Határjárás egy határtalan térben

    „Nekem is el kell jutnom abba az égszínkék országba, szabadon akarok élni Jenyiszejjel, ismeretlen területekre eljutni vele. Ó, erre még a bűvös ékszereimet sem sajnálnám” – sóhajt fel Angara, az ősz Bajkál, a legdicsőbb úr, a rettenetes óriás szerelmes, és szerelme kedvéért mindennel és mindenkivel dacolni képes lánya, amikor kihallgatja annak a két sirálynak a beszédét, akik arról az „égszínkék, csodálatos országról” beszélnek, ahol Jenyiszej uralkodik. Az a Jenyiszej, akit Angara a nagy nyári ünnep, Szur-Harban idején ismert és szeretett meg – s aki olyannyira elbűvölte a makrancos és kiszámíthatatlan, „égszemű” Angarát, hogy a lány legfőbb vágya attól a pillanattól fogva csakis az lett, hogy elszökhessen kedveséhez, abba az országba, ahol, amint a sirályok beszélik, „határtalan tér és szabadság van”. Bajkál, Angara és Jenyiszej egy burját mesének, egy varázslatos szépségű szibériai táj nagy ívű teremtésmítoszának hősei – s egyszersmind Szabó Zoltán Jégkockák Isten whiskyjébe című, szerzői magánkiadásban megjelent könyvének szereplői.
    Szabó Zoltán káprázatos tehetségű fotográfus, aki képek nyelvén megírt esszéket készít a végnapjaikat élő archaikus közösségekről, népekről és tájakról: a tibeti buddhizmusról, a maja indiánokról vagy éppen a földkerekség legöregebb taváról, a 25 millió éves Bajkál-tóról. Fotóesszéket készít, mert, miként könyve fülszövegében írja: mint minden ember, ő is tanulni jött erre a földre: „Megtanulni azt, hogyan lelhetünk otthonra benne, bármely körülmények között is. Van, aki ehhez egyetlen lépést sem tesz, mégis sikerül neki, mint nagyapámnak, aki kilencven éven át ki sem mozdult a falujából, mégis tudott mindent, és mosollyal az arcán hunyta le a szemét. Vannak azonban, akiknek el kell indulniuk, idegen földön érezniük mindazt, ami otthon láthatatlan maradt. Nekem mennem kell…”
    Vagyis Szabó Zoltánnak mennie kell. Majdhogynem ugyanaz a vágy űzi és kergeti tehát, mint Angarát, a Bajkál lányát, aki szabadon akar élni, s mindenáron el akar jutni a határtalan tér csodálatos világába, oda, ahol minden porcikájában érezheti a szabadság mámorát.
    Az érintetlen, ősi közösségek és tájak elragadó, elbűvölő és elgondolkodtató hangulatait ez a könyv azonban egyszerre több művészeti kifejezésforma segítségével tárja elénk: a Bajkálnál készült fotóesszék, a tó és a táj különböző koraiban született útleírásokból összeállított szövegmontázsok, a burját és tunguz mesék, valamint a kötet tipográfiai formavilága együtt, egymás hatását felerősítve, egységes kompozíciót alkotva fogalmazzák meg azt az üzenetet, amely a Jégkockák Isten whiskyjébe című könyv alkotói számára talán a legfontosabb lehet. Ez az üzenet pedig arról szól, hogy a világ egyre inkább rejtőzködő és egyre nehezebben fellelhető ősi, háborítatlan szépsége még mindig felfedezhető. És hogy ez a minden érzékünket rabul ejtő szépség igenis újjáteremthető: a képek, mondatok és betűtípusok különleges egymásra találása, a valóban ihletett együttes műhelymunka kivételes módon azt is lehetővé teszi, hogy a mű figyelmes és érzékeny befogadóját más térben és más időben is megérinthesse a határtalan terek szabadsága és a mesék csodaországainak varázsvilága.
    A rejtőzködő csodák felfedezése persze végtelen türelmet és alázatot kíván: de Szabó Zoltán birtokában van mindezeknek a lelki adottságoknak. Kellő türelem és alázat van benne ahhoz, hogy elkészíthesse, ahogy ő mondja: „a létezésben felfedezett rend keretbe foglalt lenyomatait”. A létezés rendjét pedig nem „fülledt”, „zajos” tájakon, hanem az ázsiai pusztán, a tajgában és „a világ tetején” próbálja megkeresni – egészen egyszerűen azért, mert ezeken a vidékeken érzi magát otthonosan: „A hely szellemét arrafelé nem nehéz kifürkészni, hiszen ott lakozik mindenben: a táj grimaszában, a siető patak surrogásában, a füstben, amit a ház tűzhelye lehel, a csészényi forró italban, vagy az emberi tekintetben. A kép ugyan róluk készül, de valójában a hely szellemét rajzolja meg.”
    Alkatából eredő türelmességét saját, választott munkamódszere is minden alkalommal próbára teszi, hiszen, mint írja: „Megfontoltan, így meglehetősen lassan fotografálok. Színszűrők nélkül, a Természet stúdiójában dolgozom; világosítóm a Nap, derítőm a meztelen fal és a döngölt föld, hátterem a megismételhetetlen táj. A képet, mint házát a kőműves, az elemekből egy alapra építem fel, mindvégig ügyelve, nehogy az építmény labilissá váljon, tudniillik a gravitáció a képen ugyanúgy dolgozik.”
    A könyv, amely ezekből a képekből létrejött, szintén egyfajta építmény, amelyben a különböző elemek mindvégig azonos alapra kerülnek: minthogy a fotók, a szövegek és a különböző tipográfiai megoldások mindvégig az elemek harcáról, a különböző világok határainak találkozásáról és a határvonalak kereszteződéséről mesélnek. A könyv irodalmi szerkesztője s a kötetben foglalt burját és tunguz mesék egyik fordítója, Simon Katalin eleve úgy válogatta össze a táj hiedelemvilágát és történelmét megidéző történeteket, hogy azok a tradicionális burját világképet meghatározó négy őselem, a Tűz, a Víz, a Föld és az Ég meséiként sorakozzanak fel előttünk – s arra is figyelt, hogy a Természet roppant erejével hadra kelő sámánok, óriások és legendás hírű vitézek, valamint a Szaján-hegy bűvös erejű füveinek főzetét fogyasztó, a vadakkal beszélgető, a szeleket megállító, az esőnek parancsoló, nagy tisztességnek örvendő „egyszerű” burját asszonyok alakjának megidézésével ő is kifejezhesse a hely szellemét.
    A könyv tipográfusa, Németh Csaba Elek pedig tökéletesen azonosulni tudott azzal a szellemiséggel, amelynek segítségével Szabó Zoltán „a létezésben felfedezett rend keretbe foglalt lenyomatait” hozta létre – így a fotók mellett és körül a maga sajátos eszközeivel olyan tipográfiai eljárásmódot alkotott meg, amelyet „tipozófiának”, vagyis létbölcseleti alapokon nyugvó könyvtervezésnek nevezett el. A különböző „tipozófiai” megoldások: a betűtípusok kiválasztása, a sortávolságok beállítása, az egyes fejezetek megformálása, a szövegek és a képek egymáshoz viszonyított arányainak meghatározása s a könyv színvilágának megálmodása így az adott kontextusban egyaránt azt a célt tudják szolgálni, hogy a mű számtalan módon variált vezérmotívuma, a különböző világok határainak találkozása és a határvonalak kereszteződése a könyv formavilágában, „tipográfiai burkaiban” is világosan felfedezhető legyen.
    Az avatott szem a közös alkotói műhelyben született közös törekvéseket már rögtön a kötet címlapján is észreveheti: Szabó Zoltán képén a tompán fénylő, meleg, narancssárga színben ragyogó napot látjuk lenyugodni a hóborította, szeszélyes alakzatokat formázó, hideg kék színűre sötétedett jégtáblák díszébe öltözött Bajkál-tó felett. A „tipozófus” ezeket a komplementer, különböző világok találkozását érzékeltető színeket a címlappal egybenyíló hátsó borítóra is átvezeti, s más arányokban, immár a narancssárga szín dominanciáját megteremtve alkotja újra – mintegy a hidegből a meleg felé tartó átalakulást példázva. Ugyanezt a folyamatot modellálja a kötet címe is: a Jégkockák Isten whiskyjébe. A címadás nyelvi természetű, s döntően irodalmi jellegű aktusában az erős, tüzes ital és a benne ringatózó hűs jégkockák harcának és találkozásának monumentálisra növesztése megint csak a különböző világok érintkezését jeleníti meg – s ezt a szellemiséget megőrizve a cím, az alcím és a szerző nevének mértanilag pontosan elrendezett karaktersorozatait a tipozófus eleve úgy helyezi el a címlapon, hogy a sorok mögött képzeletünkben azonnal egy kereszt képe tudjon felsejleni.
    A különböző alkotói törekvések tökéletes összehangolása avatja tehát rendkívüli alkotássá a könyvet, amelyben a fotók, az irodalmi szövegek és a tipográfiai megoldások külön-külön és együttesen is számtalan üzenetet hordoznak. Az igazán mély szellemi élményt persze az egymásra reflektáló képi és szöveges üzenetek viszonyának a felfejtése és elemzése jelentheti. Szabó Zoltán önálló életet élő fotóesszéi és az ugyancsak önálló életet élő burját mesék ugyanis a könyv négy fejezetében az irodalmi szerkesztő és a tipográfus folyamatos szellemi közreműködése folytán állandóan kapcsolatba kerülnek egymással. S ez az élő és eleven kapcsolat semmi esetre sem nevezhető intellektuális természetűnek: hiszen Szabó Zoltán nem azért ment a Bajkál-tóhoz, hogy archaikus burját szövegek kíséretébe szegődő illusztrációkat készítsen, hanem azért, hogy megörökítse a hely szellemét: „a táj grimaszát”, „a siető patak surrogását”, „a tűzhelyek lehelte füstöt”. Miután azonban elkészültek ezek a fotók és ezek a fordítások, a közös alkotóműhelyben igenis kapcsolatot lehetett találni a képek és a mondatok között. S ebben a kapcsolatban az a legszebb, hogy nagyon is érzéki jellegű. Finoman kibontakozó és gyorsan tovatűnő: s többnyire csupán egy futó érzés és egy röpke képzettársítás az alapja. A fotónak mindig van címe és képaláírása: a címek, amelyeket Szabó Zoltán adott képeinek, a kötet végén elhelyezett képjegyzékben olvashatók, a képaláírások azonban a Tűz, a Víz, a Föld és az Ég meséi között feltűnő képek alatt találhatók, s kivétel nélkül mindig idézetek: a fotók mellett elhelyezett mesékből kiemelt citátumok. Ezeknek a néhány szóból álló, sejtelmesen rövid kiemeléseknek köszönhetően Szabó Zoltán fotói a könyvben rendre kettős életet tudnak élni: egyrészt zárt egészet alkotnak, „keretbe foglalják a létezésben felfedezett rend” egyik lehetséges megnyilvánulási formáját, másrészt egy külső impulzus, egy hirtelen melléjük emelt szövegdarabka nyomán egy ideiglenes metamorfózison is keresztülmennek: pár pillanatig beléjük lehet látni valami mást is. Az Üveghegy (Bolsije Uskani, 1994) című fotón látható, csipkés rajzolatba rendeződő, az ég felé tornyosuló jégtáblák képaláírása például a következő: „…abban a pillanatban megérkezett a sárkány.” Ez a képaláírás nem más, mint a fotó mellett elhelyezett, Borsófiúcska című meséből átvett idézet, amelynek az adott helyen az a legfontosabb funkciója, hogy kitárjon előttünk egy csakis ott és csakis akkor érvényes asszociációs horizontot. Egy olyan képzettársítási mezőt, amelyen ezek a jégtáblák lelki szemeink előtt egyszerre csak egy mesebeli sárkány pikkelyeinek formáját öltik. A mesékből vett idézetekkel megnyitott „lehetséges világokban” így aztán igazán szabadon szárnyalhat a fantáziánk: a jégcsapokkal borított, elhagyott uszály egyik kajütjében akár Angara bűvös kristályszelencéjére is ráismerhetünk, vagy az egyszerű kis faház ablakán kinéző kislány tekintetében bujkáló szomorúság hirtelen ugyanazt a fájdalmat kezdi árasztani felénk, mint amit a fotó mellett elhelyezett Hattyúdal című mese főhőse, az Olhon szigetén élő Horgyej érezhetett, amikor felesége hattyúvá változott, elrepült, és minden pillanatban távolabb és távolabb került férjétől.
    A Jégkockák Isten whiskyjébe nem mindennapi alkotás tehát: egyrészt rendkívül gazdag szellemi muníciót kínál a mesék, a fotóesszék és a különös tipográfiai megoldások iránt érdeklődő szakértőknek és egyszerű műélvezőknek, másrészt kifinomultan érzéki élményekkel ajándékozza meg mindazokat, akik tudatában vannak annak a felismerésnek, amit a könyv tengelyében, a képek és a szövegek legfőbb egyensúlyi pontján elhelyezett írásában M. Lengyel László is megoszt a kötet olvasóival: vagyis azzal, hogy „…vannak a Földön helyei a csöndnek, amelynek erőterében elgyöngülnek a szavak. Értelmüket vesztik, vagy mást jelentenek. Akkor mindenképpen, ha a helyet akarjuk elbeszélni… Ilyenkor a halandó érez, és ha van egy csöppnyi esze, akkor nem próbálja elmagyarázni másoknak, hogy tulajdonképpen mit is érzett. Nem tudná… Magát a Bajkált úgysem tudja senki halandó. Elmondani meg végképpen nem. Marad mentségül, hogy tudunk róla, meg talán a fényképezőgép.”
    Igen. Ez a könyv azért nagyszerű alkotás, mert pontosan ugyanarra képes, mint amire a Bajkál-tó képes a hozzá látogató vándorokkal. Magunkra hagy bennünket a saját érzéseinkkel. Egy olyan erőtérben, ahol elgyöngülnek vagy átalakulnak a szavak.
    A porondon Amorgol, a szegény szajáni burját lánya üldögél. Olyan szép, hogy messzi földről jönnének hozzá a burjátok, hogy nőül kérjék. De ő inkább a magányt választja. Most is egyedül van. Arra gondol, milyen ostobák az emberek. Legalábbis azok, akik azt híresztelik róla, hogy ő nem más, mint egy hatalmas erejű sámánnő. De hát miféle hatalma volna neki? Hiszen ő csak a vadakkal és a madarakkal beszélget. S néha megállítja a szelet, parancsokat ad az esőnek és a hónak, vagy éppen ráveszi a Napot arra, hogy egész évben süssön. Nincsen ebben semmi különös. Csak ismerni kell a Szaján-hegyekben növő füvek titkait. S akkor végtelenné tágul körülöttünk a tér. És máris keretbe fogható „a létezésben felfedezett rend”.

Toót H. Zsolt