000 februárjában, a pusztító ciánmérgezés ideje alatt. Márciusban ezért felhívást tettünk közzé az ilyen életközösségek védelmét megfogalmazó művészi megnyilatkozások eljuttatására. A beérkező üzenetek színe-javát e számunktól kezdődően folyamatosan közzé tesszük.

Átváltozások

    Séta a forrásnál. Aki egy kicsit érzékenyebb a metafizikára, az tudja, hogy a helynek van szelleme. És tudja azt is, hogy a Genius loci, miként neve is mutatja, az egyedit és az egyetemest kapcsolja össze a mindkettőjük tövét képező Eggyé.
    A latin mitológia géniusza a „mítoszfejlődés” során végül olyan istenné lett, aki az emberrel együtt születik, irányítja tetteit. Ebből a szempontból a görög daimónnak felel meg. (A géniuszra tett eskü az ókori Rómában a legnagyobb eskünek számított, miként korábban a görögök számára a Sztüxre tett fogadalom.)
    A daimón Homérosznál theoszt, istent jelent. Hésziodosz szerint pedig a daimónok a letűnt Aranykor elhunyt nemzedékének lelkei, akik védő szellemekként vigyázzák a rendet a Földön. A daimón az, aki a sorsot osztja. (Töve, a daió többek között azt jelenti: kioszt, feloszt.)
    A görög filozófia „közbeavatkozása” később olyan lénnyé alakította a daimónt, aki mintája lehetett a későbbi keresztény angyalnak (bár inkább az ördögnek lett mintája, ami persze nem nagy különbség, hisz a szituáció azonos): ő olyan fensőbb lény, mely az ember és az istenek közötti között áll mint valami médium, és megszabja, mikor hogyan kell cselekednünk. Hérakleitosz azt mondja: éthosz anthrópó daimón, az ember számára az éthosz a daimón.
    A sámánhitű népek tudják, hogy minden folyó egy égi folyó mása. A Világfolyó a világmindenség gerince, mely átível a felső, a középső és az alsó világon. Ami csak létezik a világon, az mind a kozmikus Világfolyónak, illetve földi folyótestvéreinek partján terül el.
    Hasonlóképpen öleli át a világot a görög mitológia Ókeanosza, mely nem óceán, hanem folyam: körben folyó víz, mely gyűrűként övezi a Földet. Az égen és az alvilágon is átfolyó Ókeanosz nem más, mint a lét foglalata.
    Ezek után nyilvánvaló, hogy nemcsak a helyeknek, de a folyóknak is van géniuszuk, talán csak a költészet által megragadható szellemük. Az élet folyamatosságára, a múló időben hömpölygő állandóság paradox csodájára, a természet létének varázslatára az embert ráhangolni képes folyószellem átléptetheti a parton sétáló lelket egy olyan világba, amely egyszerre különös és otthonos. Amelybe belefeledkezhet. Az ember ekkor megpillanthatja a csak így, elbolyongva megpillantható igazságot: az összeillő lét ragyogását.
    Platón a Kratüloszban szavak tréfás magyarázatával szolgál. Az „igazság” jelentésű alétheiát nem a szokásos
a-létheia módján, el-nem-rejtettségként értelmezi, hanem így: alé-theia, azaz isteni bolyongás. Még ha maga Platón tréfának szánta is ezt, mi nyugodtan elmerenghetünk a gondolat költői szépségén: az igazság mint az istenek bolyongása, avagy az igazság mint olyan bolyongás, amely az istenekhez tesz hasonlóvá, már-már az isteni szférába léptet át.

    A folyó szelleme. Olyan bolyongásra, amely valahogy mégis a valóság felé visz, mindenkinek szüksége van. Nem tudunk élni, ha nem tudunk dolgokba belefeledkezni. (A görög gondolkodás kezdetén a felejtés még a halál jelentésaurájához tartozott, de a lélekvándorlás tanának megjelenésével megváltozott a felejtés státusza. Most már nem a meghaló ember iszik a Léthé túlvilági vizéből, hanem az új életre születó lélek. A felejtés már az élet szerves része. Életünk kezdete előtt sétát teszünk a Léthé, a felejtés folyója partján, és iszunk vizéből, hogy elfelejtsük, ami ott, a tiszta létben, vagyis a nemlétben történt velünk. A platóni anamnészisz-tan alapja is ez, hiszen az emlékezés az ideák tiszta szemléletéhez cipel vissza bennünket, a nemlét birodalmába. Az emberi lét természetes állapota tehát a felejtés.)
    Az emberi lét bizonytalan, rettenetesen ingatag. Ezt látnunk kell, ha az igazságra, az élet megértésére vágyunk. De azt is látnunk kell, hogy élni csak akkor tudunk, ha eredendő, hátborzongató otthontalanságunk (Heidegger) megtalált otthonosságokba felejtődik bele. Ha megleljük a mindennapi lét azon tereit, ahol megpihenhetünk, ahol sétálva a lét bizonytalansága akvarellszerűbb, áttetszőbb lesz, és a felejtődő Semmi lazúros csillogásba kezd. Depresszió helyett melankólia. Bátran kutatva megtalálhatjuk, kijárhatjuk azt a szellemi pontot, ahová állva a legforróbb közelség és a legmetszőbb távolság jár át bennünket. Ez az a pont, ahonnan – tisztább időben – látni lehet mindent. Nekem tíz évvel ezelőtt Csongrádon ehhez hasonló gondolatokra adott alkalmat egy Tisza-parti séta.
    Amikor egy folyót megölnek, megölik a folyó géniuszát, szellemét is. Folyó vízzé változtatják át a folyóvizet: széttépik azt, ami együtt van. Szelleme helyett ezentúl kísértete lesz a folyónak, ez jár vissza, ez rémíti a partján járkálót. (Az élet eltűntével sétálni nem, már csak járkálni lehet a parton. A séta érzelmi tett, táj kell hozzá. Táj fogytán a halálraítélt járkál.)
    Egy szellemtelen, tehát nem létező folyó, miközben bejárja hajdani tájait, a semmi vizét, a nemlét hangulatát árasztja. Az üres Tisza egymaga elvégzi egy egész országrész szellemtelepítését. Semmije mindent elönt: a földeket, az égerligeteket, az itt élő emberek lelkét. Régen, amerre járt, elterítette az élet géniuszát. Most, amerre jár, visszaszívja. Minden élőlény élőhalott a közelében, mert a Tisza tájai megszűntek. (Tájnak nevezzük azt a területet, amely fizikai, lelki és szellemi értelemben is környezetünk. A táj láttán érezzük: ami kint van, valamiképpen ugyanaz, mint ami bent van.) Fák, madarak, emberek ezután is lesznek a Tisza környékén, de már nem fűzi össze őket a Tisza géniusza: voltaképp mind halottak.

    A pusztulás értelme. A Tisza pusztulása a Természet teljes pusztulásának előérzete, jele és motorja. Csak abban reménykedhetünk, hogy mi, akik ma élünk, talán nem érjük meg a természet végét. Hogy a következő generáció sem, abban már nem vagyok biztos. Eljutottunk egy olyan világba, ahol a szaporodás bűn. Vétek leendő gyerekünk ellen. Az emberi lét eredendő bizonytalansága az ilyen katasztrófák hallatán lassan átfordul bennünk valami tompa, sötét, állati bizonytalansággá. Melankólia helyett depresszió, nemcselekvéssel-cselekvés helyett nihilizmus. Oda a magasabb szempont. A Tisza halálát nem lehet magasabb szempontból vizsgálni, nem lehet róla költőien gondolkodni. Egyszerűen megdöglött, és kész. Elvont gondolkodás csak addig lehetséges, amíg van természet, amíg van talaj az elrugaszkodáshoz. Természet addig van, amíg van géniusza. Katasztrófák múltán a természetet úgy-ahogy össze lehet tákolni, hogy az – nagyon távolról – hasonló legyen ahhoz, amilyen a pusztulás előtt volt. De a természet géniuszát, ha elszökött, senki nem hozhatja vissza. Géniusz híján pedig nincs, aki megmondja, hogyan cselekedjünk, nincs, aki gondolkodjon bennünk. Nincs, aki vigyázza a rendet a Földön, nincs már éthoszunk.
    A Tiszával kiölték a magas szempontokat, a szellemet, a gondolkodást. (Kissé komikus az is, ahogy egy ekkora halál partján üldögélek, és megpróbálok okos esszét írni róla.) A médium, az ég felé közvetítő erő eltűnt, a Tisza halálában feltáruló igazság pedig már nem léptet át bennünket, szellemi embereket az isteni szférába, már nem szent bolyongás. Csak egyszerűen lehangol. Nincs remény, barátaim.

Végh Attila