H. Örkényi Ilona

A bányatelepen

    A 17. napon dél felé megállt velünk a vonat. Néhány kocsit a végéről leakasztottak. Akkor már sejtettük, hogy mi is nemsokára célhoz érünk.
    Kihalt, sivár vidék mindenfelé, egész kicsi dombokkal. Vastag hótakaró borított mindent. A napfény vakítóan szikrázott a hófödte vidéken. Csak az a különös, hogy az égen sehol egy picinyke felhő sem látszott, a hó mégsem olvadt, pedig igazán ragyogóan sütött a nap. Sőt – ha figyelmesen néztük – mintha a levegőben apró pici ezüstös tüskék lettek volna. Ha mélyebb lélegzetet vettünk, mintha befagyott volna az orrunk és szét akart pattanni a tüdőnk.
    De hát ezen ráérünk még később is gondolkozni.
    Robogtunk tovább.
    Estére mi is elértük a végállomást.
    Uszpenka. Járási székhely. Vorosilovgrádtól körülbelül 20 kilométerre van.
    Kiszálltunk, aztán az állomás egyik felére tereltek. Körülnéztem.
    Este volt. Az égen erősen világított a telihold. Mint nálunk egy szép májusi vagy augusztusi éjjelen.
    Összehasonlításokat nem volt időm tenni, mert felhangzott a „davaj, davaj”, s mi megindultunk ötös sorokban az otthonról hozott nagy csomagjainkkal, melyben ruhanemű, ágynemű és a még megmaradt kevés élelem volt.
    Úgy tűnt nekem, mintha a hold, mely nálunk, Magyarországon olyan kedvesen, nyájasan tudott lenézni a földre, itt nagyobb, hidegebb és kegyetlenebb lenne. Mintha még ő is kárörömmel nézte volna egy hazulról messze keletre elszakadt kis rabszolgacsapat vánszorgását.
    Fürdőbe, illetve fertőtlenítőbe vittek. De ne egy európai fogalmaknak megfelelő fürdőt gondoljunk. Kis négyszögletes favályúkba körülbelül másfél literes konzervesdobozzal meregettük a vizet egy vas csilléből, mely alatt égett a tűz. Hát ez volt a fürdő, oroszul: bánya. Ezekben a favályúcskákban mosakodtunk három hét után. De ami lényeges volt, meztelenül. (Még az az egy szép volt, hogy nem férfiakkal tereltek össze.)
    Addig a ruháinkat, a többi csomagjainkkal együtt berakták a kemenceszerű fertőtlenítőbe.
    Ez a „dezinficiáló” berendezés a büszkeségük volt. Hiszen ez a kultúra alapja. Ahol ez nincs, az nem is kultúrország – mondták.
    Természetesen ez a fertőtlenítés csak arra volt jó, hogy emberi voltunkat mélyen megalázzák vele, másrészt, hogy a három alsó meleg fehérneműmet ellopják. Így már csak egy pizsamám és néhány vékony selyem fehérneműm maradt.
    Na, gondoltam, ez is jól kezdődik! Selyem fehérneműben ugyan sokra megyek a 40-45 fokos hidegben. De hát jó az Isten! Majdcsak megsegít! Legyen meg az akarata!
    Kezdetben a fertőtlenítőből kijötteket mindenütt megnyírták. Emiatt nagy morgás, veszedelem támadt. Így mire rám került a sor, csak azt kopasztották meg, aki útközben megtetvesedett.
    Másnap délutánig gubbasztottunk ott az orosz fürdő előtt, meg az előterében. Aztán megindult a menet, csoportokban felfelé a dombon, új otthonunkba. Már kiértünk a faluból, távolabb a dombtetőn egy bányatelep: Vorosilovka.
    Vorosilovgrádi oblaszt, Uszpenszkája rajon, Sachta Vorosilova, 7144/1223 sz. láger. Ez lett a pontos címünk. (Ezt a pontos címünket csak rabságunk harmadik évében tudtuk meg, addig csak annyit tudtunk, valahol Oroszországban, a donyeci szénmedencében vagyunk.)
    Ez az út a lágerig valóságos Kálvária volt. Felfelé a sima, csúszós úton, éhesen, kimerülten 3 vagy 4 kilométert a 40 fokos hidegben a nagy csomagokkal, töretlen, térdig érő hóban. Nekem a Golgota jutott az eszembe. A keresztünk átváltozott csomagokká. Ezeknek a csomagkereszteknek a súlya alatt mi is nemegyszer összeroskadtunk.
    Besötétedett. Vajon meddig kell még mennünk? Már kiértünk a bányatelepről is. Egyszer csak a hóból hirtelen előttünk termett egy lapos tetejű kártyavár, dupla drótkerítéssel körülfogva, négy oldalán galambdúcszerű őrtoronnyal.
    Ez lesz hát az új otthonunk.
    Jó távol az orosz házacskáktól, mint egy lepratelep. Nehogy megfertőzzük őket.
    Betereltek a kapun. Be a barakkba. Mikor megláttam siralmas belsejét, elhagyott minden erőm. Sötétség, hideg, nyirkos levegő mindenfelé és kibírhatatlan istállószag. A siralmas látványt fokozta a két sor polc, hevenyében összetákolt egyenlőtlen deszkáival, amin még a hó sem olvadt el egészen. Ez lett a mi kényelmes puha ágyunk három évig. Puha fából, kemény ágy! De bármilyen kemény is volt, azért álmodni lehetett rajta az édes otthonról, meleg szobáról, a jóságról és… egy darab kenyérről. Ez az álom éltetett hosszú három éven keresztül.
    A kimerültséget, az elkeseredést, a sok reménytelen könnyet végül is elnyomta a jótékony álom. Reggel már nem láttam olyan sötétnek a helyzetet. Összeszedtem minden erőmet. Ki kell mindent bírnom. Igenis, haza akarok menni. Haza kell mennem drága jó szüleimhez. Nem fogom megszerezni azt a gyönyörűséget Kornitzer Imrének, hogy itt meghaljak. Nem! Azért sem! Fel a fejjel! Azért is!
    Ezután kétheti megfigyelés következett. Ezalatt azt kellett értenünk, hogy nem mentünk ki dolgozni a bányákba. De ne gondoljuk, hogy pihenés volt az életünk. Dehogy. Naponta legalább háromszor kisorakoztattak az udvarra, minden csomagunkkal együtt. Ott órák hosszat álltunk a kegyetlen hidegben. Ők meg mindig számoltak, de a pontos létszámot soha nem sikerült megállapítaniuk.
    Egyszer szereztem egy kanna vizet – nagy kincs volt az akkor! Ivóvíz! Azt is magammal vittem a „népszámláláshoz”. A kanna víz már fenékig fagyott, de mi még mindig nem voltunk rendesen megszámlálva. Azzal szórakoztam, hogy a víz halmazállapotának fizikai törvényszerűségén elmélkedtem. Közben többen is, az „okosok” elölről-hátulról számoltak. A falra irkálták a számokat, hogy el ne felejtsék. De még akkor sem tudták, hányan vagyunk. Volt olyan eset is, hogy ketten számoltak az ajtónál, minket meg egyesével engedtek be, mint a juhokat az akolba. Egy érdektelen szemlélő jókat mulatott volna ekkora korlátoltság láttán. Számunkra tragikomikus volt, mivel a mi bőrünkre ment a vásár, ilyen borzasztó hidegben. Szerettem volna ajánlani nekik, húzzák le a csizmájukat, úgy talán könnyebben fog menni.
    De hát ők voltak a nagyok, az erősek, a győzők! Én csak egy szám voltam – 328 (trisztó-dvacet-voszem) – akit emberszámba sem kell venni. Egy a sok közül.
    Egyszer elhatároztuk: na, nekünk elég a kisorakozásból, többet nem megyünk ki, itt bent is meg lehet számolni. Úgy is tettünk, fellázadtunk. No erre káromkodás, veszekedés, köpködés támadt őreink részéről. De nem boldogultak velünk. Végül jött egy nagy darab durva lityinant (hadnagy), aki mindannyiunk csomagját kidobálta, bennünket meg utána lökdösött, hogy majd kiszállt a lelkünk. Hiába, győzött az erőszak. Ezt a hadnagyot három éven keresztül utálta mindenki. Hivatalos neve: Piszerenka volt, de a foglyok maguk között csak „ritkafogú”-nak hívták.
    Az oroszok nagyon ismerhették azt a közmondást, „aki nem dolgozik, ne is egyék”, mert gyakorlatilag alkalmazták is rajtunk, hiszen ez alatt a 2 hét alatt csak egy-két alkalommal adtak egy meleg levest. Istenem, milyen levest! Só és zsír nélkülit. Majdnem csak meleg vizet, mert megszámláltam, az első levesben 17 és fél szem borsó úszkált. De én még így is szerencsés voltam, mert soknak még ennyi sem jutott. Szerencse, hogy egy kevés kőkemény kenyér meg szalonna még akadt az otthoniból, mert különben éhen haltunk volna.
    Ezalatt a két hét alatt igyekeztem analizálni az embereket, magyarokat, oroszokat. Ilyen helyen mutatja meg mindenki a valódi énjét. Itt aztán tág tere nyílik az embertanulmánynak. Rajta hát! Már kisgyermek korom óta mindent és mindenkit szerettem megfigyelni. Mindig kerestem az ok és okozat közötti összefüggést. A kimondott szó mögött az elrejtett gondolatot kutattam. Már a zárdában – ahol a tanítóképzőt végeztem – is elismerték jó megfigyelésemet. Hát most itt megpróbálom hasznosítani. Had lássák, hogy egy kis magyar tanítónő a rabság nehéz napjaiban is különb, mint ők.
    A foglyokat négy rottába (századba) osztották. Minden századnak egy orosz tiszt parancsnoka volt, meg egy beosztott tolmács. Sajnos, az utóbbiak nem érdemlik meg az „ember”, „magyar” címet.
    Szadista, lelketlen hóhér volt mind, akiktől jobban kellett félnünk, mint magától az orosztól. De ezekről majd később beszélgetünk. Mi szerencsére Jánossal egy rottába kerültünk, így meg volt rá a remény, hogy dolgozni is majd egy munkahelyen fogunk.
    Ebből az időből való János harmadik verse, amelynek címe: „Ilyen a tűzhelyünk”, kezdő és záró szakaszai a következők:

Ilyen a tűzhelyünk, mely nem melegít,
Távol a hazától, mindig csak hidegít.
Nem fő rajta étel, mely újra erőt ad,
Csak egy kevés hólé, mi rajta felolvad.

Keserűen isszuk, nincs édesség benne,
Hiába vigyázunk, könnyünkkel hull tele.
Fogjuk még e delet imádkozva várni,
S fog még édesanyánk nekünk felszolgálni.

    Hozzánk parancsnoknak egy mongol hadnagyot osztottak be. Ez kezdetben igen ijesztő volt a szemünkben. Sokan féltek fekete, ferdevágású szemétől, kreolos sárga bőrétől, fekete serte hajától és pici szív alakú, duzzadt szájától. Termete is kicsi és vékony volt. A derékszíját úgy összehúzta a derekán, hogy sokszor az volt az érzésem, légzési zavarai lehetnek. Már féltünk, mikor pilótasapkás fejét bedugta az ajtón. Nagyon nyers és darabos volt. Minden este és reggel gyakorlatoztatott minket, mint a katonákat szokták.
    Egyszer, gyakorlatozás közben az egyik lány elnevette magát. (Valóban komikus volt.) Ettől ő nagyon mérges lett, és kiállította a sarokba, mint a gyerekeket szokták, ha rossz fát tesznek a tűzre.
    A második héten azonban már rájöttünk, amelyik kutya ugat, az valóban nem harap. Mert a mi mongolunkban emberi szív dobogott. Anatol Acihalénak hívták, de mi magunk között mindvégig csak „mongol”-nak neveztük.
    Ekkor kezdtek csak hébe-hóba főzni egy-egy meleg levest, természetesen ezt is éjjel. Az orosz mindent éjjel csinál. A mi tisztünk ilyenkor mindig felköltött, hogy levesért menjünk, mert reggelre esetleg már nem lesz. Vadsága lassan mérséklődött, nagy volt a tudásszomj benne, meg akarta tanulni a latin betűket. Szerzett egy magyar könyvet, s mivel én „ucsitelnica” (tanítónő) voltam, tanulnom kellett vele. Ha valamit nem értett vagy nem tudott, mindig összeszidott.
    Közben a környék munkahelyeiről a nacsalnikok bejártak munkást igényelni. A mi szobánkba is, ahol akkor 36-an laktunk, két sor priccsen, jött egy nacsalnik a Sachta Lenináról. Fűt-fát ígért, nem kell lemenni a bánya mélyére – mondta – csak fenti munkát fogunk végezni. Ez nekünk akkor roppant kecsegtető ajánlatnak tűnt.
    – Te mi voltál otthon? – kérdi tőlem.
    – Ucsitelnica – válaszoltam.
    – Na, a bányában is irodában fogsz dolgozni.
    Ennek én igen megörültem, gondolván én balga, az adott szó itt is szent. De hát itt sok mindent nem azért mondanak, hogy azt be is tartsák.
    Én már szerettem volna látni a munkahelyemet. Türelmetlen voltam, nem bírtam a bizonytalanságot. Attól még a biztos rossz is jobb.
    Társaim nagy része egyszerű, békés földműves vagy gyári munkás volt. Tanult ember alig akadt egy-kettő közöttünk, s azok majdnem egészében már első napokban elveszítették hitüket, szellemi rugalmasságukat. Csupán János maradt meg vigasztalónak, erősítőnek. A lágerünk egyetlen orvosa is búskomorságba esett, mert beosztották egy fűrésztelepre gerendát cipelni, helyette pedig mint lágerorvos, egy VII. gimnazista fiú működött.
    A két hét leteltével, egyik hideg reggel értünk jött a tisztünk, hogy gyorsan öltözzünk, mert megyünk a munkahelyet megnézni. Elindultunk libasorban, egy kitaposott ösvényen a magas hóban a Sachta Lenina felé. Mentünk már egy órája is dombra fel, dombról le, árkon-bokron át igen gyors iramban, míg végre megpillantottuk a bányát, illetve csak a romjait. Hát ezt kell nekünk ismét üzembe helyezni – mondták.
    Bevittek a kantórára (irodába). Ott aztán mindjárt dörgedelmes fejmosást kaptunk – persze orosz nyelven, amit egyikünk sem értett –, csak igen emlegették a kutya magyart meg a fasiszta kutyákat. Gondolom, minket tiszteltek meg ezekkel a szép jelzőkkel. Szóval nagyon kedvesen fogadtak. Gondoltam, a folytatás sem lesz kedvezőbb.
    Másnap reggel aztán elkezdődött a keserves munka, a Sachta Leninán. Valamikor hatalmas bánya lehetett, és Mária Sachtának hívták.
    Ellenséges légkör vett körül mindenütt. Kineveztek minket háborús bűnösöknek, mintha legalábbis mi idéztük volna elő a háborút. Olyan nevetségesen tragikusnak tűnt fel, mikor minket, gyönge magyar nőket és néhány békés magyar parasztot tüntettek fel háborús bűnösöknek, akik javarészt azt sem tudták, hogy mi a fasizmus, és soha életükben nem politizáltak. S az igazi háborús bűnösök pedig valahol jól élik életüket, pezsgőt isznak és kaviárt esznek.
    Első napi munkánk ez volt: többnek hosszú hegyes vasrudat – stangát – adtak a kezébe, s azzal kellett romot bontani. Mi négyen felváltva egy fogaskereket hajtottunk, ami a berobbantott függőaknán keresztül vezetett le a bányába. János is romot bontott, s ha tehette, egy rom ablakon át, fájó, sajnálkozó szemmel nézett bennünket. Akár az ókor gályarabjai – gondoltam –, azok a hajóhoz voltak láncolva, mi meg a fogaskerékhez, A hajcsárok özöne mindannyiunk felett. Csak a hétágú korbács hiányzott a kezükből. De helyette a hangjuk vadabb, ijesztőbb volt. Kezdetben ahányszor reánk ordítottak, mindig szívdobogást kaptam. Így dolgoztunk heteken keresztül, reggel 7 órától délután 4-5 óráig. Az orosz munkásoknál megtörtént ugyan a váltás 3 órakor, de minket csak akkor engedtek haza, ha már valamelyik az éhségtől összeesett, mivel munkaidő alatt semmiféle ételt nem kaptunk. Később rendszeresítettük az ájulást, ha délután egy mérnök feltűnt a láthatáron. A Sachta Leninán töltött keserves napok után írja János a legszebb versét, az Én is virrasztokot:

A pap sorsa, virrasztás
Éjről éjre, az álmok felett
Mindig a virrasztás…
              Még mindenki alszik,
              Én virrasztó vagyok.
              Még mindenki fázik,
              Én égő tűz vagyok.
              Még nem imádkozik
              Senki a világon,
              Virrasztok imában
              Ez az én világom.

Ha sírnak, én is sírok
Ha örülnek, én is örülök
Ha félnek, én is félek
Mindig a tüzek sem égnek!

              De az én örömöm alapja, az Isten
              A sírásom is más, mint az övék,
              Ha félek is, én csak azért félek,
              Ne legyen irgalom nélkül a nép!

Messze orosz földön, hosszú éjszakán
Imában virrasztok sok-sok éjszakát.
Itt is pásztor vagyok, kinek virrasztani
Isteni parancs: szilárdan állani.

              Elhurcolt magyarok álmatlan éje
              Ne félj! Vigyáz Rád a Jóisten képe.
              Kit papja képvisel, csak lásd meg rajta,
              Fájdalmad felfogni, itten is parancsa.

Sok kínban meghalt szegény magyarok
Félelemből küldött sok-sok panaszok,
Imám viszi fel Isten elé innen,
Sok-sok kiömlő bánatos könnyed.

              Őrt áll titokban itt is a papod,
              Ki felfogja itt is utolsó panaszod.
              S ha földi honba nem is visz az út;
              Az örök hazába mindenki hazajut.

(Oroszország – 1945. március 22.)

Részlet H. Örkényi Ilonának (1921–1987) a Don-medencébe hurcolt tarcali plébános, Szerednyei János mártíromságáról és sorstársai megpróbáltatásairól szóló gulagnaplójából, amelyet halála előtt Ruzsiczky Évára bízott.