Burány Nándor

A vezérezredes utolsó levele

Regényrészlet

    Nem is tudom, hanyadik levél ez már, amibe belekezdek, azt tudom csak, hogy egyikben sem írtam meg azt, ami utolsó üzenetemben a legfontosabb lehetne. Mintha az ég szakadt volna rám, kétségbeesve próbálok fojtogató súlya alól kimenekülni, de hiába erőlködök, nincs menekvés.
    Halom papiros az asztalomon, nincs erőm már ahhoz sem, hogy belenézzek, melyik napon, mit akartam neked megírni, az biztos – ezért kell az újabba belefogni –, még nem sikerült megfogalmaznom azt, ami után nyugodtabb lehetnék, s vesztőhelyre menve sem kellene amiatt bánkódnom, hogy éppen a leglényegesebbet felejtettem el megírni utolsó levelemben. Mert hogy elveszítettük a háborút, s a győztesek most kényük-kedvük szerint bánnak el velünk, a legyőzött hadsereg parancsnokaival, ez lenne, lehetne egy általánosan elfogadható magyarázat a szerencsétlenségemre, olyan valami, amit az embernek tudomásul kell vennie, nincs helye a további töprengésnek. Csakhogy a mi esetünkben ez éppen nem így van, s ez a legfelháborítóbb, ez az, ami nem engedi, hogy belenyugodjak a sorsomba, hanem szívem utolsó dobbanásáig arra ösztönöz (sem éjjel, sem nappal nem hagyva békén), hogy küzdjek – ha már nem is az életemért, de az igazságomért, s éppen FCZF hazugságaival szemben…
    A sopronkőhidai börtönben, akkor, negyvennégy decemberében, negyvenöt januárjában még rádióhíreket is hallgathattunk, néha újsághoz is hozzájutottunk, de erre még magad is emlékszel, így tudomást szereztünk arról is, hogy Debrecenben megalakult az új magyar kormány, ahogy azt előbb Moszkvában megbeszélték, s hogy abban három tábornok társam is helyet kapott. A honvédelmi miniszter nem más, Vörös János lett, az a vezérezredes, aki a vezérkarban beosztottam volt, s akit a kormányzó az én menesztésem után német követelésre nevezett ki a vezérkar élére. Ő tehát Hitlernek a kiválasztottja volt, fenntartás nélkül kiszolgálta a német érdekeket, s ha az oroszok később mégis megteszik honvédelmi miniszternek, ha tehát a haja szála sem görbült (s nekem is segítségemre lehet már a beosztásánál fogva is), akkor talán én sem ok nélkül számítottam arra, hogy nekem – akit a németek leváltottak, mert rájöttek, hogy ellenük dolgozok –, tehát hogy nekem sem kell tartanom az oroszoktól, nyugodtan hazamehetek, nem lesz bántódásom. Meg is tettünk mindent, s szabadulásunk napjától kezdve azon dolgoztunk, hogy mielőbb hazakerüljünk.
    Siettettük a hazamenetelt, s akkor mi vár rám otthon: kiszállva a repülőből az első élmény, amiben részem van: bilincsbe vernek. S nem az oroszok (akik ellen akarva-akaratlan, de harcoltam), nem ők, hanem a magyar testvéreim, s az annyira vágyott magyar földön. Ez volt a rabságból való boldog hazatérés: újabb raboskodás. És most már szabadulási kilátások nélkül.
    Figyelmeztettek engem erre már ott kinn a barátaim. Az amerikai tisztek, akik akkoriban jártak Pesten, szörnyülködve beszéltek az otthoni börtönökben uralkodó embertelen körülményekről, aztán az első kihallgatásomon mindabból, amit nekem is tudomásomra hoztak, már sejthettem, milyen fogadtatásban lesz részem; de nem akartam, akárhányszor átgondoltam háborús tevékenységemet, csak nem tudtam elhinni, hogy engem otthon elítélhetnének.
    Ez a borzasztó, ez az igazságtalanság. Nagyobb csalódás embert talán nem is érhet. Hogy azt, akit a német megszállás után tesznek meg vezérkari főnöknek (ismétlem már harmadszor, mintha így hihetőbb lenne a hihetetlen), hogy azt, akinek határtalan németimádata mindenki előtt ismert volt, hát lehetséges, hogy a fordulat után az oroszok őt bízzák meg az új honvédség első miniszterének, engem meg, aki a nyilasok fogságából hazatérve joggal remélhettem a Vörös iránt tanúsítottnál nagyobb megbecsülést, engem bezárnak és elítélnek. Most mondd meg, hogy lehet ez. Mivel magyarázzam ezt a szerencsétlenséget? Mit vétettem én, hogy végül erre a sorsra jutottam? Nem az fáj, hogy helyette nem én lettem a miniszter, eszembe se jutott ilyesmi, de hogy éppen semmit se méltányoljanak abból, amit a háború idején a nemzet érdekében tettem…
    Sok minden nem sikerült, nem úgy lett, ahogy szerettem volna, elmondhatatlan sokat szenvedett az ország, de lehet, hogy a mások vétkeiért járó büntetést is az én nyakamba varrják? Emlékszem, negyvennégy januárjában az oroszok már a Kárpátok előtt álltak, legnagyobb gondunk, hogy a Kárpátok vonalára vonjuk vissza a németek parancsnoksága alatt harcoló csapatainkat; a legelvakultabbak előtt is világos volt már, a németek elvesztették a háborút, s ha már nem tudunk egyik napról a másikra kiugrani belőle, hát próbálkozzunk meg legalább a határaink védelmével, erre, kizárólag erre irányuljon az egész háborús tevékenységünk, a front többi részével törődjön a német hadvezetés. Mindent elkövettünk, de a németek hallani sem akartak erről.
    Azóta sem feledtem az akkori újévi köszöntőm szavait: a harcok elérik hazánk területét, fel kell készülnünk s harcolnunk minden ellenség ellen, ha a háború alakulása ezt megköveteli. A
botfülűek is érthettek belőle. Közben készültünk, hogy kiutazva a német főhadiszállásra megsürgessük csapataink hazahozatalát. S akkor, mintha ezekre a törekvésekre akarna válaszolni, megkapom Vörös memorandumát. A vezérkar egyik vezető tisztje ahelyett, hogy az én elképzeléseimet támogatná, jogot formál magának arra, hogy figyelmeztessen: a németeknek most nehézségeik vannak, de ezeket le fogják küzdeni, hamarosan bevetik az új fegyvereket, és megnyerik a háborút. Tehát nekünk is nagyobb erőkkel kell őket támogatnunk; egyúttal felszólított, hogy akadályozzam meg a kormánypolitika balra tolódását, mert ha elmulasztom, nekem is viselnem kell a következményeket. Mintha tudta volna, hogy három hónap múlva engem lefejeznek, s őt ültetik a helyembe.
    Mikor beleolvastam, mindjárt tudtam, honnan fúj a szél.
    Akkoriban megkezdődött már a szóbeszéd a nyugati határ túloldalán észlelt csapatmozdulatokról, s szárnyra kaptak a hírek a német megszállás előkészületeiről. Előbb mosolyogtam csak ezeken, aztán dühöngtem a buta magyarázatokon, majd egyik-másik aggályoskodó munkatársamnak az unalmas figyelmeztetéseire kijelentettem: ha megszállnak, én magam állok az ellenállók élére! De komoly beszélgetésekben csak azt hangoztattam: a németeknek nem érdekük a megszállás, van elég más bajuk, ettől hát nem kell tartanunk. Közben írásban válaszoltam Vörös beadványára. Biztosra vettem, hogy ezt még aznap eljuttatja a németeknek, hát ennek megfelelően fogalmaztam meg. Erre betegszabadságot kért. Jóváhagytam neki, gondolván, ezzel le van zárva az ügy. Hogy két-három hónap múlva milyen lesz a folytatás, s hogy ez csak annak előkészítése volt, hát sejthette ezt valaki?…
    A vádirat itt is, Pesten is nekem rója fel, hogy lehetővé tettem a németeknek az ország ellenállás nélküli megszállását, elméleteket szövögetnek ebből, hogy ha akkor ellenállunk, most egészen más lenne az ország pozíciója a béketárgyaláson. Magam is gondolkodtam ezen akkor éjjel, beszélgettünk is róla, mielőtt a vonatról elküldtem a táviratot, hogy a honvédség maradjon a kaszárnyákban. Akkor onnan ellenállásra buzdító parancsot küldeni már nem lehetett. (Jaj, hát lehetséges, azt sem remélhetem, hogy utoljára egy papot küldjenek?) Jóval később, már a sopronkőhidai fogságban meg az ausztriai táborokban sokat vitatkoztunk azokról a napokról. Azok csakugyan életbevágóak voltak, egész sor döntés született, s én szinte mindegyik meghozatalában részt vettem. Az egész munkásságom, az előzmények is, a következmények is belesűríthetők ezekbe a klessheimi napokba.
    A március 15-i ünnepi operaelőadáson keresték a német követségről a kormányzót. Hitler meghívóját akarták átadni neki. Azóta már tudjuk, ravaszul kidolgozott kelepce volt ez, akkor azonban, ha fölmerült is ennek a gyanúja, egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy szövetségesünk ilyesmit tervez. A kormányzó a miniszterelnökkel megbeszélte, hogy a körülményekre való tekintettel a meghívást nem fogadjuk el; fennáll a megszállás veszélye, az ország nem maradhat a legfelső katonai vezetés nélkül. Aztán néhány miniszterrel újra tárgyaltunk a meghívóról. Megoszlottak a vélemények, végül amikor úgy láttam, nekem kell menni magammal víve a kormányzó levelét, akkor kifejtettem: én nemrég jártam Hitlernél csapataink hazahozatala ügyében, semmit sem tudtam elérni, ehhez a főméltóságú úr tekintélye szükséges. A főméltóságú úr huszonöt éven át magára vállalta a nemzet sorsát, most ettől a legnagyobb nehézségtől sem riadhat vissza.
    A vita el volt döntve. A kormányzó kijelentette, hogy másnap utazik. Hiába próbált ellenkezni Kállay miniszterelnök, maga a kormányzó intette le.
    Én valóban a nemzet katonai lelkiismeretének tartottam magam, álmatlan éjszakákon törtem a fejem, hogy tudnám kieszközölni Hitlernél a beleegyezést: csapatainkat visszavonhatjuk a keleti határokra. Az oroszok föltartóztathatatlanul közeledtek a Kárpátok felé, kétségbeejtőnek látszott a helyzet, s február elején mindenre elszántan utaztam ki a führer főhadiszállására, hogy kikönyörögjem vagy kikényszerítsem a beleegyezését. Hitler majdhogynem kinevetett, hallani sem akart a mi terveinkről, egyszerűen gyerekesnek tartotta őket, és sejtettem, ha egyedül megyek, megint üres kézzel kell hazatérnem.
    Közben a hadműveletekről kapott újabb és mind kedvezőtlenebb hírek hatására egyre sötétebb aggodalommal néztem az elkövetkező hónapok fejleményei elé, s ilyen hangon írtam február közepe táján Keitel vezértábornagynak is, elnézést kérve az állandó háborgatásért, emlékeztetve súlyos problémáinkra, nem kívántam, hogy azonnal válaszoljon, de legalább ne feledkezzen meg róluk.
    Ügyeltem mindig, hogy ne kérjek lehetetlent, fontosnak tartottam, hogy nagy hangon hirdessük, mindenben támogatjuk őket, hogy a német–magyar fegyverbarátság örök, s ennek ápolásában semmi meg nem ingathat bennünket. A miniszterelnöknek, másoknak is mondtam, nekünk ezt a látszatot meg kell tartani, ha titokban az amerikaiakkal tárgyalunk, annál hangosabban kell hirdetnünk a németek iránti hűségünket; ha ezt nem tesszük, ha észreveszik, hogy ki akarjuk vonni magunkat a háborúból, ha gyanút fognak, abból nagy bajunk származik: csak attól mentsen meg az Isten, hogy megszálljanak bennünket! (Egyik nap negyvenhárom őszén utasításokat adtam Hatz Ottó katonai attasénak, mit mondjon Isztambulban az amerikaiak képviselőjének, a másik napon a Legfelső Honvédelmi Tanácsban azt hangsúlyoztam, hogy mi az utolsó napig kitartunk a németek mellett.)
    És aztán utaztunk Klessheimbe. Ott, a múlt századi kastély homályában egyszerre világos lett minden. Nem kellett kérnem Keiteltől a magyarázatot, anélkül is megértettem, miért nem válaszolt levelemre. Hogy ott mi történt, s mi volt mindabban az én szerepem (mert én itt is mindent megpróbáltam), erről is többféle változat forog közkézen. Ez már így is marad… A szemrehányást inkább a távirat miatt kapom. Előtte is, utána is rengeteget gondolkodtam róla, s itt most, amikor az utolsó alkalom, de csakugyan a legutolsó arra, hogy még egyszer mérlegeljem ama sorsdöntő elhatározás helyességét, föltéve magamnak azt a kérdést is: és ha épp az ellentétes döntést hozom?…
    A sopronkőhidai fogolytársak közül többen azt fejtegették, hogy ez volt a legalkalmasabb pillanat a háborúból való kiugrásra, a németekkel való szembefordulásra. Én ekkor ezt nyilván a magatartásommal szembeni bírálatként éltem át, s nem tudtam mindenben egyetérteni az ott elhangzott nézetekkel, noha miután kihűlt bennem a viták heve, magános merengéseimben már ott, a sopronkőhidai tábornoki szobában újra latolgattam a lehetőségeket.
    Már előbb is sokat beszélgettem Nagy Vilmos vezérezredessel, ha voltak is közöttünk nézetkülönbségek, a legtöbb kérdésben egyetértettünk a klotildligeti borozgatások közben. Különösen hasznosnak bizonyult ez, amikor a kormányzó őt választotta ki honvédelmi miniszternek, s naponta kellett együttműködnünk. (Az elődjével nemegyszer összekülönböztem, fenntartás nélkül a németek híve volt, azért is örültem a váltásnak, az akkori magyar érdekeknek inkább megfelelt az új miniszter magatartása.) Ám a nyakas székely nem bírta sokáig. Meglátogatta Hitlert, szemlét tartott a keleti fronton, képviselte a kormányt Göring születésnapi ünnepségein; a jobboldalnak azonban ez nem volt elegendő, főleg zsidó kapcsolatai, így a szabadkai nagy vágóhíd zsidó tulajdonosával való összejátszása miatt kezdték ki (nyilván német sugallatra), rákényszerítve a miniszterelnököt, hogy váljon meg tőle. A kőhidai fogházban bőven akadt időnk, hogy megbeszéljük, ki, mit, hogyan csinált az elmúlt időszakban.
    Az én klessheimi magatartásomra célozva fejtette ki Nagy Vilmos ebéd után, séta közben, egy csoportos vitát lezárva, mikor magunkra maradtunk a fegyház udvarán:
    – Nézd, Feri, akárhogy nézzük, csak ott dőlt el a sorsunk – ismételte a már ismert nézetet –, ott kellett volna nektek…
    – Mit kellett volna, Vilmos, mit kellett volna? – álltam meg csodálkozva, hogy megint ezt mondja, majd feléje fordulva eltökélten:
    – Te mint katona, te nem beszélhetsz így! Jól tudod, mivel járt volna az – válaszoltam türelmetlenül saját kérdésemre. Elhatároztam, hogy egyszer s mindenkorra véget vetek az elhatározásom helyességével szemben folyton megújuló kételyeknek.
    – Nemcsak én mondom ezt. Mások is így látják. S ha tárgyilagosan visszatekintesz azokra a napokra, te is csak azt mondhatod: az volt a pillanat, amikor nem könyörögni kellett volna, hanem határozott nemet mondani – jelentette ki a megszokott konoksággal.
    Alacsonyabb volt nálam, a fegyházban kissé lefogyott, jóságot sugárzó kerek arca megnyúlt, de ahogy beszéd közben felnézett rám, tekintetéből így is csupa lefegyverző jóindulat sugárzott. Nem hagytam magam:
    – Könnyű mondani ennyi idő után! Láttalak volna benneteket, ha ott vagytok a helyemben! Hitler a kormányzót le akarta tartóztatni, s amilyen őrült volt, meg is tette volna, érted, mit tehettem akkor? Átgondoltad te, mi lett volna itthon? Már akkor, márciusban? És nyomulnak be a románok, a szlovákok, a horvátok! Az jobb lett volna? Hagynom kellett volna, hogy így legyen? – ömlött belőlem az indulat, egész nap tudtam volna erről beszélni.
    – Tudom, szörnyű – intett nyugalomra –, de így is az lett, így is szörnyű árat fizettünk. S ha most utólag hűvösen és tárgyilagosan, az ország további sorsát szem előtt tartva vizsgáljuk meg az ott történteket, azt kell mondanunk, hogy vállalni kellett volna azt is, igen, hogy Hitler letartóztatja a kormányzót. Ez lett volna az áldozat, aminek a háború után hasznát láthatná az ország.
    Mint már előbb is többször, ráhagytam, legyen neki igaza, noha magamban másként gondoltam. Így volt már az első komolyabb hivatali összetűzésünk alkalmával is, amikor a keleti frontról kivont hadosztályoknak a balkáni hadszíntérre való átirányítását terveztem, tudod, kézzel-lábbal hadakozott ellene… Pedig így kivonhattuk volna csapatainkat az orosz frontról, a Balkánon pedig a szövetségesek partraszállása esetén mindjárt érintkezésbe kerülhettek volna, s a kiszemelt Náday István vezérezredes vezetésével megteremtődött volna az új magyar honvédség. Mennyit álmodoztam erről!
    Csak álom maradt ez, semmi sem lett belőle, ahogy abból a klessheimiből sem, hogy a kormányzó vezetésével a német megszállás alatt is menteni tudjuk még, ami menthető. De ezt, hogy hagyni kellett volna, hogy a kormányzót letartóztassák, hogy a szlovákok, a románok… Hát nem, ezt ma sem tudom elfogadni.
    – Ti minél többet vitatkoztok, nézeteitek nemhogy közelednének, de annál inkább távolodnak egymástól – lépett hozzánk a fogház udvarán a tábornoki szoba másik lakója.
    – Á, dehogy – mosolygott Nagy Vilmos szeméből a jóindulat.
    – Klessheim, tudod már, örök téma – mondtam.
    – Hát az az. Az biztos – hagyta jóvá Hennyey Gusztáv vezérezredes.
    – De hogy az ellenállást, hogy azt vállalni kellett volna, hogy ennek az egész katasztrófának az az oka, hogy ott nem mertünk Hitlernek nemet mondani, hát nem, ezt soha nem fogom elfogadni – tört föl belőlem újra az elszántság. Nagy Vilmos hallgatott, Hennyey bólogatott szavaimhoz, de aztán szükségesnek tartotta elmondani a maga dilemmáit is:
    – Igazad van. Így van, ahogy mondod. De tény, hogy az fordulópont volt az ország életében. Onnan több út vezetett. Egyik volt az ellenállásé. Nyilván leverték volna. A kormány azonban kihasználhatta volna az alkalmat, fegyverszünetet kérhetett volna. Ez tény, ezt talán meg lehetett volna próbálni. Szerintem azonban – tette hozzá kis gondolkodás után – ez nem sokat változtatott volna mostani helyzetünkön…
    – Az ellenállás… Te ismered, tudod, milyen volt a hangulat a tisztikarban, a vezérkarban, hát gondolod, hogy azokat a tiszteket a németek ellen lehetett volna fordítani? Egyébként láthattuk, mi lett október 15-én, ahogy akkor megtagadták a kormányzó parancsát, ugyanígy elszabotálták volna már márciusban!
    Ahogy a vezérkar élére kerültem, az első naptól kezdve láttam, hogy a szélsőjobboldaliság, a feltétlen németimádat nagyon sok fejtörést okoz majd nekem, s ha boldogulni akarok, gyorsan változtatnom kell, le kell cserélnem a legszélsőségesebb nézeteket valló osztályvezetőket, csak így lesz lehetséges a nemzeti érdekeket szolgáló honvédelmi politika érvényesítése. Hát megpróbáltam lépni, noha ez nagy akadályokba ütközött. S most még nekem vetik a szememre, hogy elnéztem a vezérkarban a náci szellem erősödését…
    (Istenem, miket írok megint? Minden apának első kérdése lenne, hogy a gyermeke iránt érdeklődjön, hogy számára küldjön üzenetet. Hiába gondolok erre naponta, hiába nyomja ez állandóan a lelkem, s belekezdtem már nemegyszer a mondatba is, végül a szavak csak másfelé kalandoznak, mintha ösztönösen is azt akarnám elkerülni, hogy neked szomorúságra szomorúságot halmozzak. Szörnyű ez, másnak mi… De mikor olyan borzasztóan sok hazugság vesz körül, s mert úgy látszik, otthonról senki sem törődik velem, s az újvidéki börtönből élve már ki nem kerülök, ki tudja, talán már az éjjel lepuffantanak, hát utolsó levelemben legalább neked szeretném…)