A tágabb időhatárokon belül mi természetesen a magunk különös századának, a XX. századnak az áttekintéséhez keresünk tájékozódási pontokat. A számvetés lenne ugyan a feladatunk, ám mindez korábban rendre elmaradt, ezért sem teremthetünk a rendelkezésre álló szűk keretek közepette új történelmi műfajt.
Vannak a történelemnek olyan szakaszai, amikor „magasról nézvést”, csupán a felszíni jelenségekre figyelve, időnként alig-alig látjuk a változást, így a mozdulatlanság válik számunkra meghatározóvá. Ha azonban a történelem mélyebb rétegeit vizsgáljuk, nyomban szembetűnővé válnak a mozgás, az előrehaladás vagy éppen a visszalépés jegyei a gazdaság, a társadalom sokágú szférájában, amelyek jórészt előkészítették a nagy, forradalmi jellegű, látványos átalakulásokat. Ennek példáját érzékelhetjük az előző század közepén, amikor a pozsonyi nemesi országgyűlés 1848. március végén, április elején megalkotta a feudalizmus felszámolását tartalmazó törvényeket és létrehozta a polgári jogállamiság alappilléreit, így a népképviseleti országgyűlést és a felelős magyar kormányzatot. Magyarország ezáltal a korabeli nyugati polgári államberendezések útjára lépett. A forradalmat és szabadságharcot felváltó abszolutizmus legfeljebb csak elodázhatta érvényesülésüket és továbbfejlesztésüket. Az 1867-es kiegyezés felemásan oldotta ugyan meg a közjogi ügyeket, végső soron megoldatlanul hagyta a nemzeti problematikát, nem nyúlt a nagybirtokrendszerhez sem, mégis lehetővé tette a nagy arányú gazdasági fejlődést. A századfordulóra már előrehaladt a modern gyáripar, a bankrendszer kiépítése, az infrastruktúra, európai értékűvé vált számos tudomány és művészeti ág. Már a századforduló is magában hordozta azonban azokat a súlyos ellentmondásokat, amelyek a XX. században oly sok krízis, tragédia forrásává váltak. Legnagyobb dilemmája kétségtelenül abban rejlett, hogy a gazdasági fejlődés az első világháborúig nem tört meg, miközben az Osztrák–Magyar Monarchia politikai válsága felszínre tört, s közülük néhány végigvonult a XX. századon. Ide sorolhatók mindenekelőtt a Balkán-félszigeten felgyülemlő etnikai, feloldhatatlannak tűnő vallási ellentétek, területi viták, továbbá a Kárpát-medencén belül újratermelődő nemzeti-nemzetiségi konfliktusok. Mindezt akkor tetézték még a nagyhatalmi viszályok, amelyek világháborúkhoz, területrendezésekhez, Kelet-Közép-Európában új, soknemzetiségű államok létrehozásához vezettek. A világháborúk alatt több tízmillió ember vesztette életét a harcszíntereken és a hátországokban a bombatámadások során, vagy a haláltáborok falain és kerítésein belül a holokauszt vagy a gulagok idején. Úgy tűnt: a humánum tovatűnt az emberiség egy részéből. S miközben a második világháború után a gazdaság, a tudomány, a civilizáció kivételes magasságokig emelkedett, a háború egyes kövületei a század végéig fennmaradtak. Ekkor egyesült a kettévágott Németország, a Szovjetunió kivonta fegyveres erőit az általa megszállt Kelet-Közép-Európa országaiból, ahol ezzel egyidejűleg nem egyszerűen a szovjet típusú pártállamok szűntek meg, hanem a rendszerváltozással új, a korábbiakban nem is létező demokratikus köztársaságok, jogállamok jöttek létre. Magyarországon így nem a két világháború közötti autoriter, nem is az 1918 előtti konzervatív jogi, politikai, társadalmi struktúra tért vissza, hanem a polgári jogállam a maga attribútumaival, az emberi, politikai szabadságjogokkal és a hatalmi ágak szétválasztásával.
Századunkat az elemzők, mérlegkészítők szerte a világon évszázadunkat a rövid XX. századként fogják fel. Az első világháború előtti másfél évtizedet ugyanis tartalma, jellege, meghatározó jegyei szerint még az előző évszázadhoz kötik, míg utolsó, a hidegháborút követő évtizedét már az új század nyitányaként értelmezik. Amikor már gyökeresen új problémák kerülnek életünk homlokterébe, például a globalizáció s benne a nemzeti értékek helye, jövője, az Európai Unió kiterjesztésének gazdasági és egyéb konzekvenciái, a csatlakozás lehetőségeinek feltételei és határai vagy az Európai Unió és az USA közötti szemmel látható feszültségek sora.
A fenti összefüggésben a „rövid XX. század” a szenvedések, embertelenségek századaként látszik bevonulni az emberiség történelmébe. Belőle csak egyes szigetek emelkednek ki, így a két világháború közötti rövid időszak vagy a második világháború befejezését követő néhány évtized gazdasági fellendülése. Emiatt a visszaemlékezők, értékelők sem teljesen egységesek. Idézünk közülük néhányat. René Dumont francia ökológus: „Ez a tömegmészárlások és háborúk évszázada.” Jehudi Menuhin: „Ha össze kellene foglalnom a XX. századot, azt mondanám, hogy ez keltette a legvérmesebb reményeket az emberiség történetében, s ez rombolt le minden illúziót és ideált.” Severo Ochoa (Nobel-díjas, Spanyolország): „A legalapvetőbb sajátossága a tudomány fejlődése, mely valóban lenyűgöző volt.” Franco Venturi (olasz történész): „Történészek nem tudnak erre a kérdésre válaszolni. Számomra a XX. század egyet jelent az állandóan megújuló erőfeszítéssel, hogy megértsem.”
Mindazonáltal azokra, akik életük java részét századunkban élték, nehéz sorsot mért az idő. Nem vagyunk ugyan jövendőmondók, de akik mindezt túlélték, reményük lehet a szebb és hosszabb élethez. A felidézett jelenkori konfliktusok ugyanis nemcsak gyökeresen különböznek a korábbiaktól, hanem feloldásuk cselekvésre is ösztönöz.
