Nagypéntek misztériuma

Szabó Magda emlékudvarában

„Az igazság, egy élet vagy életmű
háttérzenéje sohasem szomorú.”

    Szabó Magdával pár éve megritkultak találkozásaink. A tavalyi budapesti könyvhéten a nyár elején mégis sikerült körüludvarolnunk (több száz olvasója nevében bátorkodom ezt mondani), „udvara” a Vörösmarty tér egyik könyvsátra volt. Ott dedikálta és küldte „nagy szeretettel” lányomnak legújabb, Mézescsók Cerberusnak című könyvét (Osiris Kiadó, Budapest, 1999). A hátlapon olvasható vallomás az adakozó szellemnek a halálra gondoló hagyatkozása egyben. „Akiknek életművemet köszönhetem, akiket szerettem, akik szerettek, vagy akikhez valami módon kötődtem, mind ott vannak már” – írja; s én most értem meg igazán, milyen sokatmondóan nagyszerű szókapcsolattal jellemezte magát néhány évvel ezelőtt budai otthonában, mikor azt mondta, hogy: én egy egyszerű asszony vagyok!… Adósságról szól továbbá az írói ajánlás azoknak, akiknek az életmű történetei köszönhetők, és akik „valamennyien folytatják az életüket…”
    Folyton erre gondolok én is, amióta elolvastam ezeket a családi vonatkozású történeteket Az Isten homlokán-tól a meg nem született gyermekének ajánlott Parainesisig: azoknak a régi adósságoknak az újabb (vagy végső?) törlesztésére, amelyek az eszmélés pillanatától elkísérik az embert egy életen át.
    A Jézust megidéző három történet közül nem annyira a kicsit bestsellerízű a már születése pillanatában mindent előre tudó Messiásról, vagy a heródesi bűnre épülő, másként fantasztikus Apokrif: a gyermekgyilkossággal hírhedtté vált ókori uralkodó csillagászáról és orvosáról meg a Kutya nevű macskáról szóló elbeszélés hatott rám igazán, hanem az írónő édesanyjának fiktív „levéltöredéke” a nagypéntek „legnagyobb misztériumáról”, arról, hogy Krisztuson és Istenen kívül a világ nem tudott semmit róla. Az anyai figyelmeztetés a szépírói pályát választó lányának, aki elviselhetetlen pátosszal írta meg a keresztre feszítést, tulajdonképpen az alkotás, az írói megjelenítés kérdéséről szól, arról, hogy a művészi hitel titka az egyszerűség, bármilyen nagy, magasztos esemény rögzítése is a tét. Ezt az „alaphangot” folytatja s teljesíti ki „opussá”, érzékeny hangú, árnyalt ars poeticává a már említett kötetzáró Parainesis – jóllehet akár bölcs intelmek gyanánt is olvashatják az alkotni vágyó utódok. „Tehetséged mitológiai ajándék, holtodig nem jössz rá, átok-e, áldás-e” – kezdődik a kiválasztottak kétélű pengéjét megvillantó, őszinte vallomás. „(…) Remélem, nem képzeled, hogy aki ír, az úr? Menj már, fiam, mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem tudod megállítani…” Az öngúnyt megrendítő őszinteség torkolja le. „Ártatlan leszel és életveszélyes, jéghideg és hisztérikus (…) Tudom, vannak őstehetségek, világhírű, de pallérozatlan alkotók is, akik sokat adtak az emberiségnek, én mégis arra biztatlak, hogy tanulj (…) A tudás praktikus plusz az életben, fiam… nem tudod betájolni önmagad Magyarországon, ha nem ismered, kik éltek és mit dolgoztak előtted…” (Hány tényleges szülő mulasztotta, mulasztja el megértetni gyermekével ezt az általános alapigazságot, manapság különösképpen!)
    A könyv utolsó mondatának legszemélyesebb hangütéséből, hiszem, hogy egyszerre kiérezhető a megtalált hivatás kockázata és elégtétele: „Hányszor átkoztam meg, ahányszor felébredtem, a sajátomat, s közben minden ébredéskor tudtam, ha mindazt előre tudom, ami bekövetkezik, újra csak elkezdeném.”
    A kötet leghosszabb elbeszélése, a Teréz esztendeje, az írás és egyben egy kiteljesedett írói életmű igazi hiteléről tanúskodik. Szabó Magda az érzést, a megfigyelések pontosságát örökíti ránk ebben a mesterműben. A tízesztendős lány kusza emlékei egy eljegyzésről (melynek borzalmas valóságát csak később, felnőtt fejjel tudja s érti meg) lehetőséget kínálnak a családi összetartozás élményeivel, az egész múló élet értelmével való szembenézésre. „Apám szép nyári napokon olykor kiigényelte a város kocsiját, kirándulni mentünk nagy plédekkel, piknikkosarakkal valamelyik pusztára, Halápra, Mátára, a Gutra, úsztunk a nyár arany hullámaiban…” Ez a felhőtlen kép „a gyermekkor abszolút biztonságáról” eleve magával ragadó; a kiváló szerkesztés és a tömör, érzékletes stílus fokozza az ábrázolás hitelét és klasszikus értelemben vett drámai erejét, a lélektani elemzés ilyen (az alkotáslélektant is mesterien példázó) mondataival szőve át a visszaemlékezést: „…kezdetben észre sem vettem, tanúja vagyok valaminek: ha figyelnék, láthatnám működésben, amikor a végzet keze megmoccan.”; „A halottakban nem azt a legsúlyosabb elviselni, hogy meghaltak, hanem hogy nem haltak meg, a legváratlanabb pillanatban cselekedetre kényszerítenek…”; „Anyám ott állt mögöttem. Ezt születésemtől éreztem, a tőle való elválás teljes lehetetlenségét, egyszer már asszonykoromban Delphoiban felriadtam a hotelban arra, hogy anyám mellettem áll és néz (…) egy pillanatig ott állt, mert mondani akart nekem valamit…”; „Ha leszorítom a szemhéjamat, bármikor felbukkan a kizárt valóságos világ helyén, ott áll a színpad, amelyen a felnőttek között ténfergek, látom a hosszú, mindig homályos bejáratot, amelyen át az udvarba ér a belépő…”
    Szabó Magda örök, „virágoskertté öblösödő” udvarában toporgunk mióta, beljebb nem léphet, „csak az, akinek kulcsa van”… Aki megértette, hogy az igazság, egy élet, egy életmű háttérzenéje sohasem szomorú.

Lászlóffy Csaba