Padisák Mihály
Miska bácsi negyedórája
Az évek múlásával a körülmények változnak, az emlékezet fakul. A sárguló újságlapok csupán rideg tényeket őriznek, a történészek az események puszta csontvázát rakosgatják össze. Azt, hogy egy jelentős történelmi esemény hogyan hatott akkor, a történések napjaiban az emberekre, milyen érzéseket, reményeket keltett bennük, csupán a korabeli hangfelvételek vagy az akkor íródott levelek őrzik hitelesen.
Az alant olvasható levelek 1989. december végén, történelmi napokban íródtak. Küldőik erdélyi – főleg marosvásárhelyi – középiskolás diákok voltak, a címzett pedig Budapesten, a Magyar Rádióban állandó levelezőtársuk, bizalmasuk, akit Miska bácsiként ismernek.
Az őszinte, szívből fakadó hiteles írásokon ma – jó tíz év múltán – is érdemes elgondolkodni.
Dokumentumműsor Románia szabadságának kivívásáról, ahogy az erdélyi fiatalok élményeiben és érzéseiben él.
A műsor 1990. február 5-én került adásba. Akkor még a közlők nevét nem volt tanácsos feloldani, így csak monogramjukkal szerepeltek.
Szeretettel köszöntöm minden hallgatónkat határokon innen és határokon túl. Mai műsorunkban Románia szabadságának kivívását kísérjük végig, de nem sajtójelentésekben, napi híradásokban, hanem hozzánk érkezett levelek alapján úgy, amint a legfogékonyabbak, az ifjak átélték és érezték. Lehet, hogy a riportkönyvek részletesebbek és tényszerűbbek, de így maradandóbb. Mert így őrzi meg az emlékezet.
(A beszédközökben zene, mely gyorsan elhalkul.)
Első nap, azaz december 21-én este városunkban ijesztő volt a látvány. A szekuritáté emberei, akik egyenruhájukra valami fehér védőt húztak, hogy az emberek kései – mert a nép csak késekkel rendelkezett – ne tehessenek kárt bennük, ott álltak a katonaság mögött. A katonák arcáról le lehetett olvasni, hogy mi játszódik le bennük. Azon az estén én is ott voltam az édesapámmal. Azt lehetett hinni, hogy a pokol ördögei szabadultak el, de már a gépfegyverek kattogása sem tudott senkit sem visszatéríteni, annyira felbőszült a nép, annyira elöntötte a felháborodás, a harag, a gyűlölet…
(Kacsó Jolán, Marosvásárhely)
Örök életemben fogok rá emlékezni. Azok a félelemmel teli éjszakák, azok az álmatlan éjszakák, azok a könnyek, amiket éjjel és nappal hullattam, főleg a bátyámért, aki most… most, ebben a kritikus időszakban katona – azok a könnyek Temesvárért, Bukarestért, az egész országért…
Már féltem egyedül itthon ülni, nappal! Féltem az utcára menni, nappal! Féltem bekapcsolni a tévét, féltem rádiót hallgatni, féltem… Féltem a rádióbeli hangoktól, közleményektől december 22-től kezdve. Féltem az egész világtól. Féltem minden moccanástól. S nemcsak féltem, még most is FÉLEK!!! Azok a puskaropogások; s azoknak a bátor embereknek a hangját még most is hallom. Igen, hallom, mivel már belém idegződött. Jó részét csak a tévében hallottam, csak ott láttam, de ennyi elég volt, hogy egész életemben mindig halljam, tudjam és féljek. Vérfagyasztó puskaropogások. S kiáltások: „Ne lőjetek! Ne lőjetek! Jóemberek! Legyetek türelmesek! Ne lőjetek!… Csak én tudom, mit szenvedtem át…”
(Mezei Kinga, Régen)
Véres karácsonyt értünk meg, amire még gondolni sem mertünk. A testvérem, Laci Bukarestben katona, még nem tudunk semmit róla. Édesapám holnap éjjel utazik Bukarestbe érdeklődni felőle. Bízunk benne, hogy él, és meg sincs sebesülve. Akik meghaltak vagy megsebesültek, azok szüleinek táviratot küldtek, hogy menjenek a fiuk után, mert halott, illetve sebesült. Nagyon sokat sírunk, Édesanyám és Édesapám is tönkrementek, én pedig lefogytam 52-ről negyvenkilencre.
1990 újév napján. Ildi. Éljen a szabadság! Éljen a Szabad Románia!
(Magyari Ildikó, Marosvásárhely)
Kedves Miska bácsi!
Eddig voltam, ahogy voltam, de most aztán igazán jól vagyok, megírhatok bármit, szabadok vagyunk most mi is. Győzött a nép!
Nem tudom, van-e Románián kívül élő ember, aki képes elképzelni azt az orkánszerű örömöt, felszabadult ujjongást, amikor tegnapelőtt délután kb. egy óra körül elhangzott: „Ceauşescu megszökött!” Egy pillanatig mintha elnémult volna a tömeg, amely Marosvásárhelyen is a pártház köré gyűlt. Mi is mentünk, a testvéreimmel, barátokkal, barátnőkkel, ott kiabáltunk megfékezhetetlenül, úgy, ahogy csak bírtunk, 25 évi hallgatás után.
Barátok, ellenségek, ismerősök és idegenek ölelkeztek, csókolóztak, sírtak és kacagtak. Szinte egybefolyt az örömteli skandálás: „Győztünk! Győztünk! Győztünk! Vége a zsarnokságnak! Miénk a szabadság!” Felejthetetlen volt az a pillanat, amikor a páncélkocsi ajtaja hátracsapódott, kiugrottak a katonák, fegyverrel a hátukon, jelezve, hogy a katonaság a nép oldalán áll, és együtt harcol a néppel a terroristák ellen. Összeölelkeztek katonák és egyszerű emberek. Röviden nem lehet kifejezni azt az örömöt, ami abban az órákban uralkodott egész Romániában. És nemcsak abban az órában, hanem egész nap, egész héten, és ezután mindig, 25 évi kényszerhallgatás, elnyomás, sanyargatás után…
(Nagy Zsuzsánna, Marosvásárhely)
Magyar vagyok és keresztény! Ez eddig szégyen volt, ezután erény lesz. De én sohasem szégyelltem sem nemzetiségemet, sem hitemet. Az erőt és lelki boldogságot, amit Istentől kaptam nem tudom semmivel összehasonlítani, de nélkülözni sem. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy ezután nem kell „lopakodva” templomba járnom, és rettegnem attól, hogy megtudják, mert akkor azonnal kirúgnak a suliból, hiszen egy hívő ember – ha tanító lesz – csak rosszra tanítja a gyermekeket. Ez volt eddig a mi „vallásszabadságunk”. De ezután másként lesz! Járok ifjúsági bibliaórára, és nagyon sokat köszönhetek lelkészeinknek. Együtt tanulunk és szórakozunk a többi – egyre növekvő számú – fiatallal.
Büszke vagyok, hogy magyar vagyok, és köszönök mindent ezer és ezer testvérem nevében, amit értem tetszettek tenni. Igaz tisztelettel: Ágnes.
(Derzsi Ágnes, Marosvásárhely)
Nem feledkezünk meg azokról sem, akik életüket áldozták, vérükkel fizettek a mi szabadságunkért. Kikerültek a fekete zászlók, gyászlobogók, és este hét órakor az egész község kint volt az utcákon, gyertyával a kezében. Lehajtott fejjel, síri csendben, a szabadság hősi halottainak emlékére. Kiömlő vérük váltságdíj valamennyiünk jövőjéért. Igaz, hogy Temesvárról indult el, és legfőképpen Tőkés Lászlótól, és ezt nem felejtjük el, de a puliszka robbant, és aki eddig azt hitte és mondta, hogy a román nép gyáva, az most szégyenkezve gondolhat erre a mondására, hiszen melyik népnek kellett ilyen sötét erőkkel szembeszállnia, mint a román népnek.
Ezután szabadságban élünk. Ezt is meg kell szokjuk, meg kell tanuljuk; a rabságban született ember nem ismeri a szabadság ízét, de ha ezt a szörnyű sanyargatást 25 évig bírtuk, abba majd beletanulunk. Ez örömmel és bizakodással tölt el.
(Nagy Zsuzsánna, Marosvásárhely)
Már kezdem jobb szemmel nézni a románokat. Eddig román s magyar között állandó ellentét honolt. Mi utáltuk a románokat, ők se jobban kedveltek minket. Régebben mind csak a rosszat láttuk egymásban. Igaz, most is vannak ronda emberek, mégis annyi minden megváltozott.
Már kezdünk összeszokni a gondolattal, hogy vége az úgynevezett „aranykornak”, szabadságban élhetünk, és az élet is lassan normálissá válik.
Az emberek nagyon hálásak Magyarországnak a segítségért, sokan vannak itt, akik nem hitték volna ezt a magyarokról. De a segítség sokakat meggyőzött. Nagyon sok ország segít most rajtunk. Ezt se hittük volna. Igaz, hogy már semmiben sem hittünk, csak titokban reménykedtünk egy kicsit…
(Vajda Éva, Marosvásárhely)
Kedves Miska bácsi!
Levélírásom célja: szeretnék köszönetet mondani mindazért, amit értünk – gyermekekért, fiatalokért, mindnyájunkért tett.
Nem lázítva, s nem jelszavakkal – mint oly sokan –, hanem bátorított és tartotta bennünk a lelket, hagyományaink ápolásával erősítette tudatunkat, és már a kapcsolatteremtés egyéni lehetőségével is buzdított a kitartásra. A teljes kulturális sötétségben nagy szükségünk volt történelmi és irodalmi tájékoztatására, egyszóval mindenre, amit Ön értünk tett.
Talán hihetetlen, de már az is fantasztikus jó érzés volt, hogy nem feledkeznek meg rólunk, s gondolnak ránk. Köszönjük! További erőt, egészséget kíván szeretettel:
Varga Béla, Nagybánya
Rengeteg segítséget kaptunk, többek között a plébániánkra Magyarországról a katolikus egyháztól is. A szeretetcsomagokat a templomokban osztották szét, mindenkinek, aki csak odament. Én is kaptam, és nagyon tartalmas csomag volt, de szerintem a mi kis városkánkban nem volt harctér, és lehet, hogy egyebütt jobban rászorultak volna.
(András Réka-Zsuzsánna, Szentkeresztbánya)
Óriási hálával gondolunk a magyarországiakra. Alighogy a rádióban és televízióban bemondták a segélynyújtást, máris elindultak a segélyek. Pedig akkor még lőttek. Nem hittük volna, hogy van nép, amely annyira átérezze a mi helyzetünket. De biztos, hogy eljön a békeidő, s akkor a román nép sem fog megfeledkezni magyar testvéreiről. Reméljük a legjobbakat. Sok szeretettel: Zsuzsa. Győztünk! Győztünk! Győztünk!
(Nagy Zsuzsanna, Marosvásárhely)
A felszabadulás napja után édesapám egy selyemrongyocskát hozott haza, amely olyan volt, mint egy szalag, de ugyanakkor csupa vér és kosz volt. Ezt kimostuk, és ráírtam, azaz ráfestettem e drága szót: SZABADSÁG, és két országzászló színét: a piros-fehér-zöldet, mivel mi is magyarok vagyunk, azaz romániai magyarok, és a piros-sárga-kéket, amely minden romániai lakosnak olyan drága, akár a szeme világa. Ezt a szalagocskát felkötöttük a rádiónk antennájára, és őrizni fogjuk egész életünkben, mivel ez egy sorsdöntő, nagy napra emlékeztet…
Király László
Talán
Itt ülök szemben veletek,
beszéltek hozzám,
és értem.
Itt ültök szemben velem,
beszélek hozzátok,
s értitek.
Nem vágyunk mi
nem tudom mire,
de egymás nélkül
semmik vagyunk, és
azért ez így
mégiscsak egy világ.
Ez a beszélő csend.
Talán a nyugalom sem álom.
Talán a robbanások is
feledhetők.
Talán békesség lehet.
Kint és bent.
Talán.
(Elhangzott a műsor végén. Néhány taktus a zenéből.)
Sok akkori levelet őrzök még odahaza könyvszekrényemben. Leveleket, melyekben borzalmakon, üldöztetéseken, szorongásokon túllépve átviláglik a remény. Remény egy jobb, emberibb, testvéries jövőben.
Tíz esztendő telt el azóta. A remény hirtelen szárba szökkent virága hol meglankadt, hol kissé megint erőre kapott. Aszerint, hogy a politika és a politikusok erőviszonyai, érdekei hogyan alakultak.
E történelmileg rövid idő még a legkedvezőbb körülmények között sem elegendő ahhoz, hogy ne éljen tovább a bizalmatlanság, a nemzeti türelmetlenség, a többségi gőg és a kisebbségi dac.
E tíz évvel ezelőtt írott levelek azt sugallták, sőt kiáltották: „Itt van, elérkezett a lehetőség a történelmi megbékélésre!”
Tíz év pergett le a történelem homokóráján. Eredményesen? Meddőn? Is-is.
S én az elszalasztott lehetőségek fölött töprengve, fájó szívvel kérdezem:
Ki nem tette meg, amit megtehetett volna?