Minden nép felelős a saját sorsáért

Nemeskürty Istvánnal, a magyar millennium kormánybiztosával Toót H. Zsolt beszélget

    – A magyar millennium évében járunk: történelmi emlékezésekre predesztinált korba érkezett meg velünk az idő. A múlt örökségével szembenéző hivatalos rendezvények egyik szellemi irányítójaként az utóbbi hónapokban bizonyára sokszor szembesülhetett a millenniumot köszöntő kisebb-nagyobb közösségek történelemképével. A sok-sok ünnepi megemlékezést hallgatva egészen biztosan önben is feltámadhatott olykor a számvetés vágya. Mit mondatna önnel hetvenöt évének tapasztalata a most mögöttünk maradó századról?
    – Trianon után öt évvel születtem, az elmúlt évszázad gyermeke vagyok. Éppen ezért most, hogy a magyar millenniumot ünnepeljük, és az ünneplés megszervezése az én feladatom lett, sokszor elfogott egy ellentmondásos érzés. Egyrészt ugyan minden jóval és minden rosszal együtt teljességgel vállalom a magyarság mögöttünk álló ezer évét, másrészt viszont az elmúlt évszázadot a legszívesebben elfelejteném. Úgy vagyok tehát ezzel a korral, mint az a gyerek, aki nagy lelkesedéssel olvas egy könyvet, ami különben érdekli, de egyszerre csak olyan fejezethez érkezik benne, amit nagyon unalmasnak talál, vagy amitől szabályosan megborzad, s így a legszívesebben inkább átlapozná. Nos, ha tehetném, én is egyszerűen átlapoznám ezt a századot – a magyar, de az egyetemes történelem alakulása miatt is. Nem értem, hogyan süllyedhetett odáig az emberiség és az európai zsidó–keresztény kultúra, hogy mindaz, ami ebben a században megtörtént, egyáltalán megtörténhetett. Szóval nagyon is lesújtó a véleményem erről a századról.
    – Ha valaki ennyire szigorúan elhatárolódik attól a kortól, amelyben élt, akkor talán csak az vigasztalhatja, ha védekezésképpen saját, személyes múltjában találhat olyan tájékozódási pontokat, amelyekhez igazodni tud… Ön hogyan tekint vissza saját sorsára és életútjára ebben a században?
    – Bármennyire megvetem is ezt a századot a Csendes-óceántól a Csendes-óceánig – vagyis egyáltalán nem csak Magyarországra gondolok, amikor ezt az ítéletet megfogalmazom –, ez mégis az én évszázadom volt, mert ebben a korban éltem. És szerencsére sok örömet is találhattam benne – és néhány sikerélmény is kijutott nekem. Íróként és tanáremberként abban kerestem életem értelmét, hogy megfogalmazzam a magam és talán a magyar társadalom számára is, melyek azok a traumatikus pontok a történelmünkben, amelyeket újra meg újra át kell gondolni, hogy abból tanulni is lehessen. A görögök csodálatos találmánya volt, hogy a nagy tragédiaírók műveit kötelező volt megtekinteni. Mert tudták, hogy a tragédia olyan katartikus élményt nyújthat, hogy erkölcsileg cselekvő aktivitást vált vagy válthat ki a hallgatóságból. A XX. század legfőbb álomgyára, Hollywood nagy, szinte jóvátehetetlen hibát követett el akkor, amikor szinte csak olyan történeteket engedett filmre vinni, amelyek rendre boldog végkifejletbe torkolltak. Éppen azért jutott el oda a világ, ahová eljutott, mert túl sokan voltak és túl nagy befolyással bírtak azok, akik módszeresen igyekeztek eltüntetni az életünkből a katartikus élményeket. Én nem így gondolkodtam. A könyveimben mindig azt kerestem, hol követtünk el hibát és miért – és mindeközben soha nem igyekeztem áthárítani a saját felelősségünket másokra. Erről szóltak a Mohács utáni sorsunkat vagy a Don-kanyarnál elszenvedett veszteségeinket bemutató könyveim is. S mindig az volt a legfontosabb a számomra, hogy olyan élményt nyújtsak, amely katarzist válthat ki az olvasóban. Vagy esetleg olyan mérvű ellenérzést, hogy valaki úgy határozzon, a saját igazát keresve maga is utánanéz az általam ábrázolt történelmi eseményeknek. És ez is rendjén való lehet. Az lenne a legjobb ugyanis, ha a magyar történelem minden magyar embernek egyszersmind a magánügye is volna, s így véleményt tudna mondani róla. A saját történelmünkből nemcsak évszámokat kellene ismernünk, sokkal inkább érzelmi viszonyt kellene kiépítenünk a saját múltunkkal. Ennek fontosságát érzékeltetve most valami olyasmit is szeretnék elmondani, amit eddig még nem fejtettem ki részletesen a könyveimben. Egyre világosabb számomra, hogy minden ország felelős önmagáért: vagyis oka és okozója mindannak, ami vele történik. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk ezt a felelősséget másokra hárítani. Saját balszerencsénk okozói az ilyen felfogás szerint soha nem mi magunk voltunk, hanem a törökök, az oroszok, Haynau vagy éppen Trianon – s ha mindez nem elég, mindennek a tetejébe még a különösen nehéz sorsunkra is előszeretettel szoktunk hivatkozni.
    – Eszerint rosszallja, ahogyan a saját múltunkat kezeljük. Mit tartana a nemzeti önvizsgálat szempontjából elsődlegesen fontos feladatnak?
    – Azt, hogy nézzünk végre szembe saját mulasztásainkkal és hibáinkkal is. Vegyük észre, milyen tragédiákba taszított bennünket a nemzeti létünk során az, ha vétkes közönyt tanúsítottunk közös dolgaink iránt. Vagy ha képtelenek voltunk arra, hogy kezünkbe vegyük a saját sorsunk irányítását. Ha lemondtunk arról, hogy önállóan gondolkodva kiálljunk saját értékeink mellett – figyelmen kívül hagyva minden külső befolyásolási kísérletet vagy éppen a saját soraink között kialakult, az embereket rossz irányokba vezető, rossz állásfoglalásra késztető tömegpszichózisokat.
    – Milyen példákkal lehetne a legjobban érzékeltetni ezeknek az önsorsrontó hibáknak a természetét?
    – Számos kellemetlen kérdést tudnék feltenni, amelyekre megdöbbentően nehéz, ugyanakkor halaszthatatlanul fontos választ adnunk. Rögtön fel is vetném az egyiket. Mennyiben tekinthető például a sors titokzatos művének az a számomra rendkívül elszomorító tény, hogy a magyar társadalom ebben a században végül még azok közül a kormányfők közül sem fogadott el senkit sem, akiket szabad akaratából, minden külső kényszer nélkül választott meg? Egyetlen olyan XX. századi vezető politikus nem él úgy a nemzet emlékezetében, mint például az a Mátyás király, aki uralkodóként bizony szintén sok hibát követett el. Vagy mint Szent István, Szent László vagy III. Béla. Egészen döbbenetes következtetésekig juthatunk el, ha részletesebben is végiggondoljuk ezt a helyzetet. A Monarchia idejének politikusait most hagyjuk is ki a felsorolásból, s kezdjük a gondolatmenetet a század első nagy magyar tragédiájával, az első világháborúval – s ennek kapcsán Tisza Istvánnal. Aki – s ez bizonyított tény – az egyetlen olyan államférfi volt, aki a háború ellen szavazott. Amikor lemondott, kiment a frontra, és katonaként harcolt. Az 1918-as, úgynevezett polgári forradalom őszén magánemberként élt a fővárosban. S jóllehet eltemethette volna magát vidéki kastélyában, inkább osztozott a budapestiek sorsában: akik között sokszor személyesen is megfordult, hiszen például maga is villamoson közlekedett. Mi lett a sorsa? Megölték. S a társadalom nem kereste a gyilkosait. Nemcsak a hivatásos bűnüldözők nem akarták kézre keríteni a tetteseket, hanem maga a társadalom is teljes közönyt tanúsított ebben az ügyen. Elhitték, hogy ő, Tisza a háború oka, holott ez nem volt igaz. Ehhez az elképesztő méltánytalansághoz képest pedig már teljesen mellékes, hogy Tiszának milyen vélt vagy valós politikusi tévedései voltak. Hogy mereven ellenszegült annak, hogy bevezessék az általános titkos választójogot. Hogy többször kiváltotta a szellemi elit haragját: így például Ady vele szemben megfogalmazott heves kifakadásait is. De erre csak azt tudom mondani, hogy Petőfi Sándor nem kisebb egyéniségeket sújtott verseiben megvetésével, mint Vörösmarty Mihály, Klapka György vagy Mészáros Lázár. S ez a tény sem Petőfi, sem pedig a megtámadottak értékéből nem von le semmit, legfeljebb csupán arra hívhatja fel az utókor figyelmét, hogy nem tanácsos költők indulatait politikai véleménnyé magasztosítani.
    – De menjünk tovább a felsorolással a húszas évekig, Bethlen Istvánig, aki megteremtette azt a magyar államot, amely valójában már 1526 óta nem létezett – mert az 1867-es kiegyezés sem teremtette meg a külföld szemében az önálló magyar államot, hiszen a külügyi, a hadügyi és a pénzügyi kérdések sorsa Bécsben dőlt el. Öt év alatt létrehozta továbbá Európa legstabilabb pénznemét, a pengőt. Csak összehasonlításként jegyzem meg, hogy ma már tíz év telt el az úgynevezett rendszerváltás óta, és még mindig tart az infláció! És mi lett ennek az embernek a sorsa? Azé az államférfié, aki eleve nem értett egyet a második világháborús szerepvállalásunkkal, s a negyvenes években nem győzte azzal zaklatni a kormányzót, hogy hagyjuk már végre abba a háborút, s aki még az ellenállásból is kivette a részét. Ez az ember Sztálin rabjaként halt meg – úgy, hogy a társadalom nem is kérdezte, hogy mi történt vele és hol van. De ugyanígy a feledés lett a sorsa Kállay Miklós miniszterelnöknek is, aki ki akarta vezetni az országot a háborúból. De neki legalább valamelyest könnyebb sors jutott: miután kiszabadult a németek koncentrációs táborából, sikerült eljutnia Amerikába. De aztán már senki sem törődött vele. Ahogy a Moszkvában járt magyar küldöttségek nem tudakozódtak Bethlen sorsa felől, úgy a Washingtonba menekült magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc sem érdeklődött sehol és senkinél, hogy mi van Kállay Miklóssal, mert esetleg szeretné őt üdvözölni. És a végtelenségig sorolhatnám a kivégzett, meggyilkolt, száműzött és elfeledett államférfiak nevét ebből a századból. Csak azt remélem, hogy hosszú ideig, s talán mindörökre Nagy Imre volt az utolsó magyar politikus, akit megöltek.
    – S hogy miért soroltam el ezeket a példákat? Annak bizonyításául, hogy felesleges önáltatás minden sorstragédiánkért külső erőket okolni. Annak a gondolatomnak az alátámasztására, hogy igenis felelősek vagyunk a saját sorsunkért. Arra az össznemzeti közönyre, amely ezeket a politikusi sorsokat körülvette, nincsen ugyanis más magyarázat, mint hogy ez a közöny a saját vétkünk. A saját közönyünk.
    – De ezt a közönyt hadd érzékeltessem egy másik példával is. A Trianonban született döntés igazságtalanságáról ezerszer írtak és beszéltek már. De volna egy eretnek gondolatom ebben a tárgykörben. Szerintem ugyanis arról is beszélni kellene, miképpen volt lehetséges az, hogy a román királyi hadsereg 1918 karácsonyán egyetlen puskalövés nélkül vonulhatott be Kolozsvárra. Abba a magyar városba, amely sok száz kilométerre feküdt az akkori magyar határ mögött. Hogyan történhetett meg ez? Hogy a nemzet még csak meg sem kísérelte, hogy védekezzen? Ha védekeztünk volna, Trianonban talán minden másképpen alakulhatott volna. Hát akkor miért hagytuk magunkat? Azért, mert egy bolond vezérkari alezredes, aki úgy lett tüzértisztből azzá, amivé lett, hogy közben puskaport sem szagolt, azt mondta, hogy nem akar többet katonát látni? Hát ezt sokszor mondták már… Ma is mondja néhány olcsó népszerűségre áhítozó politikus. De attól, hogy egyáltalán elhangzottak ilyen felelőtlen politikai szólamok, még védekezhettünk volna a betörő idegen csapatok ellen. Úgy, ahogyan például a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege védekezett. Azt tette, ami egy hadsereg dolga: fegyverrel védte a magyar állam határait.
    – Igen, a század magyar történelmében minden külső csapás ellenére folyamatosan kimutatható azért néhány olyan csapás is, amit mi magunk mértünk a saját országunkra. A saját közönyünkkel és részvétlenségünkkel. Ez a közöny sajnos a jelenünkben is szemléletesen megmutatkozik: például abban, hogy az ország lakosságának nem jelentéktelen hányada nem hajlandó kézbe venni a saját sorsának intézését, vagyis nem megy el szavazni a választásokon. Nem ide szavaz, vagy oda szavaz, hanem egyszerűen nem megy el. Nem érdekli, hogy mi történik a saját választókerületében.
    – De mit lehetne tenni ez ellen a közöny ellen?
    – A magyarság a történelem folyamán azért maradhatott fenn, mert egységes keresztény hite volt – ez lehetett volna bármilyen más hit is, a lényeg csupán az, hogy ez a hit egységes volt –, s mert a közös erkölcsök összetartó erején túl a nemzet egészén belül rendre kialakulhattak azok a kisközösségek, amelyek a józan ész szabályai szerint élhették a maguk életét. Tehát ha valamelyik király vagy fejedelem itt vagy ott háborúzott, attól még az ország más pontjain a nemzet háborítatlanul élt és fejlődött. Egy középkori paraszt, ha valami baja volt, azt mindig megpróbálta a földesurával vagy a helyi választott hatósággal elintézni. Vagyis nem kiabált rögtön a kormány után. Hát mi lett volna, ha mindenki a királyi udvarba szaladgál minden gondjával-bajával? Szóval a közöny elleni küzdelem legfontosabb színterei véleményem szerint ezek a ma is létező kisközösségek lehetnének – az ilyen közegekben ugyanis minden közös ügyre nagyobb figyelem tud irányulni. Ezeknek a közösségeknek kellene egyre komolyabb fejlődésen átesniük, hiszen ezekben a történelem során mindig is minden adva volt ahhoz, hogy az ügyeket a józan ész szabályai szerint, mindenki őszinte érdeklődésétől kísérve intézhessék az emberek. Én azt is nagyon támogatnám, hogy idővel az adóknak is mind jelentősebb hányadát ezek a kisközösségek kezelhessék.
    – A kisebb közösségek iránti elvi elkötelezettsége a millenniumi programok összeállítása során is testet öltött. Az eredmények igazolták az előzetes várakozásait?
    – Igen, a legmesszebbmenőkig. A programsorozat legfőbb alapelve az volt, hogy nem jelöltünk ki semmilyen központi rendezvényt, hanem inkább lehetővé tettük azt, hogy minden magyar település vagy önkormányzat azon a napon és azzal ünnepelje a millenniumot, amikor és ahogyan csak akarja – s csak egyetlen közös elemet szőttünk bele a legkülönbözőbb helyi programokba: a millenniumi zászló átadását. Ez az elképzelés sikerrel járt, s erre igen büszke vagyok. A puszta tény, hogy egy kisközösség maga határozhatja meg, mikor mi történjen, igen komoly erőt kölcsönzött a helyi kezdeményezéseknek. Ma már egy általános jellegű észrevételt is meg mernék kockáztatni a rendezvények kapcsán. Úgy látom, minél nagyobb város ad otthont a millenniumi ünnepségnek, az esemény annál jelentéktelenebb és marginálisabb. Minél kisebb azonban a település, annál őszintébb, annál lelkesebb és annál nagyszabásúbb az ünnepség. A programsorozat közben már eddig is sok kisebb települést jártam végig, s a lehető legmeghatóbb és legszebb emlékeket őrzöm ezekről a találkozásokról. S az az igazság, én már előre is tudni véltem, hogy ez így fog történni. Ezért vettem rá a miniszterelnök urat is arra, hogy az a település, amelynek 2000. január 2-án ő adhatta át az első millenniumi zászlót, ne nagyobb város legyen, de ne is olyan falu, amely annak idején többségben történetesen a legnagyobb kormányzó párt tagjára szavazott a választásokon, hanem egy kicsiny falucska. Egy olyan aprócska település, amely méretei miatt általában elkerüli a politikusok figyelmét – kivéve, ha nem olyan politikusokról van szó, akik a tradicionális magyar kisközösségek szerepét is fontosnak találják. Nos, így esett a választás arra a Bajót nevű kisközségre, amely Esztergomtól 30-430 kilométerre fekszik, s szinte teljesen elbújik a dunántúli hegyvidékben. S mindaz, ami ott történt velünk, olyan élménnyel tett bennünket gazdagabbá, amire a miniszterelnök úr is és én is máig őszinte örömmel és meghatottsággal emlékszünk vissza. Az elvben formálisnak is tekinthető hivatalos ünnepség ott, Bajóton annyi természetes lelkesedéssel telt meg, hogy ez újra megerősítette bennem azt a hitet, hogy az igazán felelősségteljes politikának nem választópolgárokban, hanem népben kell gondolkodni, s hogy ez a nép az alkotó energiáit főként kisebb, romlatlan közösségekben tudja a legzavartalanabbul kibontakoztatni.
    – A legfontosabb tanulási feladata ennek a nemzetnek az, hogy ismerje fel az önállóság, az önálló véleményalkotás és az önálló cselekvés értékét. S ez a felismerés – úgy hiszem – a háborítatlanul fejlődő kisközösségekben tud a leggyorsabban kialakulni. Ha ugyanis ezek a közösségek erősek tudnak maradni, akkor talán jobban, tisztább fejjel és világosabb gondolkodással képes majd szembenézni az ország a globalizáció kihívásaival. Persze nem akarok én a globalizáció ellen szólni, hiszen ezzel a folyamattal nem lehet mit kezdeni – tudomásul kell hát venni, és legfeljebb arra érdemes ügyelni, hogy legyenek érvényes válaszaink a globalizáció felvetette kérdésekre. S ezeknek a kérdéseknek a sorában is legelsőként arra, rendjén való-e, hogy hovatovább az embernek nem tanácsos magát magyarnak mondani és vallani, mert ha így tesz, akkor valakik azonnal megvádolhatják azzal, hogy gyanús a gondolkodása. Nos, ez egyáltalán nem rendjén való, de csakis rajtunk múlik, hogy teret nyitunk-e az ilyen vélekedéseknek. Az általam olyannyira ostorozott közönyt éppen azért kellene levetkőznünk, és az az általam olyannyira hiányolt szellemi önállóságot éppen azért kellene megtanulnunk, hogy ne engedjük kialakulni ezeket a rossz reflexeket. Hogy legyen erőnk védekezni a globalizáció veszélyes kísérőjelenségei ellen.
    – Kormánybiztosi tevékenysége során valószínűleg új nézőpontokból is szemügyre vehette maga körül a változó világot – és a politikai folyamatokat. Ebben a szerepben fellépve mennyiben alakult át a gondolkodása? Megerősödött-e Önben a globalizációs tendenciákkal szembeni tartózkodás vagy éppen a nemzet szellemi önállósodásának igénylése?
    – Én már elég idős vagyok, már az is isteni csoda, hogy viszonylag jól bírom a feladatommal járó megpróbáltatásokat. És most nem is elsősorban a fizikai igénybevételre gondolok, hanem a méltatlan támadások lélekromboló hatására. Ezek a támadások főként a kinevezésemet követő első néhány hónapban voltak különösen kegyetlenek. De elviseltem mindegyiket. Legfeljebb néhány tapasztalattal lettem gazdagabb általuk. Azt láttam, hogy a magyar millennium megünneplésének tervei ellen felsorakoztatott s döntően a tömegkommunikációs eszközökben közzétett tucatvádak mögött igen kevés volt az eredetiség. Az emberben az az érzés támadt, mintha valakik egyre csak egymást szajkóznák a sajtóban. És azt is láttam, hogy a maguk érzelmi és értelmi szegénységében nagyon is átlátszók azok a vádak, amelyeket szembeszegeztek velünk. Szilárd meggyőződésem tehát, hogy a nemzet szellemi önállósodására éppen azért volna olyan nagyon szükség, mert ilyen, meglehetősen eltorzult világképet sugárzó tömegkommunikációs hatások közepette kell dolgoznunk. A szellemi önállósodáshoz pedig egyre több igazán jó iskolára lenne szükség. Hogy a valóban átlátszó érveken a felnövekvő nemzedékek tagjai már egyre tisztábban átláthassanak. Az alsó tagozatos tanítóknak éppen ezért lényegesen magasabb fizetést adnék, mint az összes többi pedagógusnak. Mert ők azok, akik a jövő embereire az első, szemléletformáló hatásokat gyakorolhatják, s ők azok, akik éppen azoknak a gyerekeknek mutathatnak jó példát emberségből és erkölcsi tartásból, akik szellemi értelemben a leginkább fogékony korban vannak. Nem véletlen tehát, hogy a Millenniumi olvasókönyvet pontosan az első osztályos, hatéves korú kisdiákoknak adtuk ajándékba. Mert aki ma hatéves, az húsz év múlva már az országot alakítja majd. Az pedig egyáltalán nem mindegy, milyen szellemiségben növekednek fel az országot építő újabb és újabb nemzedékek – s hogy eljuthatnak-e odáig, amit én annyira szeretnék. Odáig, hogy személyes jellegű viszonyt, mélyen átélt kapcsolatot építhessenek ki nemzetük történelmével.
    – Az előbb szó esett a méltatlan támadásokról, amelyek a kormánybiztosi hivatal munkáját érték. Ez a most felemlegetett Millenniumi olvasókönyv is jó példája lehetne annak, hogy olykor micsoda ellenállásba ütközhet egy önmagán túlmutató jelentőségű, szimbolikus erejű gesztus – jóllehet a magyar millennium évében valóban olyan időhöz ért a történelmünk, amikor szinte magától értetődővé válhatna minden jelképes értelmű cselekedet. Ennek ellenére a médiában akár a Szent Korona előtti ünnepélyes tiszteletadás, akár a Millenniumi olvasókönyv kapcsán rendre helyet kaptak azok a gúnyos számítgatások, amelyek azt fejtegették, hogy azon a pénzen, amibe mindez került, mennyi laktanyát lehetett volna felújítani, vagy hány uszodát lehetett volna tető alá hozni. Mintha a globalizáció korában csakis az lenne, az lehetne az uralkodó nézet, hogy kizárólag a tárgyi világban lehet építkezéseket folytatni – s az emberi lelkek közötti kapcsolat megépítése hiú ábránd lenne…
    – Nagyon fontosnak tartom, hogy különbséget tegyünk a médiában tálalt valóságkép és a valódi, személyesen érzékelhető világ között. A Szent Korona előtti ceremoniális tisztelgés, a magyar millennium szertartásos méltósággal beköszöntő ünnepe például igenis nyomot hagyott az emberek tudatában: hiába volt a sajtóban számos helyen napvilágot látott fanyalgás, az emberek inkább a szívükre hallgattak, s akkor és azóta is tömegesen zarándokoltak és zarándokolnak el az Országházba, a Szent Korona elé. És ugyanez a helyzet az olvasókönyvvel: a gyerekek szerencsére nem olvasnak újságot, s így nem tudhatják, hogy ennek az ajándéknak „nem szabadna örülniük”. Nem, az ő fejüket nehéz lenne teletömni bármiféle ostobasággal – ők tehát hitelesen, igazi gyerekekként viselkednek. Vagyis örülnek az ajándéknak. De hadd térjek vissza arra, hogy a tömegkommunikációban általában kevés megértést lehet tapasztalni a magyar millennium évének szimbolikus jelentőségű gesztusaival szemben. Sajnos érteni vélem ezeket a lelki reflexeket – és volna is rájuk magyarázatom. Azt figyeltem meg ugyanis, hogy a világ bármely táján, bármilyen politikai berendezkedésű társadalmában járunk is, azzal a jelenséggel találhatjuk magunkat szemben, hogy az az emberi közösség, amely egy bizonyos létszámot meghaladó mértékben zsúfolódik össze, óhatatlanul eltorzul valamelyest. A nagyvárosok, metropolisok lakossága – legyen szó akár New Yorkról, Moszkváról vagy Budapestről – egy idő után szociálpszichológiai értelemben egyfajta hangyabolyként kezd viselkedni. Aki egy ilyen hangyabolyban él, az a hangyaboly biológiai természetét követve előbb-utóbb arra érez késztetést, hogy alkalmazkodjon a többiekhez. Megpróbál úgy viselkedni, ahogyan mások elvárják tőle. S minthogy a nagyvárosi „hangyabolyok” lakója nem igazán szeret önállóan döntéseket hozni, az újságokból vagy a televízióból lesi el, milyen viselkedésmódot várna el tőle a többi „hangya”. Holott ezzel nem tesz mást, mint egyre végzetesebben eltávolodik a valóságtól. A „hangyabolyokban” terjesztett újságok ugyanis csakis egymásra figyelnek, a lapokat készítő újságírók pedig jószerével csakis egymást olvassák: a „hangyabolyokban” élők eltorzult gondolkodását pedig mi sem jellemezheti jobban, mint hogy igenis hitelt adnak a lapokban közzétett vélekedéseknek, vagyis néhány esetben a szellemi ellenállás legkisebb jele nélkül hagyják magukat félrevezetni.
    – Az emberi „hangyabolyok” megértése persze külön felkészültséget igényel. De nem kell messzire menni a példáért: a szomszédos Ausztriában szinte már különálló rendszert alkot Bécs és a Bécsen kívüli világ. Bécs és Ausztria tehát két külön fogalom, s a kettő egyáltalán nem azonos egymással. S nálunk is ugyanez a jelenség figyelhető meg: hovatovább már azt várom, s most hadd fogalmazzak enyhén túlozva, hogy mikor hoz a főpolgármesterünk egy olyan rendeletet, melyben Budapestet külön városállammá nyilvánítja, lakóinak külön útlevelet állíttat ki, s így olyan helyzetet kreál, hogy ha például Kecskemétre szeretnénk utazni, ahhoz már beutazó vízumot kell kérnünk.
    – S ha már Ausztriát emlegettem, a közhangulat alakításának és alakulásának titokzatos, nehezen követhető folyamatát saját gyermekkori emlékeimmel is szemléltetni tudnám. Ezek az emlékeim mostanában egyre gyakrabban az eszembe jutnak. Egész egyszerűen azért, mert tanulságosaknak találom őket. S talán mások számára is tanulságosak lehetnek – legalábbis azok számára, akik szellemi önállóságukat őrizve elborzadnak attól a lehetőségtől, hogy ők valaha is egy uniformizált „hangyaboly” lakóivá válhatnának.
    – Engem, mint ahogyan nemzedékem sok más tagját is, a szüleim német szóra még Ausztriába küldhettek nyaranta. 1937-ben jártam először így Ausztriában, először Bécsbe érkeztem, s aztán az engem nyaralni fogadó család onnan vitt magával vidékre. Hogy mi az, amit egy egész életre megjegyezhettem magamnak akkor Ausztriában? Két élményemet emelném ki. Az elsőt egy bécsi kertvendéglőben éltem át, ahol sós kiflit majszoltam és krahedlit iszogattam. Közben fél füllel azt hallhattam, hogy a mellettünk lévő asztalhoz egy kopottas tiroli nadrágos úr telepedett le, majd kedélyes beszélgetésbe elegyedett a társával. S aztán arra lettem figyelmes, hogy a pincér, amikor először kisietett ahhoz az asztalhoz, a következőt mondja: „Szép jó napot kívánok, Herr Bundeskanzler!” Alig akartam elhinni, hogy tényleg az osztrák kancellár mellett ülök, de a vendéglátóim azonnal megerősítették, hogy bizony tényleg az ország kormányfője tévedt be közénk, abba a kis bécsi kertvendéglőbe. És közben sehol egy testőr. A testőrök helyett a biztonságérzetet akkoriban az a magától értetődően kedélyes hangulat hozta magával, amit én is pontosan megérezhettem még az akkori Bécsben. S aztán a másik élményem. Amikor megérkeztem a nyaralóhelyül szolgáló kis osztrák faluba, ahol egy vízimolnár házában laktunk az erdő szélén. Eljött a vacsoraidő. S azt láttam, hogy a jómódú középosztálybeli polgárnak számító molnár a családjával és a cselédséggel együtt étkezett, s a legkisebb szolgáját „úrnak”, a cselédlányt pedig „kisasszonynak” szólította. Ez a két élmény már akkoriban is összekapcsolódott az emlékezetemben – s ez az egész azt üzente nekem, hogy lám, létezik a földön az emberi kapcsolatoknak valami olyan természetessége és mesterkéletlensége, amely példaértékűnek bizonyulhat számomra. Imponált nekem ez a minden póztól mentes Ausztria. No, gondoltam: így kerek a világ.
    – S aztán következett az újabb ausztriai nyaralásom, 1938 júniusának végén – pár hónappal Ausztria német megszállása, az Anschluss után. Az országot mintha teljesen kicserélték volna. És ezt a változást még egyáltalán nem lehetett azzal magyarázni, hogy a közhangulat átformálódása mögött a német titkosrendőrség megfélemlítő akciói álltak volna. Nem, az egész ország egyfajta „hangyabollyá” alakult át, amelyben mindenki kétségbeesetten azon igyekezett, hogy pontosan alkalmazkodjon a boly új törvényeihez. A lakosság önként átállt: zokszó nélkül, mi több, olykor lelkesedve igazodott az új világ új szabályaihoz. S hogy mennyire volt szembeszökő ez a változás? Amikor kiszálltam a vonatból a bécsi Nyugati pályaudvaron, az első látnivaló, ami elém tárult, egy egyenruhás Hitlerjugendekből álló, jelszavakat skandálva masírozó csoport volt. Azt harsogták ütemesen, hogy: „Nem akarunk keresztények lenni, mert Krisztus egy zsidó disznó volt!”
    – S aztán a nyaralóhelyemen, vagyis a vidéki Ausztriában is ugyanezt a döbbenetes változást észleltem szinte mindenütt. Egyedül mentem át egy réten, s ott is szembejött velem egy ilyen Hitlerjugend-csapat. Amikor egy vonalba értünk, valamennyien égnek lökték a karjukat, és kihívóan azt kiáltották felém, hogy: „Heil Hitler!” Én pedig tanácstalanságomban nem tudtam mást válaszolni nekik erre, mint hogy: „Grüss Gott!” Nem valamiféle dacból, hanem egyszerűen azért, mert akkor még fogalmam sem volt arról, mit is jelent az általuk használt köszönő formula. Nos, a lelkes ifjúfasiszták azonnal körülvettek, s meg akartak verni. Pattanásig feszült volt a hangulat, s aztán a vezetőjük legyintett. Valahogyan rájöhetett arra, hogy külföldi vagyok, s azt mondta a társainak, inkább hagyjanak futni. Nos, az 1938-as év Ausztriájában szerzett élményeim ma is ugyanazt jelentik számomra, mint akkor: a XX. század rettenetes fordulataiban mindenki bűnös, aki szellemi önállóságáról lemondva hagyta, hogy egy „hangyaboly” tagjává silányítsa a történelem.
    Éppen ezért szilárd meggyőződésem, hogy a magyar millennium évében is azért kell a legtöbbet dolgoznunk, hogy a társadalom egyre több és több tagja ragaszkodjon ahhoz a szellemi önállósághoz, amelyhez hűnek maradva soha nem torzulhat el annyira a gondolkodása, hogy öntudatlan „hangya” legyen egy dühösen zsongó és zsibongó „hangyabolyban”. Remélem, egyre többen lesznek azok, akik felelősséget éreznek saját sorsukért, és személyes ügyüknek tekintik a nemzet boldogulását. Ha így lesz, a XXI. század már nem olyan fejezet lesz a magyar történelemben, amit a hozzám hasonló emberek a legszívesebben csak átlapoznának. A magam szerény eszközeivel én is azért dolgozom tehát, hogy az utánunk következő nemzedékek ismét izgalmas, derűs és sikeres eseményekben bővelkedő fejezeteket írjanak a magyar történelembe.