Yvette Reynaud-Kherlakian
Kara Szü vize
Nekem ne nyújtsák a történetet, mint a rétestésztát, mert hamar elunom! Legyen az elbeszélés tömör és velős! Akkor az embert magával ragadja a lendülete és nem tudja letenni. Nem a könyvekből tanultam meg ezt, hanem örmény életemből.
Vahé tehát nagyon is az eposz korát érezte vállára nehezedni, amikor az 50-es években visszatért Maras-ba… Tulajdonképpen nem is Maras-ban született, hanem Bejrútban, 1922-ben. Ebben az esztendőben Kemál Musztafa diadalmaskodott, és nagyon közel került ahhoz, hogy rákényszerítse akaratát a szövetségesekre, az ottomán birodalom – még új, de már legyöngült – legyőzőire. Szmirnában tengerbe dobták a görögöket. Maras-ból lábujjhegyen kisomfordált a francia megszálló helyőrség, amelynek a térség etnikumai közötti békét megóvandó, minduntalan emlékeztetnie kellett a törököket, hogy legyőzték őket, és ezért alázattal tartoznak. Úgy tűnik, azon ígéret fejében távozott, hogy a hajuk szálát sem görbítik meg azoknak az örményeknek, akik ott maradtak az országban. És így ragadtak ott Bejrútban az utolsó ciliciai mészárlások utolsó menekültjei. Néhányan ismét ráleltek szülőkre, szomszédokra, és letelepedtek, mert úgy érezték, hogy így maradnak legközelebb a múltjukhoz. A legmegveszekedettebbek csak szusszanásnyira álltak meg, és már folytatták is útjukat a két Amerikába, ahol úgy hírlik, a szerencse Kanadától Argentínáig mindenütt rámosolyoghat a vakmerőekre. A legjózanabbak azért álltak meg itt, hogy belépési jogot nyerjenek Franciaországba, ahol árral, ollóval foglalatoskodhatnak valamelyik kis hátsó udvar félhomályában – és többnyire meg is kapták a belépési engedélyt. Ami Vahét illeti, ő szakított rá időt, hogy alakot öltsön fogantatás és leszoktatás között. Egy fényképen – ami nem sokkal azelőtt készülhetett, hogy felszálltak a Franciaországba induló hajóra – öntözőkannával a kezében látható. Olyan arcot vág, mint aki elszánta magát arra, hogy mindenkit megöntöz, aki a közelébe merészkedik. Abban a gyermekben ott, aki olyan eltökélt és dundi, mint a legrosszabb bábu, nincs meg a nevetős önszeretet. Az ember azt mondaná, egészségét is odavágná az ellenség lábához, csak hogy kibillentse egyensúlyából…
Úgy harminc esztendővel később, gőz párájától és sziszegésétől fölkavart áprilisi estén Vahé az adanai pályaudvar egyik irodájában veszkelődik. Szó se róla, illedelmesen viselkedik, de meglepően hasonlít az egykori harcias, pufók kisbabára. A Maras-ba, Malatiába, Dizsarbakirba tartó vonat késik. Az állomásfőnök széles, fontoskodó kézmozdulatokkal bizonygatja, hogy nem tudja, de isten bizony nem tudja megmondani, vajon egy vagy három órán belül indul-e a szóban forgó vonat. Nem feledkezik meg a külföldi házaspárnak járó tiszteletről, de a férfi ingerültsége kizökkenti lelki egyensúlyából, és jóindulattal szemléli a batyukkal fölmálházott tömeget, amely a peronokon és a váróteremben fecserészik vagy szunyókál. Vahé két esztendeje él Libanonban, de nehezére esik, hogy újból megtanulja a ravaszsággal tetézett ősi nyugalmat, amely mindent Isten akaratára bíz, és holnapra, holnaputánra hagy olyasmit, amit még ma meg lehetne tenni. Keleties heve, amit a penzióban többé-kevésbé visszafojtott a jóformán minden percére kiterjedő és mozgását korlátozó szigorú időbeosztás, most robban, ha a legkisebb mulasztás történik is a menetrend körül. Fog még hallani rólam az állomásfőnök, aki azért felelős, hogy a vonatok kellő időben elinduljanak és szerencsésen megérkezzenek az adanai pályaudvarra! Az európai és ázsiai francia nyelvű sajtó tudni fogja – és több millió olvasójával is tudatni fogja –, hogy lehet vonatra szállni törökországi utazás végett, amennyiben hajlandóak eltekinteni az indulási és érkezési időpontoktól. És két újságíró-igazolványt kell lengetni, amit a Revue du Liban adott cserébe a Jolán tollának köszönhető s néhány száz olvasónak ingyen fölajánlott több oldalnyi költői prózáért. Az állomásfőnök őexcellenciáját egyik alkalmazott lihegés közepette kiragadja a Vahé-féle leckéztetésből, miután sürgősen várják odakint.
– Na, eggyel végeztünk! – nyugtázza Jolán. – Hány török fej kell neked, hogy formába gyere Maras ostroma előtt!
Vahé már-már mosolyogna, de időben eszébe jut, Dikran, az apja becsületbeli ügynek tekinti, hogy elnyújtsa a vihart, amit támaszt. A jelenlévők fogják föl a helyzet súlyosságát, hogy a mester haragja igazolást nyerjen. Az a baj, hogy Jolán nagyon rossz közönség. Egy olyan vérbeli örmény asszony, mint az anyja, gyorsan veszi a lapot, és annak megfelelően viselkedik. De Jolán, az auvergnat-i olyan, mint az állóvíz… Vahé pillantást vet rá a szeme sarkából. Végül is lelkiismeretesen gondját viseli! Szabad pad után fürkész a váróteremben, és talál is. – Jössz? – kérdi. Vahé tudja, hogy Jolán szép csöndben el fog helyezkedni, és közben bátorítóan körbemosolyog majd, s előveszi táskájából a vasúti menetrendet, kikeresi az Adana–Maras útvonalat, olykor félbehagyja az olvasást, hogy értelmes pillantást vessen a tájra vagy megosszon vele valami fölfedezést:
– Te tudtad, hogy a XI. században Maras hercegség fővárosa volt, melyet örmény kalandor alapított frank zsoldosok segítségével?
Nem, Vahé nem tudta, és fütyül rá. Azt tudja, hogy az éjszaka halad előre, és jó négy órába telik megtenni a kétszáz kilométeres Adana–Köprügazi útvonalat, s a Köprügaziból Maras-ba tartó és Gaziantepből jövő kacskaringós kisvasút hamar kifullad az utolsó harminc kilométeres szakaszán, és kidögölve érkeznek meg. Na és mit fognak látni, kérdem önöktől? E váróterem piszka és bűze után el lehet képzelni. Atatürk ellenzős sapkája nem változtatta meg a fejeket. A sötét szemek szúrósan néznek, és kerülik a külföldi tekintetét. Ha Vahé hirtelen elkiáltaná magát, hogy örmény vagyok, és Maras-ba tartok, királyságom fővárosába, a kések abban a minutumban a fekete körmös kezekbe kerülnének a rongyos zsebekből, a lábukat húzó, nagydarab, bebugyolált asszonyok pedig rikácsolva a koncra biztatnák a férfiakat. – Báránykámat, Antranikot kettőbe vágták egy fejszecsapással. Rárogytam, és azt hitték, végem. – Amikor Majrik ezt mondja, nem sír, de keze a fekete kötényt kapirgálja. Vahé egyedül van, azok között, akik meggyilkolták Majrik gyermekét, és a hátán gyöngyöző izzadság megalvad, mint a gyermekek vére. Egyedül van, és minden tekintet, amely súrolja, belesüppeszti az ezerszámra heverő holtak rothadásába.
Amikor Jolán belecsimpaszkodik a karjába, fölpattan.
– Vonat állt be a peronhoz, és az emberek mozgolódnak. Ez bizonyára a mienk. Látod, nem is vártunk olyan sokat.
– Már nem megyünk el – feleli Vahé. – Gyere. Fáradt vagyok. Biztosan találunk szabad szobát a Des Roses Szállóban.
Jolán a leglágyabb hangján szól:
– De elmegyünk. Két okból. Az első a bosszú. Vahé, Dikran, a száműzött fia és Agop, a fölakasztott unokája, ingyen és méghozzá első osztályon, török vonaton utazik atyái országába. Aztán állnod kell az adott szót. Megígérted anyádnak, hogy iszol a Kara Szü-forrásból.
– Igazad van – ismeri el Vahé, és gyöngéden megszorítja Jolán kezét.
És bőröndjét repülőgép orraként tartva maga előtt kettészeli a tömeget, mint valami hódító. Ezek az ebadták zsúfolódjanak csak össze a harmadosztályú kocsik fülkéiben és ingó válaszfalakkal megszakított folyosóin! Ők ketten magukban vannak a fülkéjükben, és az ülések elég szélesek és eléggé ki vannak bélelve ahhoz, hogy lehessen aludni egy jót.
Fáradtságuk még amolyan fiatalos fáradtság. Úgy ledönti őket a lábukról, hogy felőlük aztán zötykölődhet a vonat a síneken, rá se hederítenek, a fülük botját sem mozdítják rá. Néhány kilométerrel Kürügazi előtt az ellenőr, akiből csak úgy árad a kedvesség, pohár tűzforró teával és pár darab kétszersülttel ébreszti őket. Vahé azon kapja magát, hogy enyhül az ellenérzése. A törökök vademberek ugyan, de hála istennek, munkaidőben nem azok, és a nyugati civilizáció, ha a tegnapi gyilkosokat nem is változtatta bárányokká, a fiaik erkölcsein azért talán finomított valamit.
Napkeltekor futnak be a maras-i pályaudvarra. A város két kilométerre van.
– Mintha fatornyos hazámban lennénk – jegyzi meg Jolán, miközben gondosan orrát ápolgatja. – Távol kellett tartani ezt a csikorgó-nyikorgó, tüzet, füstöt okádó szörnyeteget. Az én auvergneijeim ilyenkor átkozódnak, hogy a pályaudvar távolodik. Kíváncsi vagyok, hogy vajon ezek a mi törökjeink is itt tartanak-e.
Vahé válaszul morog egy sort. Jolánnak meg kellene értenie, hogy kisebb dolga is nagyobb a törököknél meg a vonataiknál. A percet aggodalommal vegyülő ünnepélyes hangulat üli meg. Ott van ama város határánál, amelyben övéi fél évszázada még üzletet tartottak, orvosi vagy jogászi hivatásukat gyakorolták, szigorú tekintetű ikonok védte és jómódot árasztó házakban laktak, és templomokba jártak, melyeket hitük arannyal és ezüsttel ékesített. Aztán a város vadállati vérfürdők árán megvált tőlük. Majrik meséli, hogy a síkságon minden ilyen alkalommal egy csapásra rizsföldek szikkadtak ki, minden bizonnyal azok, amelyek az áldozatokéi voltak. Az idegenek nem jönnek Maras-ba. Ő viszont eljön, ő Vahé, az örmény, aki kétszeresen is idegen, veszedelmesen idegen…
A peron végén zöldes egyenruha, a vállszíjon puskával. Parányit lépegetve araszolgat előre. Mintegy észrevétlenül tart feléjük. Vahé határozott léptekkel elébe megy, kézmozdulattal üdvözli, és törökül – az itteni kiejtéssel – szól hozzá:
– A főnököddel szeretnék találkozni. Itt van?
A másik tátott szájjal nézi, és ujjával egy üvegajtó felé bök. A pályaudvar helyiségei szűkre szabottak, de a vasút alkalmazottai mégis megosztják azokat egy csendőrtiszttel. Azok az utasok, akik megállnak itt, szigorú őrizet vagy külön felügyelet alatt állnak. Vahé útleveleket és újságírói igazolványokat tol a tiszt elé:
– Újságírók vagyunk, és riportot készítünk a környékről több francia újság részére. Íme pár sor ajánlás az adanai kajmakámtól. És főleg vegye jól szemügyre az útlevelemre írt nevet.
– Antalján – ejti ki a nevet a tiszt anélkül, hogy pillantásra méltatná. – Antalján Vahé, Dikran és Hripszimé Antalján fia… Ön az első örmény, aki visszatér ide.
Vahé leereszkedően rámosolyog:
– Sejtettem. De ami megtörtént, megtörtént. Most olyan állampolgárságom van, amely igencsak fölér az önével… Ismerem hagyományos vendégszeretetüket, és bízom az új Törökországban. Biztos vagyok benne, hogy feleségem és én teljes biztonságban végezhetjük majd munkánkat.
A tiszt fölemelkedik székéből, hogy parancsokat vakkantson a nyitott ablakon át. Feketés színű zacskó húzódik a szeme alatt, és öregnek tűnik, meg fáradtnak. Ki tudja, nem emlékszik-e Labib unokatestvérre vagy Méliné nagynénire, aki – a fáma szerint – oly szép volt és oly gőgös, hogy nem akadt férfi, aki meg merte volna kérni a kezét. Két csendőr érkezik nagy sebbel-lobbal.
– A csendőrség egyik kocsija elviszi önöket a város központjába. E két ember ma este hétig rendelkezésükre áll. Kísérni fogják önöket, és elejét veszik annak, hogy alkalmatlankodjanak önöknek. Senkinek ne mondják meg a nevüket! Kívánom, hogy maras-i útjuk szerencsés legyen mind önöknek, mind nekünk.
Mialatt a tiszt utasításokkal látja el a két csendőrt, Vahé halkan morog.
– Átvert az állat! A védelmét kérem, ő meg rám tukmálja a felügyeletét! Vidám dolog lesz a városban barangolni e két fogdmeggel a nyakunkon!
– A biztonságnak ára van – csitítgatja Jolán. – Nézd inkább, milyen pazar idő van. Álomba illő tavasz virágba borult őszibarackfákkal és az égtől mámoros fecskék. Mintha az anti-Taurust faragták volna ki az ég enyhén megkalapált rétegeiben, a síkság pedig vadonatúj zöldben pompázik. Jó, hogy itt vagyunk. Elmondhatod a szüleidnek, hogy csakugyan szép vidék az övék.
A várost két fémrúdon jó magasan elhelyezett tábla jelzi: „MARAS Nufus: 55000, Rakim: 700”. A síkság szegélyén terül el, és fölhúzódik a hegység elődombjaira is a fellegvárig, amelyre török zászlót tűztek ki. A csúcsos cseréptetők szinte lapos födéllel borítják le, amely imitt-amott szétnyílik, hogy kupola ívelhessen vagy minaret emelkedhessen az égbe. Vahé az ajtóhoz szorulva hallgat. Jolán jóindulattól áthatott magyarázatot fűz a vidékhez. Valami derűlátó, szószátyár fogalmazványfélét, amilyet irgalmatlanul áthúz, ha valamelyik tanítványa dolgozatában találja:
– Az auvergne-i parasztnak a „jó vidék” sík föld, amit vesződség nélkül meg lehet művelni. A maras-i síkság jó vidék. A városnak kedvére való és az 5500 lakosnak nem kell emeleteket megmásznia, hogy levegőt vehessen. 700 méter, az eszményi magasság. És nincsenek nagyiparra utaló jelek a tájékon…
– Nekem szól ez a Maras városának jó egészségi állapotát igazoló bizonyítvány? – kérdi évődve Vahé. – Van szemem, hogy lássam. És azért adták a szemem, hogy miközben nézegetem, az emlékekre gondoljak, amelyek nem a te emlékeid.
– Meg akarom akadályozni, hogy rágódj, amikor nem mozogsz, életem párja. Attól ugyanis megecetesedik a véred. Az emlékeiddel akkor tudsz mit kezdeni, ha járkálsz, és szemügyre veszed az embereket… És én nem vagyok meg anélkül, hogy beszélgessek. Hogy mást is csináljak a mosolygás magamba fojtásán kívül. Annyira betartom az utasítást, hogy belemerevedett az arcom.
– Az utasítás hatályát vesztette – feleli Vahé. – Nincs szükség arra, hogy kedvesek legyünk itt.
Az említett utasítás a maras-i zarándokút tervének első vázlatánál született. Következtetésül szolgált az ottomán hím lélektanáról szóló értekezéshez, amit azóta gyakran összefoglaltak: Ne feledd, amit mondok. A török férfi megveti az asszonyt, de miután a lábközből indul ki, minduntalan arra gondol – és romantizmus nélkül, elhiheted! Ha meg akarod nekem könnyíteni a dolgokat az utazás során, akkor szabályoznod kell a mosolyodat. Csak annyira hassa meg „őket”, hogy megnyerjük „az ő” kegyüket.
Jolán erre megjegyezte magában, hogy akkor bizonyára nem egy török akad a mi férfiaink között is, de jobb későbbre halasztani a vitát e tárgyban. Viszont könnyen ment neki, hogy azonnal hozzálásson alakítgatni a mosolyát. Több tükör előtti gyakorlat után sikerült megformálnia egy Gioconda-szerű mosolyt, amely derűt kölcsönzött a tekintetnek anélkül, hogy akár csak megrezdítette volna az arcizmokat. Vahé, miután tanulmányozta a változatokat, az arckifejezések beállítását és rögzítését, közölte, hogy nagyon meg van elégedve. Jolán ekkor elfordult, hogy Vahé ne lássa, amint fintorog. Nem vallhatta meg neki, hogy most undorodik az arcától, az összes kifejezéstől, amelyet ölteni tud. Nem lehet büntetlenül ráerőszakolni a tükörre, hogy olyan fejjel szolgáljon megrendelésre, amely csillapítóként hat Vahé, az örmény és az első eléjük kerülő török között, mert hát a töröktől feltétlenül erőszakot és gyilkolást lehet várni.
– Szóval vághatok pofát? – kérdezi tűnődve Jolán. – Sajnálom, de semmi kedvem hozzá.
A kocsi csili-csálén tervezett tér bejáratánál teszi le őket.
A hagyományos kiszögellő emeletes és sűrű farostélyos erkélyű házak ütött-kopottak, és meglátszik, hogy hagyják szétmállani őket.
Egyikük végső menedékként vastag építőkövekből tákolt ocsmány falnak támaszkodik, amely nem engedi, hogy a szomszéd házra omoljon, amaz viszont teljesen új, hosszú, még hófehér rajta a vakolat, árnyékba borult erkélyeket véstek bele, és könnyű fölosztani egymásra ütő lakásokra. Vahé figyel. Sem anyja, sem Majrik nem tudja megmondani, hogyan néznek ki a házak kívülről, hogyan igazodnak egymáshoz az utak mentén. A ház zárt tér volt, szőnyegekkel bélelten, csipkéktől megszűrten, ahol még akkor is lágy hangok hallatszottak, ha harag támadt, ahol megmunkált rézedények, élénk színű fajanszok csengtek halkan az asszonyok kezében, ahol Isztambulban férjhez ment unokahúgról, Párizsban egyetemre járó testvérről álmodtak. Ha pedig a nők elmentek hazulról, épp elég megerőltetésükbe került, hogy sejtetni engedjék a redőzött köpeny alatt rejtőző test kecsességét, keresztény nők módjára kendőzetlenül hagyott arcuknak megadják a muzulmán férfit szemének lesütésére parancsoló méltóságot, és végül eladják a brokátdarabot vagy a rózsaolajjal töltött üveget… Dikran hajlik arra, hogy fölnagyítsa az emlékeket, és különben is már csak Jolán hallgatja, amikor fölidézi az ünnepek pompáját meg a család vagyonát, amelynek híre ment az egész síkságon, és visszhangja anti-Tauruson és Tauruson át a szultán fülébe is eljutott, a Topkapi-palotába.
A két csendőr türelmesen várja, hogy az idegenek abbahagyják a szemlélődést, és valami kívánságot közöljenek. Ha járókelők közelítenek és lecövekelnek, szigorú arcot vágnak, és ez elég is ahhoz, hogy távol tartsák őket. Azért mégis megesik, hogy egy vakmerő, méghozzá nő – valaki, aki elég öreg ahhoz, hogy jogcíme legyen a gyermeki kíváncsiságra – odáig megy, hogy megkérdezi: „Kik ezek az idegenek?” És a csendőröknek most itt az alkalom, hogy bebizonyítsák, rátermettségük indokolja tekintélyüket:
– Francia újságírók. Városunkról írnak majd az újságjaikban. Ne bámuljanak így rájuk, és válaszoljanak illendően, ha kérdezik magukat! Mutassák meg a Nyugatnak Atatürk országának igazi arcát!
Jolán szívből jövő mosolyt vet a kisgyermekre, aki csodálkozva nézi: vajon tényleg annyira más, mint az anyja? A lurkó kerekded, barna és egyben rózsás pofijával jobban dicséri a maras-i éghajlatot, mint Jolán iménti szavai. Mehmedre hasonlít. Mehmed a fiatalabbik a két csendőr közül. Zömök, egyensapkájának ellenzőjét egészen a szemöldökéig behúzta, minden bizonnyal azért, hogy ellensúlyozza félénk tekintetét. Jolánnak nem kell tiszteletre szorítania. Úgy tűnik neki, hogy mindig Mehmed látóterének legszélén van, hol balra, hol jobbra a tértől, amelyre a csendőr figyelme irányul. Oszmán idősebb és talpraesettebb. Ide-oda forgolódik, hogy végigpásztázza a környéket – ébernek kell lenni –, és úgy mellékesen látja Jolánt. Mehmed megragadja a két zarándok bőröndjét. Vahé lagymatagon tiltakozik. A csomagokat le lehetne rakni valamelyik kávéházban. Oszmán kiegyenesedik, és katonai tisztelgést ad le:
– A kapitány azt a parancsot adta, hogy szolgáljuk önöket, mert ezzel a hazánkat szolgáljuk, és mi engedelmeskedünk a kapitánynak.
Nem lenne illendő az egyenlőségre emlékeztetni. Ne mondják azt, hogy Vahé megakadályozott egy csendőrt kapitánya és hazája szolgálatában.
– Látod – suttogja Jolán –, minden csodálatosan alakul. Ez a két csendőr nem fogdmeg már, aki felügyel ránk, hanem szolgálók, akik jó közérzetünkről gondoskodnak. Ez Vahé, az örmény második bosszúja. Nem kell megostromolnia Maras-t. Szétnyílik az, mint a görögdinnye, amikor áthalad.
Hosszú ideig róják az utcákat. Oszmán és Mehmed büszkén mutatják a vadonatúj postát, a frissen újra vakolt polgármesteri hivatalt, a növekvőben és átszerveződőben lévő kórházat, a madárcsicsergéstől hangos sétateret, amely ezekben az április eleji napokban inkább virágba borult, mint lombokba, s padjai lassacskán megtelnek gyengélkedőkkel, sétabotjaikhoz folyondárként tapadó öregekkel.
Az egyik nyitott ablakon egyhangú dallam szűrődik ki, iskolások mondják föl leckéjüket. E nyakkendős férfiak, akik sietős léptekkel haladnak, alkalmazottak, és irodájukba tartanak… Be óhajtanak menni a külföldiek a régi negyedekbe? Nem nagyon lelkesedünk érte, de miután parancsba adott szolgálatban vagyunk…
Először a láb érzi meg, hogy a „modern” városból a hajdaniba tartanak. A járdák összemennek és eltűnnek. A repedezett makadámutat csúszós és hézagos útburkolat, majd az emberek és az állatok által hepehupásra taposott föld követi. Jolán spárgatalpú vászoncipőt húzott, és így önfeledten vadászhat a festői tárgyakra. Sűrű farostélyos ablakot fürkész, amelynek megrezzent a redőnye. Megáll, hogy lelki szemeivel újrateremtsen egy virágot valami porladó gyámkőben. Elragadtatással fedez föl eresz alatt megbúvó fecskefészket. Fölfigyel arra, hogy az ég kékje a sikátor szűkülete fölött hirtelen sötétebbre vált… Emberek haladnak el, háziasszonyok fecsegnek ablakon keresztül. Oszmán és Mehmed arra várnak, hogy kellőképpen lelassuljon a menet, abbamaradjanak a beszélgetések, és ők elkezdhessenek fölvilágosításokat és tanácsokat osztogatni. A tekintetekben inkább mosolygós kíváncsiságot lehet fölfedezni, mint bizalmatlanságot, és igen sok hang melegséggel telik meg, amikor elrebegi a szokásos üdvözlést, amely rózsákat hint az utasok léptei nyomában. Hirtelen táncot lejtő bakfis cövekel le Jolán előtt az iskolás lányok fekete blúzában, fehér szalaggal átkötött két göndörödő copffal, és belecsimpaszkodik a ruhája ujjába.
– Dzsamilénak hívják – tolmácsol Vahé. – Tudni akarja a neved.
Ámuldozó pillantásokat vetnek egymásra, s a kislány szorgalmasan elismétli, hogy „Jolán”, majd harsányan kacagva elrobog.
– A maras-i gyermekek egészségesek és boldogok – jegyzi meg Vahé. Az emberek meghányják-vetik a pillanatnyi időjárást, a hús árát, a munkájukat, a szomszédaikat. Itt nem történik semmi. Az ember már-már azt kérdezi, hogy egyáltalán történt-e valaha valami.
És Oszmán épp akkor mutat balra egy égett törmelékekkel zsúfolt sikátorra. Néhány fadarab jelzi a széleit, egy meggörbült rozsdaette rácsozat pedig arra szolgál, hogy tiltsa a bemenetelt.
– Ez volt az Antalján bazár. A hadsereg perzselte föl, és a kajmakám még mindig tiltja, hogy a romokhoz nyúljanak. Az Antaljánok eladták a várost ellenségeinek. Gyermekeinknek látniuk kell, hogyan büntetik meg az árulókat.
– Na, helyben vagyunk! – mormogja Vahé.
A múltat, ami szüntelenül ott zsibongott benne külvárosi gyermekévei alatt, ami hosszú időn át a megundorodásig tapasztotta övéihez, amit egy őshonos mérgében nemegyszer a fejére olvasott sértés gyanánt – és amit súlyos teherként cipel magával ide-oda, amióta belépett Törökországba –, megkísérelheti letenni itt, ebben az elátkozott, de látható sikátorban. – Árulás és büntetés – mondta a török csendőr. Kit érdekel, hogy téved, hogy megtévesztik? Kimondta – ő, az ártatlan – azt a nevet is, amit neki, Vahénak el kell hallgatnia. Az Antalján bazárt, az Antaljánokat. Ott volt Vartan, az ötvös, aki kötényébe törülte a kezét, hogy eladja az ékszert, amit épp most vésett ki, és ott volt Kevork, a bőrös, aki Méliné alakjára gondolt, mialatt a bőrszíjakat csúsztatta ujjai között. Meg Labib, aki egyhetes londoni tartózkodás után tetőtől talpig angollá vált, s most az utca közepén halad, és sétapálcáját suhogtatja, hogy kitérítse útjából a vidéki bugrisokat. Dikran meghatározott időpontokban jön. Komótosan száll le a lováról, hogy tudassa, igenis késedelem nélkül be akarja szedni az üzletei után járó bérleti díjakat… Keresztezik és közben nem látják egymást holtak és élők, áldozatok és hóhéraik. Csak annyit tehetnek, hogy némileg félrekotorják az omladékokat – mozdulattal vagy hanggal, ami nem fogódzik semmibe és senkibe. Utolsóként Majrik imbolyog álom és emlék között. Amióta az eszét tudja, dajka volt, és így megtanulta itt tapogatni a padlizsánt, görgetni a csicseriborsót a hüvelyk- és a mutatóujja között, belemeríteni két kezét az őrölt búzával teli zsákba…
– Éhes vagyok – szól Vahé. – Megkérem az őrangyalainkat, vezessenek el minket valami kisvendéglőbe, ahol lehet kapni jó piláfot és kebabot.
Oszmán és Mehmed nem sokat latolgatnak. Muradhoz kell menni. Értenek ahhoz, hogy kiválasszák a tárgyhoz illő díszletet. Az étterem tőszomszédságában húsbolt áll, és kilátás nyílik frissen nyúzott birkafejek füzérére. De sebaj, majd háttal ülnek nekik, és a faszén parazsán sülő hús illata gyorsan elnyomja a gyapjúzsír meg a belsőségek bűzét.
Murad, akit tájékoztattak arról, hogy kik ezek a vendégek, és ünnepélyesen fölkértek, szolgáljon megelégedésükre – a kapitány parancsára és Törökország nevében –, bizonyos Szelimet hív segítségül, aki eddig azzal foglalatoskodott, hogy gyorsan újságpapírba csomagolta, majd a vevő szatyrába csúsztatta a húst. Ő súrol le egy asztalt – a törlőruha nem túl bizalomgerjesztő, de úgy csavarták össze, hogy gyalunak nézzen ki –, gondoskodik a négy láb egyensúlyáról, és kiválasztja a legjobban kipárnázott székeket. Ő kiválóságaik helyet foglalhatnak. Vahé meghívja Oszmánt és Mehmedet, hogy rendeljenek a költségére a szomszéd asztalnál. Oszmán nem fogadja el, és Mehmed méltóságteljesen jóváhagyja. Szolgálatban vannak. De aztán néhány másodperc alatt mégis eltűnnek, és Vahé megkéri Muradot, írjon föl mindent a számlára, amit fogyaszthatnak. Dikran, az apja a muzulmán ünnepekkor negyed juhokat és zsákszámra rizst osztogatott a török családoknak, amelyek napszámosokként és cselédlányokként szállítottak neki. Oszmán és Mehmed nem tudják, hogy amit titokban befalnak, úri megvetéssel van fűszerezve.
Az asztalt azzal az egyszerű és egyben gondos bőséggel rakták meg, amely hajdan olykor örömére szolgált a szegénynek, és elég volt étrendül a gazdagnak. Vastag, alig barna és friss, meleg lepények tornyosulnak fehér tányéron. A hosszú fémtálra rakott nyárson sült húsdarabkák még sisteregnek, a rizs pedig kifogástalan. Megőrzi az edény alakját, amelyben főzték, és két szemet sem lehet találni, amely összetapadna. Mindez jó, és olyan tömör, hogy közbe-közbe húzni kell egyet-egyet a vízzel elegyített és folyékony, enyhén savanykás itallá köpült aludttejjel színültig töltött poharakból.
– Ez olyan, mint Bourg-la-Reine-ben, amikor kölyök voltam, és Majrik főzött – magyarázza Vahé. – Az ölében ülve ettem, és történetet kellett mesélnie. Nem tudtam, hogy az igazi történet a zamatok, amiket a számba rakott. Mama a már felnőtt bátyáimnak akart tetszeni, akiknek francia haverjaik voltak, és büszkébb volt egy jól sikerült ragura, mint egy kebabra. Majrik az, aki makulátlanul megmaradt Maras őrangyalának.
Egy üveg víz áll az asztalon az aludttejes fazék mögött. Úgy kupakolták, ahogy az ivóvizet Törökországban palackozzák, de címke nincs rajta.
– Kara Szü? – kérdi Jolán.
Murad meglepődve méri végig, és aztán gyorsan el is kapja a szemét. Tétován az utcácskára mutat, amely fölfelé kanyarog, és aztán belevesz a semmibe.
– A forrás fenn van, innen húsz perc gyalog. A víz feketének tűnik, ahol kifolyik a sziklából, mivel a hegy szívéből érkezik, és még magában hordja titkát, de amint megpillantja a napot, tiszta lesz és jó ízű. Lenn nagy tartályt építettek, hogy lehessen üvegeket tölteni.
– Megízleljük? – veti föl Jolán.
– Nem – válaszolja Vahé. – A forrásnál iszunk belőle, ahová a szolgálólányok jártak megtölteni az edényeket. Ezt az üveget apám kapja. Biztos vagyok benne, hogy ő sohasem ment el a forráshoz. Csak arra emlékszik, hogy egyik lakoma után nagy kortyokban itta a maras-i vizet, és az ember még a követ is megemészti vele. Amit Murad mondott, egybevág azzal, amit anyám mesélt. Ő nem csak azt fogadtatta meg velem, hogy elmegyek a forráshoz. Innom is kell belőle nyelvemet a szikla egyik hasadékához tapasztva. A fekete víz erénye, hogy vele együtt a hegy ereje is beköltözik a testbe és a lélekbe. Egészen közel a szikla felszínéhez aranytelérek húzódtak, amiket hajdanán kiaknáztak. A fekete víz áthalad az emberek számára elérhetetlen teléreken, és átveszi tőlük ezt az erőt, amit megőriz addig a pillanatig, amikor föltör a szabad levegőre.
– Én is iszom magából a sziklából – fogadkozik Jolán. Mint Vahé, az örmény hű hitvesének, jogom van ahhoz, hogy kapjak keveset ebből az alkímiai aranyból, amely a hegy szívében érlelődött.
Csaknem meleg van, amikor kinn találják magukat Murad áldásaitól kísérve. Az utcácska kihalt. Később fölmásznak a Kara Szüig. Az idő lassan múlik. A léptek elnehezednek. A bőrönd nehéz, és Mehmed csendőrsapkája izzadságtól nedvedzik. Különben Mehmed bök rá határozottan valami lugasra, amit alig ér a nap. Három asztal áll ott kevélyen fapadokkal, és – vannak még csodák! – szalmából font karosszékkel, amely, úgy tűnik, elbír egy álomba merült jóllakott embert. Mehmed kezeskedik a hölgy tisztességéért, akié a létesítmény, vagyis a lugas meg egy üvegfalú terem, ahol két férfi triktrakozik. Itt lehet teát, kávét és limonádét inni.
– Tanúsíthatjuk majd, hogy Maras igenis az újra meglelt paradicsom – lelkendezik Jolán az egyik padra rogyva.
Becsületes-e a tulajdonosnő, vagy sem, ki tudja, de mindenesetre bűbájos. Hennával festett súlyos hajfonata serceg a fényben, s ő kedvesen, érces és kissé fátyolozott hangon szavalja el az üdvözlési litániát. Fekete szemöldök és pilla szegélyezte tekintete lopva fürkész, elhízott, és riszálja magát, amikor megy. „Szakasztott jelképe az ebéd utáni pihenőnek” – mondhatná Jolán. De Jolán ott ül az asztalra könyökölve, és nem szól semmit, annyira átadja magát a félálombani pihenés nagyszerű érzésének. Mialatt a hölgy fölszolgálja a teát, Vahé tétován követi a csukló mozgását. Ahol a kar kezdődik – ott, ahol a lelógó díszekkel teleaggatott karperec ide-oda leng –, gyermeki erőtől duzzadó húspárna látható.
Vahé kinyújtózkodik, és a karosszék teljes bordázata recseg.
– Csaknem elaludtam. Most megiszunk egy második pohár teát, és elszívjuk a kihívás szivarját.
– A kihíváshoz hiányzik a közönség – feleli Jolán. – És az is lehet, hogy Maras intézi hozzánk a kihívást a tavaszi fáradtság csapásaival.
Mériam asszony – Mehmed és Oszmán így hívja a tulajdonosnőt, és Mehmed kissé félénk tisztelettel néz rá, amitől a tulajdonosnő kidülleszti a mellét. Oszmán a hozzáértő ember leereszkedésével szemügyre vesz egy levéltetvek fenyegette rózsabokrot, de közben az idegenek egyetlen mozdulata sem kerüli el a figyelmét. Amikor Vahé kiveszi a szivart a celofánburokból, a tulajdonosnő megdermed. Vahé rágyújt, kipöfékeli az első füstgomolyagot. Erre a tulajdonosnő sarkon fordul hímzett kék papucsában, és csípőjét riszálva odasomfordál. Elragadtatottan szippantgat. Milyen jó illata van! Ez tehát egy szivar! Még sohasem látott ilyen vastagot.
Vahé átadja magát valami boldog kedvességnek. Annak a dohányosnak, aki ragaszkodik a cigarettához, sejtelme sincs a dohány gyönyöreiről, a tulajdonosnő majd megérti. Vahé elővesz egy havannait a zsebéből, gondosan leszedi róla a celofánt, járatot fúr bele, megigazítja a gyűrűt, és néhány kedves szóban elmagyarázza, hogyan kell használni.
– Hagyd, hogy kotkodácsoljon és turbékoljon, mielőtt eloltja – szól Jolán.
– Ne aggódj! Vízipipázó nőnek van tüdeje.
És Mériam asszony valóban alig liheg néhány mély és egymást jóformán kihagyás nélkül követő belélegzés után is. Vahé bókol, és javasolja, hogy lassítsa az ütemet. Mehmed szenvedélyesen, reményt feladón figyeli ezt az oly mesterien rendezett csábítást. És ha az ember meggondolja, hogy a külföldi kihagy ilyen sikert, míg ő…
– Isten tartsa meg önöket jó egészségben – szól egy erős hang.
– Ez bizonyára a hölgy oltalmazója – suttogja Jolán. Ez Maras. Tragédia után kutattak, és bohózatba csöppentek.
A férfi, aki az imént szólt, borzalmasnak tűnik – méghozzá oly hetvenkedőnek, hogy szívesen füttyentenének csodálkozásukban. Kihúzza magát. Egész biztos megvan egy méter kilencven. Úgy néz ki, mint az inggombokat rángató vásári birkózó, és persze erős, mint a bivaly. Vörösre festett bőrből szabott lovascsizma, lovaglóostor. Janicsárbajusz. Tetszetős sötét szem busa szemöldök alatt. Vahé az illő formulával fogadja az üdvözletet, de nem mozdul ültéből. Keresztbe tett lábbal, hanyag testtartásban szivarozva fesztelenséget erőltet magára. Megszimatolta az ellenséget, és várja, hogy az színt valljon.
A kolosszus feléje tart, meghajol, kezét a szívére téve.
– A csendőrség értesített, hogy előkelő vendégek vannak átutazóban városunkban. Nem túl gyakori, hogy e megtiszteltetésben részesítenek minket. Meg akartam köszönni önöknek, és szolgálatukba óhajtottam állítani házamat és személyemet.
Vahé ráérősen föláll. A másik tömegszerű és csökönyös jelenlétére az egész társalgás során visszhangok és szellemes válaszok sziporkázásával fog visszavágni. Lehet mindössze 1,65 méter magasnak lenni és szembenézni – sikerrel – ilyen csupa csont és izom behemóttal. Ha a száműzetés nem tesz tönkre, rugalmassá, áteresztővé és megszámlálhatatlanná alakít. Egy hústorony török, hát ember ez? Vahé majd megmutatja neki, hogy az örmény a lehetőségeket kutatva testestül-lelkestül megújul, és tud elfogulatlanul, sőt, szánalommal tekinteni a gőgjében és nyomorában poshadó törökre.
– Bizonyára tudatták önnel, hogy újságírókként tartózkodunk itt. És mint újságírók köszönjük a csendőrségnek a segítséget. Nem akarunk semmi egyebet, mint folytatni néhány óra hosszat azt, amit reggel óta teszünk: mászkálni, nézgelődni, beszélgetni, figyelni. Az önök jóindulata nemcsak engedélyezi nekünk ezt, hanem még bátorít is minket. Többször is elmondták nekünk, hogy a jól végzett munka iránti megbecsülés egyike a modern Törökország erényeinek.
A férfi szemrebbenés nélkül végighallgatja. A két csendőrre néz, majd a tulajdonosnőre, és közben jobb csizmáját csapdossa a lovaglóostorával. Bosszúságát hamarosan értésre adja azzal, hogy csöndesen távozik. Mielőtt kimenne, mély meghajlással köszön, aztán gondosan becsukja az ajtót. Nyilvánvaló, hogy e régi vágású előkelőségnek tekintélye és súlya van. A személyiség, akit Jolán lát – kissé nevetséges a kockás sapkával és méltóságteljes barbár külsejével – nem az, aki előtt Mériam, Oszmán és Mehmed derekat görbítve haladtak el. Vahénak pedig elég alkalmazkodó szeme van ahhoz, hogy hol auvergnat-i, hol nyersen maras-i tekintetet vessen rá – és mindig gyorsan le is vegye róla a szemét mint olyan örmény, aki a bevezetők után biztosan tudja, fölfedezte a hajdani gyanakvó és irgalmatlan felet.
– Apám üdvözletét hozom az idegennek, aki megtiszteli Maras-t jelenlétével, és átadom neki üzenetét: bárki jön ide, ha tiszták a szándékai, a vendégszeretet szent törvényei szerint fogadják, de aki szívében kapzsisággal jön hozzánk, annak kiáltásait hamarosan elnyelik hegyeink első láncai.
– Az újságírónak, aki vagyok, az a szokása, hogy átvesz és küld üzeneteket. Üdvözlöm tiszteletre méltó atyját. Szándékaim tiszták, és megérdemlik, hogy méltányolja azokat. Meg kívánom ismertetni a Nyugattal Cilicia idegenforgalmi kincseit. Törökországnak külföldi devizára van szüksége, hogy korszerűsíthesse gazdaságát.
– Atyám hosszú időn át Cilicia kormányzója volt. Most már nagyon idős. Sok tagját ismerte a nemes Antalján családnak. Kész fogadni önt mint Agop Antalján leszármazottját, és levágni a juhot, hogy együtt örvendezzenek annak, hogy ön szépen boldogult Nyugaton.
– A legkisebb vagyok az enyéim közül – válaszolja Vahé. – Apám bankár Párizsban. Van ipari vállalkozó nagybátyám Brazíliában és parlamenti képviselő fivérem Argentínában.
A beszélgetés hangja adott. Nem lesz sem hadüzenet, sem békecsók. Udvariaskodó taglejtésekre kerül sor megalvadt vérből álló függöny két oldalán. Vahé elbeszéli Agop Antalján, a hazaárulásért Adana főterén fölakasztott ciliciai kormányzó és magas portai küldött utódainak sagáját: szép külföldi nőket vesznek el, és három földrészen vetnek el magvakat. Nem nekik címzik a szívélyes szerencsekívánatokat a vörös csizmás férfi bátorító mosolyai – Vahé látja ezt jól –, hanem az őt küldő aggastyánnak, aki már jó ideje teljesen igazságtalanul és minden lelki nyugalommal átvette Agop Antalján tisztségeit és földjeit. Azóta Iszmet Bej és gyermekei, unokái békében begyűjthetik a síkság terményeit.
Vahé kiapadhatatlan. Iszmet Bej fiát rá kell szorítani, hogy visszavonulót fújjon, amit ő szívesen meg is tesz, sőt homlokba húzott sapkájával és busa bajuszával némi melegséget is áraszt magából, és megismétli atyja meghívását. Vahé nem tehet egyebet, mint hogy visszautasítja, de ezt kellő illendőséggel teszi. Ideje szűkre szabott, este Gaziantepben kell lennie. Természetesen nem felejti el a fogadtatást, amiben Maras részesítette, és reméli, hogy visszatérhet. Mielőtt elmenne, teljesítenie kell egy ígéretet. El kell mennie Maras forrásához, Kara Szühöz, hogy igyék a varázslatos vízből… Iszmet Bej is hisz Kara Szü gyógyító erejében? A vélemények természetesen változnak, de tiszteletben kell tartani az idős emberek hiedelmeit. Tiszteletre méltó hagyományokon alapulnak és a bölcsességen, ami a tapasztalatból ered.
Így aztán a török és az örmény gyengéd, szinte cinkos mosollyal vesz búcsút egymástól, Iszmet Bej és Hripszimé Antalján egy időre megbékélt Kara Szü múltból itt rekedt szinte vallásos tiszteletében.
– Csakhogy! – sóhajt föl megkönnyebbülésében Jolán, amikor a piros csizma eltűnik. – Micsoda párbaj! Láttam és hallottam, ahogy csörömpöltek a tekinteteitek, bár nem értettem minden szavatokat. Remek voltál. Ólomként álltad a kihívást, hiába viselt hétmérföldes csizmát.
Vahé baljós gúnnyal fölkacag.
– Azért ez jó és egymáshoz igen közel álló családok fiai közötti dolog volt. Az apja talán nem akasztatta föl az én nagyapámat, de gyorsan elfoglalta a helyét, és mindenáron értésemre akarja adni, hogy Maras-ban még mindig ugyanolyan könnyű meghalnia egy örménynek.
Arató János fordítása
Yvette Reynaud-Kherlakian nyugalmazott filozófiaprofesszor 1926-ban született Saint-Félicienben. Az örmények közt végrehajtott 1915. áprilisi törökországi vérfürdőre visszautaló novelláját a Corps glorieux (Dicsőséges testek) címen az ELA La Différence et l’Atelier imaginaire kiadó által 1993-ban publikált első elbeszéléskötetéből fordítottuk, amely Prométheusz-díjat nyert.