Ujlaky István

Féligazságok – cigányúton

    Néhány nappal ezelőtt az egyik tévéműsorban telefonos közvélemény-kutatás készült: örökbe fogadna-e ön cigánygyereket? A kérdésre a nézők alig egynegyede válaszolt igennel. Nyilvánvaló a felmérés fiktív jellege, itt örökbefogadásról szó sincs (ha lenne, egy százalék sem szavazna az örökbefogadás mellett, akár cigány, akár a többséghez tartozó gyermekről lenne is szó), hanem arról szól a kérdés, vajon a lakosság hány százaléka előítéletes, illetve toleráns roma polgártársainkkal szemben. Az eredmény megdöbbentő, habár cseppet sem meglepő.
    Jómagam a cigánykérdéssel hétévesen szembesültem először (persze akkor még nem tudtam, hogy ez cigánykérdés). A napköziben összebarátkoztam egy Stumpf nevű cigánygyerekkel. Másnap a tanító néni figyelmeztette a szüleimet, rossz társaságba keveredtem. Én továbbra is együtt játszottam néha Stumpffal, de arra vigyáztam, ne ő legyen a legjobb barátom. Gyerekfejjel újra és újra találkoztam két, a cigányokkal kapcsolatos elképesztő véleménnyel. Az egyik úgy hangzott: kár, hogy Hitler szegény zsidók helyett nem a cigányokat vitte el. A másik pedig: hogy „ezeket” el kellene különíteni, valahol az országban kijelölni nekik egy szögletet, ott éljenek magukban. Ezek a vad nézetek, noha akkor persze még elképzelni sem tudtam, mivel járnának, mit is jelentenének valójában, bántották az igazságérzetemet. Apám volt az egyetlen, aki vitába szállt a rasszista véleményekkel, de ezekben a vitákban, bár nekem imponált, rendre egyedül maradt.
    Pedig szülővárosomban, Salgótarjánban sokkal több pozitív példa volt a romák beilleszkedésére, felemelkedésére, mint az ország sok más városában. Gimnazistaként, szünidős segédmunkásként együtt dolgoztam egy rongyos, verejtékes cigánnyal az Acélgyárban. Hogy meglepődtem, amikor zuhanyozás után testápoló krémmel lekente magát, és elegáns utcai ruhába öltözött. (A gyár, ha többgenerációs, képzett szakmunkásgárdája van, kitűnő iskola: felemel.) Volt a városban egy híres cigány festő, akihez még a japán televízió is eljött forgatni a hetvenes években. A házunkba költözött egy cigánycsalád. Volt félelem: majd jönnek a lopások… Két év múlva a szüleim, amikor nyaralni mentünk, a cigány szomszédnak adták oda a kulcsot, locsolná meg a virágokat. Később ez a cigány mesterember faragta meg a követ édesanyám sírjára. De hiába a pozitív példák, Tarján sem volt toleránsabb, mint az ország más városai. De nemcsak térben, időben is ugyanez a helyzet. A magyar társadalom mit sem vett észre a romák 1970-es, 1980-as években lezajló látványos felemelkedéséből. Pedig 1960-ban a cigány férfiak egyötödének volt állandó munkahelye – 1988-ban a 80 százalékának; 1960-ban a romák nagy többsége lakott kunyhóban, putriban, s kisebbsége lakásban, házban. 1988-ra megfordultak az arányok itt is. Mindezt a többség cseppet sem méltányolta, észre sem vette.
    Aztán a rendszerváltással összeomlott minden. Amint megjelent a munkanélküliség, majdnem minden cigány utcára került, ki rasszizmus áldozataként, ki csupán azért, mert ő volt a legalacsonyabb képzettségű a vállalatnál, ki azért, mert megszűntek az állami lakásépítések (a romák fő munkahelyei), kit egyszerűen elcsábított a munka nélkül megszerezhető segély.
    Egy budapesti cigány újságíró mindig öltönyben jár, mindig könyv a kezében: ha jut hely a villamoson, leül és olvas. Mesélte: még soha, senki nem ült le mellé.
    Miféle országban élünk?
    Tanítványaim körében olykor szóba kerül a cigánykérdés (a társadalmi ismeretek és a földrajz tantárgyból tananyag). Megdöbbentő szembesülni a diákok előítéleteivel és tudatlanságával. A máskor oly értelmes, humánus, minden jóra, szépre fogékony gyerekek most hajthatatlanok, meggyőzhetetlenek. Nincs bennük más, mint megvetés, lenézés, indulat, gyűlölet. Jó, ha harminc gyerekből egy akad, aki kiáll a cigányok mellett, s valamiféle megértésre, szolidaritásra, együttérzésre képes. A legtöbbjük sohasem hallott arról, hogy a cigány– magyar szembeállítás nem helyes, mert hiszen a romák 90 százaléka magyar anyanyelvű. Hitetlenkedést vált ki, hogy valójában a cigány–fehér fogalompár sem helytálló, mert (eleve rasszista felhangjai mellett) nem felel meg a tényeknek, hisz a négy emberfajta vagy nagyrassz közül – europid, negrid, mongoloid, veddo-australid – az Indiából jött romák, mint minden indiai, europidok. Az pedig országos vetélkedő döntőjében hangzott el művelt s tehetséges diák szájából, hogy a cigányok pogányok. A tanulók körében ma éppoly divatos a mondat: a cigányok menjenek vissza Ázsiába, mint gyerekkoromban volt az idézett gondolat Hitler tévedéséről. A dologban az az érdekes, hogy mi, magyarok is Ázsiából jöttünk (akárcsak a kereszténység, az etruszkok, a zsidók, az eke, a tégla, a papi, a porcelán, a festék, az általunk használt számok és betűk).
    Ugyanakkor a diákok atrocitásokról panaszkodnak, s nem pletykák, hanem személyes élmények alapján: cigányok este az utcán bántották, megütötték, megverték őket. E történetek legmegdöbbentőbb közös nevezője a támadások provokálatlansága: hogy nem volt ok, előzmény. Ha ez igaz, eléggé megdöbbentő. Magyarázat lehet rá (a lenézett, elnyomott romák frusztráltsága), de mentség aligha.
    Miután elmondtam tapasztalataimat, felvetettem a nevelőtestületben, legyen nevelési értekezlet tárgya, szakemberek bevonásával, a rasszizmus, a romák és a többségi társadalom együttélése s ennek nevelési kérdései. Sajnos nem tudtam kollégáimat meggyőzni arról, hogy ez fontos és aktuális kérdés, amellyel foglalkozni kellene.
    Ha az osztályteremben – vagy bárhol másutt – a cigányságról folyik a szó, fél havi fizetésben le lehet fogadni, előbb-utóbb felemlegeti valaki a toposzt: ha a cigányok lakáshoz jutnak, felszedik és eltüzelik a parkettát. A mítosz terjedésének logikáját hadd illusztráljam egy jelen tárgyunktól idegen példával. Vagy tizenöt évvel ezelőtt valaki elmesélte nekem Salgótarjánban, hogy lakótelepi, gyesen lévő kismamák hogyan szervezték meg a prostitúciót: kettő vigyázott a babákra, egy presszó volt a főhadiszállás, satöbbi. Aprólékos részletekkel, nevekkel, helyszínekkel, a lebukás pontos körülményeivel. Aztán később valaki más mondta el Kecskeméten hajszálpontosan ugyanezt a történetet, persze kecskeméti presszóval, nőkkel, lebukással, majd később Debrecenben hallottam ugyanezt a sztorit. Valószínű, hogy egyszer, valahol, valamikor mindez valóban megtörtént, de az is nyilvánvaló, hogy mindebből legenda képződött. Látva, hogy sok romacsalád valóban elképesztően mélyről indult, elhihető, hogy egyszer valahol megesett a parkettatüzelés, de az előítéletes közvélemény az egyedi esetből szabályt csinált.
    Társadalmi méretű hajlam: mindenből cigánykérdést csinálunk. Talán önök is emlékeznek még a pár évvel ezelőtti esetre. Négy roma férfi gyümölcsöt lopott, majd rátámadtak az őket figyelmeztető csőszre (vagy tulajdonosra? mindegy), aki szorult helyzetében kettőt meglőtt közülük. Az ügy visszhangja ijesztőbb volt, mint maga az eset. A rasszisták tobzódtak: ilyenek ezek, mind lopnak, megérdemelte az a kettő, így kell ezekkel bánni. De a liberális válasz is furcsa volt, egy kitűnő szerző például Szent Ágostont citálta, hogy védje a védhetetlent, a lopást. Szerintem, akik behatoltak a kertbe – (itt) nem cigányok voltak, hanem tolvajok. Hiszen ugyanúgy kell(ene) megítélni a tetteseket, akár romák, akár a többségi társadalom tagjai.
    Számos országban megfigyelhető jelenség, hogy a kisebbségek bűnözési statisztikái rosszabbak, mint a többségéi. Ezért például az Egyesült Államokban és Hollandiában azzal kísérleteztek, hogy a néger, illetve a holland-indonéz kisebbség tagjait is bevonják a rendőrség kötelékébe: ha a néger, illetve indonéz bűnözők ügyeit néger, illetve indonéz rendőrök intézik, a rendőr nem vádolható „faji” előítéletekkel. A valóságban a néger, illetve indonéz rendőrök (talán bizonyítási vágyból, túlkompenzálva) sokkal kegyetlenebbnek bizonyultak, mint a jenki, illetve holland rendőrök. Ez a példa jól mutatja, milyen tapintatot igényel s milyen bonyolult a kisebbségi kérdés, hiszen a tisztes szándékú kezdeményezés visszájára fordult. Hazánkban is felvetődött, legyenek roma rendőrök, de a cigány érdekvédelmi szervezetek elutasították a javaslatot: „Nem kellenek janicsárok.”
    Eliot Aronson szociálpszichológus szerint az Egyesült Államokban a faji (valójában: emberfajták közötti, hiszen egy emberi faj van) előítéletek mérséklésében jelentős szerepet játszott a tévé és a mozi. Az első filmek néger szereplői ugyan még inasok, szakácsok és portások voltak, de aztán rendre megjelentek a néger hősök, akik fehér társukkal vállvetve küzdenek a rossz ellen. Hol van ettől a Magyar Televízió? Nem arra van szükség, hogy jó szándékú rendező tisztességes filmet forgasson a romák nehéz életéről: egy ilyen filmet csak a cigányok és a liberális értelmiségiek néznének meg, a rasszista úgyis átkapcsolna egy másik csatornára. Arra lenne szükség, hogy minden magyar filmnek legyen egy-két pozitív szereplője, aki mellesleg roma.
    Angol vendégünk megállapította, én rasszista vagyok, mert a cigány szót használom, ahelyett, hogy azt mondanám, roma. Szerintem a többi népet és etnikai kisebbséget az angolok is saját nyelvükön nevezik meg, nem pedig az illető nép nyelvén (minket például hungariannek, s nem magyarnak). Mégis: a kérdésnek akad néhány történelmi analógiája. Északi szomszédainkat például évszázadokig tótnak hívtuk – aztán, az ő kérésükre, fokozatosan áttértünk a szlovák szó használatára. Hasonló a helyzet a románokkal is, akiknek régi magyar neve oláh volt, s román kérésre váltotta ezt fel előbb a hivatalos, majd lassanként a köznyelvben is a román szó. Ilyesmi folyamat zajlik Kárpátalján is, ahol a régen kárpátukrán, kárpátorosz vagy rutén néven nevezett népcsoportot napjainkban kezdjük mind gyakrabban ruszinnak nevezni – mert ők így nevezik saját magukat. Szerintem nem világnézet, hanem egyéni tempó kérdése, ki mikor vált át cigányról romára. Viszont a cigányokat a humorosnak szánt nem most barnult le vagy (egyes személyekre vonatkoztatva) etnikum szóval illetni valóban nem épp emelkedett dolog.
    Jó szándékú, becsületes értelmiségiek hajlamosak arra, hogy a nacionalizmust, a gyűlöletet és előítéleteket a múltból vezessék le, rossz beidegződésekkel, rossz hagyományokkal, a történelmi gyökerű tényezőkkel magyarázzák. Kétségtelen ugyan, hogy minden mai társadalmi jelenségnek vannak történelmi előzményei és okai (is), de a mai gyűlöleteknek mégis rendre mai okai vannak. Meggyőző erővel bizonyítja ezt Bodor Pál a Ceauşescu-korszakban vagy 1991-ben fellobbanó román–magyar ellentétek elemzése során. A szerb–horvát konfliktust is gyermeteg dolog a különböző vallással és eltérő írással magyarázni – a mai ellentéteknek nagyon is mai okai vannak. A romák és a többségi társadalom közötti feszültségek sem magyarázhatók pusztán a történelemmel. Az 1893-as úgynevezett cigányösszeírás során megkérdezték a községeket, hogyan vélekednek a letelepedett és a vándorló cigányok „magaviseletéről”. A letelepedetteket a községek 68,3 százalékában kifogástalannak tartották, s mindössze négy és fél százalékában rossz viseletűnek. A vándorlók megítélése jóval kedvezőtlenebb volt ugyan, de meglepően kedvező napjaink előítéletes vélekedéseihez képest. A fenti példa arra mindenképpen jó, hogy jelezze, az ellentétek és feszültségek itt sem időtlenek.
    Amint arra Glatz Ferenc többször is felhívta a figyelmet, az Osztrák–Magyar Monarchia kulturális és gazdasági sikerességének egyik fő oka az volt, hogy a sok és sokféle együtt élő nép egyfajta kulturális génbankot alkotott, kicserélve, illetve ötvözve kultúráját, benne gazdasági ismereteit, szaktudását, munkakultúráját. Mert minden népnek volt – még ha talán nem is hajszálpontosan egyformán és szimmetrikusan – valamilyen kulturális kínálata. A romák és a többségi nemzetek együttélését az teszi nagyon nehézzé, hogy (sajátos történelmi, társadalmi, kulturális tényezők eredőjeként) a cigányság nem nagyon tud mit kulturális cserére felkínálni, így az együtt élő és többségi pozícióban lévő nép ajánlata hol adományként, hol kényszerként jelentkezik.
    A cigányok beilleszkedésének egyik legfőbb akadálya a tanuláshoz való viszonyuk. Roma értelmiségiek a közösen, noha messze nem egyforma mértékben elszenvedett holokauszt alapján szívesen vonnak párhuzamot zsidók és cigányok között. Pedig a két magyarországi etnikai (nem nyelvi) kisebbség között alig van hasonlóság. Hogy a tanulás, a tudás presztízse rendkívül magas a zsidó családokban, fő oka a zsidók szellemi életben mutatott sikerességének. A romák esetében viszont a tanulás megbecsülése a családon belül nagyon alacsony. Ha ehhez a nem cigány környezet (osztálytársak, pedagógusok, szülők) elutasítása társul, a kör bezárult. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy ha egy roma mégis elvégzi a gimnáziumot és tovább tanul, a környezet már nem tekinti cigánynak, s gyakran ő sem tartja magát annak. Ha pedig az amúgy is csekély számú roma értelmiség elhagyja övéit, sohasem lesz cigány felemelkedés. Szerencsére itt vannak pozitív változásra utaló jelek, mintha születőben lenne egy sorstársai mellett kitartó új roma értelmiség.
    A választási kampány során 1994-ben egy autóban utaztam egy nagydarab, hatvanéves, érettségizett cigányemberrel, Rácz Palival, aki portásként kereste kenyerét. „Olvastam egy szociológiai tanulmányt valamelyik folyóiratban, hát bevallom nektek, elő kellett vennem az idegen szavak szótárát…” – kezdte Pali, én meg kezdtem a hüledezést. Később Rácz hozzászólt a kampánygyűlésen. Papír nélkül, fejből beszélt vagy kétszáz ember előtt. Az volt mondanivalójának lényege, hogy a cigányság felemelkedésének legfőbb záloga a munka. Hogy a cigányok dolgozzanak, azért mindkét félnek sokat kell tennie. Pali nagy tapsot kapott. Ki gondolta akkor, hogy pár hónap múlva én mondom majd az egyik gyászbeszédet a temetésén. Palinak igaza volt, mindkét félnek lenne tennivalója.
    Erkölcsi dilemma: becsületére valamit adó ember bírálhatja-e nyilvánosan a cigányokat akkor, amikor mindennaposan uszító romaellenességgel lehet találkozni, s amikor minden előítélet alapja épp az általánosítás, a kedvezőtlen egyedi esetek kiterjesztése egy kisebbség egészére? Ugyanakkor: lehet-e a problémákat egyenként megoldani, a cigány közösség egészét érintő feszültségek kritikus elemzése nélkül? Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.
    Vörösmarty a zsidóságról írta: „E gyűlölet két, egymást kölcsönösen segítő vétekben gyökerezik: a zsidók elzárkózási hajlamában s a keresztények kirekesztési ellenszenvében és politikájában. A zsidó elzárkózik, mert a többi lakók társaságából kirekesztve van, s kirekesztik, mert elzárkózott. Ezen az örökké forgó keréken jár fel s alá a gyűlölség. Kinek kötelessége a forgó kereket megállítani? Annak, aki hatalmasabb. Ki a hatalmasabb? Bizonyosan nem a zsidó.” Mutatis mutandis, ez a mai cigánykérdésre is igaz.