Ferenczy Erika

Hamis tanúk

A Cherven–Szentirmay-féle diák-összeesküvés

Részlet az életinterjú-sorozatból

Szentirmay Sándor mérnök 1925. április 7-én született Budapesten. Édesapja egy Tolna megyei nagyközség, Szakcs körorvosa volt. Pécsett tanult, a jezsuita gimnáziumban. Korán szembekerült az új hatalommal, a Bilkey–Homonnay-féle összeesküvés gyanújával 1945 szeptemberében letartóztatták; 1946 júniusában szabadult, nemsokára internálták, újra letartóztatták, 1948-ban szabadult ismét. Az egyetemről eltávolították, a Csőszerelőipari Vállalathoz ment dolgozni vidékre, majd igazgató lett a budapesti Épületgépészeti Technikumban. 1956 után a budai középiskolás diák-összeesküvés vezetőjeként ismét letartóztatták, halálra ítélték, végül nyolc évet kapott. 1963-ban amnesztiával szabadult.
    A Budapesti Fővárosi Bíróság az 1959-es esztendő februárjában öt, márciusában kilenc, áprilisában három zárt tárgyalási napon „a népköztársaság nevében” ítéletet hozott huszonkét fiatalkorú – 15-16 éves, középiskolás fiú –, valamint vezetőik, Szentirmay Sándor technikumi igazgató és Cherven Arisztid (Szentirmay sógora) felett.
    A „szigorúan titkos” vádirat szerint a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, illetve annak vezetése bűntettében bűnösök a törvény előtt állók.
    A vérbíró, dr. Bali László tanácselnök indoklását idézzük:
    Az 1956 októberében lezajlott ellenforradalom a tanulóifjúság soraiban is komoly eszmei zavarokat idézett elő. A kialakulatlan világnézetű
15-16 éves diákok, akik nem rendelkeztek még kellő politikai tájékozottsággal, fokozott mértékben voltak kitéve az ellenforradalom demagóg frázisokat hangoztató, nacionalista és egyéb jelszavainak. Különösen hatottak ezek a tényezők azokra a fiatalokra, akik sem az iskolában, sem a szülői háznál nem kapták meg a kellő, szocialista eszméktől áthatott nevelést. A fiatalok tudatában keletkezett eszmei zűrzavart még fokozta egyes nacionalista beállítottságú tanárok magatartása is. Az ilyen lelkiismeretlen pedagógusok viselkedése vezetett oda, hogy az ellenforradalom eseményeiben, majd annak leverése után rendszerellenes akciókban vettek részt a fiatalok. A jelen bűnügy is fényes bizonyítéka annak, hogy a romantikus és kalandvágyó fiatalokat mennyire tudják befolyásolni pedagógusaik.
    A Budapesti Épületgépészeti Technikum 1956 októberében diákparlamenti ülést tartott, mely az ellenforradalom szellemi előkészítését szolgálta. Szabadon és gátlástalanul rágalmazták a népi demokratikus állam eredményeit, az elért eredményeket elhallgatták, az elkövetett hibákat viszont, felnagyítva, reflektorfénybe helyezték. Az iskolai problémák közül az orosz nyelv fakultatív oktatásának a kérdését vetették fel, a hitoktatás visszaállításának kérdését is tárgyalták, valamint azt követelték, hogy az egyetemi felvételiknél teljesen hagyják figyelmen kívül az osztályhelyzet kérdését, azt ne vegyék figyelembe, csupáncsak azt, hogy ki milyen előmenetelt tanúsított a középiskolában. Szentirmay Sándor felvetette, hogy meg kell szervezni a középiskolások egységes szervezetét. Szerinte erre azért lenne szükség, hogy megmeneküljenek a politikai pártok befolyásától. Szentirmay Sándor odahaza a lakásán tájékoztatta sógorát, Cherven Arisztidet, hogy a DISZ helyett egy országos középiskolás diákszervezetet akar létrehozni. Cherven Arisztid az iskolában elkészítette a szervezet programját.
    „Középiskolások, Diáktársaim! Hazánk sorsdöntő óráiban Titeket is harcba hívunk dicsőséges forradalmunk védelmére. Minden középiskolában és kollégiumban haladéktalanul alakítsátok meg a forradalmi középiskolás diákbizottságot és lépjetek érintkezésbe a forradalmi középiskolás diákszövetség országos központjával: Bp. I. Szabó Ilonka u. 2–4.”

    Végül is közölték velem – emlékezik Szentirmay Sándor –, hogy az egyetemet hagyjam abba. Negyedéves voltam.
    Így aztán 570 Ft havi alapfizetéssel 1948. október 15-től dolgozom. A gépésszakmában helyezkedtem el, amiről alig tudtam valamit; és amit nagyon szépnek tartok. Kezdetben abszolúte semmit nem tudtam, de később megéreztem az ízét; bonyolult szakma, de a legszebbek egyike, annyira összetett. A hőtan, a meteorológia, a pszichológia és a fiziológia, minden megvan benne.
    Leköltöztem dolgozni Sajóbábonyba, ahol kívül maradtam mindenen, a munkán kívül gyakorlatilag más nem volt az életemben. Érdekes módon, ettől az időtől kezdve nem piszkáltak.
    De 1952 őszén behívtak az Építésügyi Minisztériumba, az a bizonyos Hrauda Ottó, akinek én tulajdonképpen azt köszönhetem, hogy Sajóbábonyba kerülhettem. Ő ajánlotta, hogy vagy elvállalom a Kazincbarcikai Kénsavgyár üzemi beszerelésének vezetését, vagy elmehetek tanárnak a Budapesti Épületgépészeti Technikumba.
    Először megnéztem Kazincbarcikát, amit szörnyűséges helynek találtam.
    Október 6-án hazajöttem Bábonyból, és 8-án elmentem az akkor még a Váci úton lévő Épületgépészeti Technikumba tanítani, ahol is rangot és hírt szereztem az iskolának.
    Ez egy öreg budapesti épület volt, olyan jó büdös, pisiszagú iskola. Először nagyon sok tárgyat tanítottam, mert az akkori igazgató, Endre Árpád, akivel mindig nagyon jó viszonyban voltam, nagyon szerencsétlenül, úgy szervezte az iskolát, hogy egy tanár akár nyolc tárgyat is tanított: ábrázoló geometriát, géptant, fémtechnológiát, központifűtés-szerelést; szóval mindenféle tárgyam volt.
    Fél évig ment ez így, amikor is átvettem az iskola igazgatását, egészen 1958. július 18-ig, a letartóztatásomig. Az első évben már láttam, hogy mennyire nincsenek összefésülve a tantárgyak, nincs megfelelő tanmenete az iskolának, egyik tárgy nem alapozza meg a másikat. Tulajdonképpen ki sem alakult még az, hogy mit tanítanak igazándiból az intézményben. Volt itt díszműlakatosságtól kezdve mindenféle. Úgy mértem fel, hogy az oktatást le kell szűkíteni a szigorúan vett szerelőipari feladatokra. Ezen belül a vízvezeték-szerelésre meg a fűtésszerelésre. Ezek fontosak egy leendő technikus felkészítéséhez. Meg kellett teremteni a tanítás technikai feltételeit is, megfelelő anyagokat, modelleket szerezni, amiket be lehet mutatni, amiket a gyerekek összerakhatnak, szétszedhetnek, elfűrészelhetnek.
    Akkor hatszáz tanulója volt az iskolának, meglehetősen heterogén gyerekanyag. De sikerült kirostálni közülük azokat, akik nem voltak alkalmasak arra, hogy technikusok legyenek. Az első évben majdnem száz gyereket eltanácsoltam az iskolából. Az ottmaradottakból összeforrott közösséget kovácsoltunk.
    A földszinten kiüríttettem tantermeket, és a helyükön három nagy laboratóriumot rendeztünk be a vállalatoktól begyűjtött műszerekkel, anyagokkal, egyebekkel. Volt vízvezeték-szerelési laboratórium, ahol minden olyan mérést el tudtunk végezni, amilyent például a Vízművek vagy a Csatornázási Művek igényelnek. Volt egy klímalaboratóriumunk, az első ilyen az országban.
    Mindezt azzal tudtam elérni, hogy a volt sajóbábonyi munkatársaimat: mérnököket és művezetőket is sikerült bevinnem az iskolába oktatónak. Sikerült megteremtenem azt – minthogy akkor sem volt vonzó a pedagóguspálya, az anyagi lehetőségek miatt –, hogy engedélyt szerezzünk az intézmény kiskasszás, úgynevezett K. feladatainak teljesítésére. Ezek munkadíját számlázhattuk, s az így befolyt pénz 45 százalékát annak lehetett adni, aki a munkát de facto elvégezte, az 55 százalék pedig műszerek vásárlására mint beruházási alapra maradt meg. Ez olyan lehetőséget biztosított a technikumnak, ami ritkaság volt. Nagy állami vállalatok álltak mögöttünk: rozsdamentes acélt, csövet, rudat és gépet, műszereket, szóval mindent biztosítottak a gyakorlatokhoz. A gyerekek mindent maguk csináltak a művezetőikkel.
    A későbbiekben már az is előfordult, hogy hat-nyolcszoros túljelentkezés volt az iskolába.
    És mindig előnyük volt nálunk a dinasztiáknak, olyan gyerekeknek, akiknek a családja ebben a szakmában dolgozott, élt, s ahol a gyerek már a családban megtanulta, milyen egy WC-dugulás, és hogy azt ki kell pucolni. A „szülői munkaközösséget” sikerült már az első hónapban kiiktatnom. Aztán meg ott volt a DISZ. Kikerülni nem lehetett, de a legegyszerűbben úgy lehetett kézben tartani, hogy a gyerekek maguk csináltak mindent, a józan eszük szerint, politikamentesen, egy igazi diákönkormányzat formájában. Én nem tanultam soha az életben pedagógiát, mert hát a továbbképzésen, ahova elküldtek, amikor igazgató lettem, ott mindenről volt szó, csak erről nem; de, szóval, éreztem, ha a tanár és a diák között csak tantárgyi kapcsolat van, abból semmi nem születik. Nem volt olyan tanítványom, akinek a lakásán én mint igazgató, ne jártam volna. Nem is említettem, hogy az iskolában tulajdonképpen nem is volt pártszervezet. Tanított ott ugyan egy párttitkárnő, D. I., egy szerencsétlen nőszemély, de bizonyos mértékig hasznára volt az iskolának, mondjuk, neki is köszönhető az, hogy a szélsőségesen erőszakos pártélet nem hatolt be hozzánk.
    Közben még a várbeli Szabó Ilonka utcában a valamikori Ferenc József Intézet romjaiból újjáépített épületét sikerült megszereznünk, úgyhogy 1952-ben az Épületgépészeti Technikum felköltözött a Szabó Ilonka utcába.
    Éppen érettségiztünk, 1953-ban, június vagy július lehetett, amikor híre jött a lengyel eseményeknek, a gyerekek és a tanári kar egy emberként lelkesedett, így felvettük a kapcsolatot a varsói Építőipari Technikummal. Meghívtuk őket, megérkezett harmincöt varsói diák, tanár nélkül, csak az igazgatójuk kíséretében. Remek két hetet töltöttek Magyarországon, s elhatároztuk, hogy viszonozzuk a látogatásukat.
    Azt hiszem, négy tanárral meg harmincöt diákkal 1956 szeptemberének első napjaiban indultam el Lengyelországba. A pénzforrásról a diákok gondoskodtak saját munkájukkal úgy, hogy a Nemzeti Színház zsinórpadlásának fűtését szerelték, 16-17 éves gyerekek, a levegőben, kötélen lógva. A másik pénzforrás a fogászati műtőautóbusz szerelése volt. Meglehetősen késve kaptuk meg az üres autóbuszt – már október volt, a visszatérésünk után –, aminek a belső berendezési terveit én vállaltam el. Valamikor október 15-e körül állt be udvarunkba az üres autóbusz, és én egy álló hetet, annak minden napját a busz szerelésével töltöttem.
    Így aztán 1956. október 23-án reggel is beöltöztem munkaruhába, lementem méretet venni a kocsi alá, csatlakozási pontokat felderíteni, mit hová lehet rögzíteni. Dél körül jöttek az első hírek, hogy a városban nagy felvonulások vannak, de hát munkaruhában voltam, én nem tudtam elmozdulni.
    Délután öt órakor kezdődtek el az esti tagozat órái. Ezt megelőzően már fent voltam az irodámban, vártam, hogy jöjjenek a tanítványok; de a tanítványok nem jöttek aznap előadásra. Nyolc óráig vártunk, azután elhatároztuk, hogy elmegyünk mi is megnézni, mi történik a városban. Egy arra hajtó autóbusz, amely nemzeti színű zászlóval volt feldíszítve, megállt, s mondták, hogy ez egy forradalmi különjárat, menjünk a Hősök terére.
    Másnap reggel én szépen bementem az iskolába, az iskolaépület legfelső szintjére, a harmadik emeletre, ahol a diákotthon volt. Ott elég sok vidéki tanuló lakott, s ők, mint a felbolygatott méhkas, kérdezgették, most hogyan tovább?
    És akkor én a diákokkal megbeszéltem, hogy az iskolában is megalapítunk egy forradalmi bizottságot, sőt az is kialakult, hogy az iskolánkban alakítjuk meg a Középiskolák Országos Forradalmi Bizottságát, mivel híre jött, hogy több középiskolában nem tudják a diákok, mit csináljanak.
    Írtunk egy felszólítást, hogy csatlakozzanak hozzánk, és ezt több példányban sokszorosítva elküldtük a többi iskolának, vagy a mi diákjaink szétvitték részben a budai, részben a pesti tanintézetekbe. Így aztán délutánra már sok iskolából, legalább 30-40-ből ott voltak a küldöttségek, s csatlakoztak ehhez a kezdeményezéshez.
    Fegyveres harcokban nem vettek részt a diákok, akik bent voltak a diákotthonban – honnan is lett volna fegyverük (legalábbis az első napokban).
    A szervezés hatására egyre többen jelentkeztek, vidékről is, a következő napokban több városból is jelentkeztek iskolák. Készültünk az új magyar életre. Én közben meglátogattam azokat a tanáraimat, akik nem jelentkeztek az iskolában, vajon mi van velük.
    Tudomásom szerint fegyveresen nem harcoltak a gyerekeink. A végén azonban kiderült, hogy mégiscsak bekerült néhány fegyver az épületbe; de itt harcolni nem harcoltak a diákok. Mi ezekben a napokban inkább a középiskolások forradalmi kiáltványát szövegeztük és terjesztettük. Sajnos nincs belőle fennmaradt példány. A tartalma megegyezett az akkori általános követelésekkel. Be is akartuk nyújtani a parlamentbe, de nem jutottunk el odáig, mert közben eljött november 4-e.
    Ez a társaság november 4-e után is együtt maradt bent az iskolában. Ekkor kerültek elő a fegyverek. Ezekről én csak akkor és ott szereztem tudomást, hogy mégiscsak vannak. A diákjaim a Halászbástya környékén a Várat megostromló orosz katonák ellen használták őket.
    A november 4-ét követő napok után a harcok valamennyire elcsendesedtek, lassan újrakezdődött az élet az iskolában. Elég nehezen törődtünk bele abba, ami történt. Mint kiderült, a diákok nem is nagyon törődtek bele.
    Röpcédulákkal meg egyebekkel tovább folytatták a küzdelmet; és tény, hogy az 1956 októberének szellemében szövegezett röpcédulák egészen 1958-ig készültek. Tehát nem szakadt meg november 4-ével a forradalmi hangulat, hanem tovább folytatódott. Tulajdonképpen a letartóztatásom fő indoka a diákjaim által szervezett, október 23-a után létrejött országos mozgalom támogatása. A szervezkedésbe, a röpcédulázásba bekapcsolódtak a Toldy, a Petőfi Gimnázium diákjai is.
    Volt sokszorosítógépünk is. Ebbe a tevékenységbe az iskolában lévő diákotthon bentlakói is bekapcsolódtak. Nemcsak a diákok, hanem az igazgató és a nevelőtanárok is, úgyhogy az 1958-as letartóztatásom után a sokszorosítást külön perben tárgyalták, a diákotthon vezetőségének külön pere volt.
    Az ügynevezett konszolidációt elég nehezen viseltük el. Az iskolában is megjelentek a Kádár-féle párt szervezői. November végén, december elején próbálkoztak velünk, de a technikumban semmiféle új pártszervezetet nem sikerült létrehozni. A tanácsvezető bíró el is mondta az ítéletében, hogy nemcsak a DISZ politikai munkáját tiltottam a diákok körében, hanem az úgynevezett ellenforradalom leverése után létrejött KISZ megalakulását is, amíg csak lehetett, elodáztam. Annak létrejötte után ugyancsak megtiltottam az iskolán belül bármely néven nevezendő politikai foglalkozást. Azt mondta, a cselekményemben és személyemben rejlő társadalmi veszélyesség az átlagosnál magasabb, mivel ez a szervezkedés igen széles körben indult el, és táptalajra csak ott találhatott, ahol a nevelőgárda az ilyen tevékenységek előtt ezt a talajt előkészítette.
    Egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy ez az állapot végleges. Azt hittük, hogy lesz valamilyen kiút. Személy szerint én sosem számítottam arra, hogy bármiféle külső támogatást kaphat az ország, de hogy ilyen mértékig hagyják magára a népet, mint ahogy ez akkor történt, ezt embertelen aljasságnak tartottam. És úgy éreztem, az egész környezetem, otthon és az iskolában, felnőttek és gyerekek így, ilyen egyformán gondolkoznak. Persze naiv voltam. Mint kiderült, a diákjaim között azért akadt egy-két olyan fiú, aki szembenállt ezzel a szellemmel. Végül is egy diákom, L. A. tett ellenünk feljelentést 1958-ban. Az egész diáktársaságot ő buktatta le.
    L. A. egy Franciaországból hazatelepült család gyermeke volt, Franciaországban kezdte meg a középiskoláit, jól tudott magyarul, a második évfolyamra vettem fel. Egyszerűen nem néztem ki belőle, hogy spion.
    Utóbb, ahogy visszaidéztem magam elé ennek a gyereknek a viselkedését, már arra is emlékeztem, hogy szünetekben rendszeresen kijárt telefonálgatni a ház előtt lévő nyilvános fülkébe. Valószínűleg ekkor tájékoztatta azokat, akiket kellett.
    Az sem tűnt fel az első időben, hogy engem, mint ez később be is igazolódott, már gyakorta kísérgetnek, figyelik minden lépésemet, követnek gyalog és autón. A ház előtt, a Bimbó úton is mindig ott voltak ezek az alakok. Ha figyeltem volna, akkor rájövök, mi a helyzet, de a világon semmi ilyenfajta gyanúm nem volt mindaddig, amíg az első diákot le nem tartóztatták. Nem engem tartóztattak le elsőnek, hanem nálam vagy két héttel korábban elvitték két tanulómat, a két vezéralakot: Borbély Gyurkát és Keller Karcsit.
    Az 1957–58-as tanév látszólag normálisan telt. Végeredményben 1958 nyaráig, a letartóztatásokig a röpcédulázás, a falragasztás illegalitásban zajlott. Ez számomra nem volt akkor ilyen nyilvánvaló. Sok mindenről én sem tudtam. A gyerekek öntevékenyen dolgoztak. Nekem most utólag visszatekintve is az a véleményem, hogy 15-16 éves diákokat lehetőleg nem szabad a fegyveres harcokba belevinni, hisz könnyen elveszíthetjük őket. Én inkább annak a felelősségét éreztem, hogy ezeknek a gyerekeknek élniük kell. Úgyhogy a fegyveres harcok helyett november 4-e után is inkább az eszmei ellenállást tartottam helyesnek.
    Ezért alakult ki a röpcédulázás. Ez volt az egyetlen külső megnyilvánulása az ellenállásnak.
    Végül is 1958 nyarán nagyon sok gyereket. letartóztattak. Körülbelül negyvenet. De engem még nem. A gyerekeket már egy hónappal korábban elkezdték összeszedni, tulajdonképpen ekkor derült ki, hogy milyen kiterjedt is volt ez a bizonyos röpcédulázás, hogy más iskolákban, a Toldy és a Petőfi gimnáziumban is szervezkedtek. Így hát nem csak a mi iskolánkból tartóztattak le gyerekeket. A középiskolai igazgatókkal és tanárok közül azonban senkit nem vádoltak meg, csak Cherven Arisztidet és engem. Ebben a társaságban a diákokon kívül csak ketten voltunk felnőttek. Halált csak ránk kértek. De engem sem ítéltek halálra. Tizenegy évet kaptam, másodfokon nyolcat. Nagyon-nagyon meglepett, amikor az ügyész azt mondta, hogy a fizikai megsemmisítés a méltó büntetés a számomra.
    A sógoromra is súlyos büntetést kértek, Cherven Arisztidre, aki részt vett az októberi kiáltvány megszerkesztésében meg a középiskolások szervezésével kapcsolatos kiáltvány szövegezésében.
    Elkezdték a gyerekeket letartóztatni, valamikor júniusban, én az ő szüleiktől értesültem arról, hogy a fiúkat elvitték. Lassan, mozaikszerűen kezdett összeállni, hogy mivel is gyanúsíthatnak minket, és hogy a dolog visszanyúlik egészen ’56 nyaráig. Akkor kezdett felötleni bennem, hogy itt engem is célba vettek, de úgy, hogy ez ne zavarja meg az iskola, a tanév életét, csöndben, feltűnés nélkül történjen meg minden. Nem is zavarta meg, mert július 15-én volt az utolsó érettségi vizsga, lezajlott a tantestületi záró konferencia egy pénteki napon; a következő hét hétfőjén tartóztattak le a Balatonnál. Siófokra mentem le a feleségem után, vasárnap. Éppen tarokkoztunk, amikor megállt a ház előtt egy vagy két Pobeda, fegyveres emberek ugrottak ki belőle, berohantak a házba, megkérdezték, ki vagyok, mondták, hogy „akkor ez az”. Elkérték a személyi igazolványomat is, és megbilincselve elvittek.
    A Conti utcában landoltunk, Budapesten, a korábbi évek ÁVO-s börtöneinek minden emléke felszínre jött: a bűz, az atmoszféra… A kihallgatások időtartamának kilencven százaléka az úgynevezett felsőbb kapcsolataim felderítésére irányult. Az volt az állandó vesszőparipájuk, magamtól nem találhattam ki azt, hogy ilyen szellemben neveljem a gyerekeket, ehhez „felsőbb kapcsolatok” kellettek, állandó magyarországi és külföldi irányítás és utasítás. Nekem ilyen „felsőbb kapcsolataim” nem voltak, nyilvánvalóan.
    Viszonylag gyorsan elkészült a vádirat, amiben annyi változás volt a korábbi felállással szemben, hogy az elsőrendű vádlottnak sógoromat, Cherven Arisztidet tették meg, másodrendű vádlottként következtem én.
    Hamarosan kitűzték a tárgyalást, először láttam ekkor, egy láncra fűzve, egybefonva a társaságot, a huszonnégy embert. Ebből huszonkét diák. Elöl állt Ari bácsi, a következő voltam én, alighanem Borbély Gyuri volt a harmadrendű vádlott, aztán egy petőfis gyerek, akit én személyesen nem is ismertem, és így tovább…
    Bevonultunk az esküdtszéki terembe – egy fegyőr, egy rab; egy fegyőr, egy rab –, levették a bilincset. Bejött a tanács, beballagott egy bicebóca lábú tanácsvezető, akit Balinak hívtak – nomen est omen, valamikor a hóhért is Balinak hívták. Rengeteg reflektor volt az esküdtszéki teremben. A bíró elmondta, hogy kéréssel fordult hozzá a nem tudom kicsoda, hadd készítsenek a tárgyalásról, a tárgyalás egész folyamatáról a Magyar Filmvállalat munkatársai tudósítást. Felgyújtották a jupiterlámpákat, és elsőnek kiszólították az Ari bácsit.
    A válogatott rágalmak és hazugságok özöne zúdult ránk.
    Az én egyik tanúm például Brutyó János elvtárs volt, aki megesküdött rá, hogy ő személyesen látta azt, amikor én a Sztálin-szobor ledöntésénél segédkeztem. Ez persze nem igaz; nagyon röstellem, de én ahhoz túl későn érkeztem, hogy fel tudtam volna mászni az emelvényre. Brutyó elvtárs volt akkor az Építésügyi Minisztériumban, ahová én is tartoztam, a személyzeti ügyekkel foglalkozó miniszterhelyettes. Állította, hogy a SZOT-székházban tartózkodott ezen az ominózus estén, és onnan látta, hogy én döntöm a Sztálin-szobrot.
    A Filmhíradó egyébként végig ott volt a heteken át tartó tárgyalássorozaton, egészen az ítélethirdetésig, s Cherven–Szentirmay-féle összeesküvés címmel készült a tudósítás. Az érdekesség itt is az volt, hogy én a tárgyalásról készült filmben homlokegyenest mást mondtam, mint amit Mária, a feleségem a saját fülével hallott, aki részt vett a tárgyaláson. Többek között hallotta, amikor én fennhangon nemmel válaszoltam a bíró kérdésére a tekintetben, hogy bűnösnek érzem-e magam – a filmben azt mondtam, hogy igen. Mozifilmként vetítették ezt az összevágott, másfél órás „játékfilmet” – és még tiszteletdíjat sem kaptam…
    Azazhogy igen…
    Az ítélethirdetés 1959 áprilisának első napjaiban volt. Kiderült, hogy életben maradtam.
    Visszavittek a zárkába, és körülbelül két-három nap múlva szólítottak, készüljek fel a szállításra, visznek a Gyűjtőfogházba, ebbe a XIX. században épült, csillag alakzatú épületbe, amelyben aztán sok évet húztam le.
    De ez már egy másik történet.