Sortűz, madár

Fiatal költők Somogyban

    Negyedik alkalommal rendezte meg a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság 1999 nyarán a Berzsenyi Írótábort Kaposváron, és a résztvevő alkotók műveiből – a Társaság kiadásában – mind a négy alkalommal dokumentum, szépirodalmi antológia is született, az első hármat (Keresztelő, 1996; Mindenek előtt, 1997; Felező, 1998) Kelemen Lajos, legutóbbit (Holdfogadkozás, 1999) Tari István szerkesztette.
    A tábor műhelyteremtés szándékával létrejött, s remélhetően valóban műhellyé váló vállalkozás, költők, írók és irodalom iránt érdeklődő, költői, írói ambíciókat tápláló, már publikáló, de kötettel még többnyire nem bíró fiatalok találkozásának, eszmecseréjének ad helyet. A meghívott előadók listája a négy év során tetemessé gyarapodott: Albert Zsuzsa, Albert Gábor, Bella István, Gyurkovics Tibor, Kántor Péter, Kelemen Lajos, Kolozsvári Papp László, Lázár Ervin, Majoros Sándor, Oláh János, Szapudi András, Takáts Gyula, Tari István, Tornai József, Tüskés Tibor, Veress Miklós – és számos fiatal költő, író volt a tábor vendége. Hagyomány, hogy minden meghívott előadó is hagy írást az antológiákban.
    Ennyi a hír, s a hír egyben provokáció; arra késztet, hogy az irodalom és a kultúra átadhatóságának, hagyományozódásának kérdését felvessem – a verset és prózát egyaránt tartalmazó írótábori antológiák líratermését fogom a líra néhány aktuálisnak érzett kérdésével összevetni. Ma, amikor a „fiatal irodalom” kulcsszava a „szöveg” – a mai szerző szövegek, és nem események fókuszában áll –, gyanúsnak tetszhet ugyanis minden iskolaféle dolog. Másfelől viszont: a szöveg, az írás a kultúra része, sőt, a kulturális emlékezetnek (Jan Assman) jelenlegi kultúránkban valószínűleg leglényegibb identitásőrző eszköze. Az írás mindenképpen valamiféle kultúrába való beleírást (és beleíródást) jelent. A régi kultúrák „igazság” fogalmát ma kánon, érték, intertextualitás stb. fogalmával kutatja a szakirodalom. Csokonai ars poeticája – „Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / Mint a sebes villám setétes éjjel; / Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat.” – az érem egyik oldala. A másikon, e „teremtett világok” s a megújuló magyar jambusvers mögött a debreceni kollégium poétikai osztálya, az antik verselés tanulmányozása és a magyar deákos irodalom, valamint Eschenburg poétikai szöveggyűjteménye áll.
    Csokonai említése két okból sem véletlen. Először is ő az a költő, aki talán leginkább asszociálódik Kaposvárral; másfelől pedig tipikusnak nevezhető példa lehet egy olyan szituációban, amely éppen a költői hagyományok továbbélésének problémáját veti fel. „Versreneszánsz közeleg” – figyelmeztet a mai, „legfiatalabb” költészet (a hatvanas–hetvenes években született nemzedék) kapcsán Keresztury Tibor. A reneszánsz valaminek a megújítását jelenti, a megújítás pedig föltételezi a történetihez: a hagyomány(ok)hoz való viszonyt. Túl minden lokálpatriotizmuson, egy vidéki műhely munkájának vizsgálata és értékelése egy felismerhető vagy felismerni vélt – természetesen időben szüntelen elmozduló – nemzeti irodalmi kánonhoz való viszony vizsgálatát jelentené.
    „Iskolaféle dolgot” említettem, de bizonyára helyesebb lett volna az önképzés formájára utalni. Egy ilyen szituációban, amire a Berzsenyi Írótábor koncepciója épül – idősebb alkotók adják át tapasztalataikat a fiatalabbaknak – az áthagyományozás feladata mellett nyilvánvalóan felmerül valamiféle nemzedéki szemléletkülönbség tudatosítása is. Hiszen ez, az idősebb nemzedék alakította ki a jelenlegi költői megszólalás kereteit, s ez a keretrendszer – jobbára öntudatlanul – nyilván megjelenik a következő nemzedék szövegei mögött, mint egy szöveggyűjtemény, Eschenburg példatára, egyfajta „rejtett horizont” (Jauss), különösen, ha elmarad az e jelenségre való, s így e beszédformától – esetleg – eltávolító reflexió.
    E feltételezett szöveggyűjtemény létét (vagy nemlétét) legkönnyebb a negatív példákon bemutatni. Szociológiai érdekesség is a Littera Nova kiadó 1995-ben meghirdetett pályázata, amelyre 1216(!) kötet nélküli költő, író küldött be anyagot (ebből a válogatásból készült a Menedékjog című versantológia). A megszólalás kényszere félirodalmi formák (közhelyek) szaporításához vezet; a „versírógép” (Domokos Mátyás) működését a költői köznyelv túltengéséről ismerni fel. A „pályakezdő írók antológiái” aligha lehetnek mentesek az ilyen fordulatoktól, sőt, talán már-már sportszerűtlenül nyílt vadászterepet jelentenek a lírai köz(hely)nyelv nyomaira vadászó sasszemű kritikus számára. A Berzsenyi Írótábor antológiáiból is csemegézhetők ilyen sorok, mint a klasszikus verseszmény eme túlhajtásai: „Kettétörött ölelések / hevernek körötte szerteszét, / s ő a szigorú sínekre szegezi / messzi tudású, szűk tekintetét.”; „Ezer élet sem elég nekem / rendbehozni annyi hibát. / S nem csak nekem nem elég, hiszen / emberekből áll a világ.”; vagy valamiféle újdonsült avantgárd propagandafelhívása: „egy új akciófilm játszódik le / e szürke kis keleti egérlyukban / – az akció betör a létünkbe! – // javítja átélhetőségét hogy / előttünk történik dokumentáltan / valóban ÉLŐBEN megy a (nagy)DOLOG…”. Az alábbi részlet – „Mintha golyózáporba feszülne fejed: / mint óralapok bizonytalanságára cseppent / percek között kinövő árnyék: / esők lombjai gyűlnek tekinteted mögött.” – a képzavart kedvelők csemegéje is lehet. Ezek az opuszok mindenesetre fontos jelzőkarók lehetnek a köznyelv határainak kitűzéséhez.
    Mindezen túl azonban általános benyomásom az, hogy az antológiák fiatal alkotóit összefűzi az a – profizmus kezdetét jelző – belátás, hogy a versírás szövegmunka, és nem vélemény- vagy élménykibocsátás. Különösen a második és harmadik antológiát, a Mindenek előtt és a Felező címűeket érzem – külalak, nyomdai megjelenés tekintetében is – átgondoltabb, egyenletesebb színvonalú könyvnek. Az első, 1996-os Keresztelőből is lehet értékes részleteket szemezni, mint Gellén-Miklós Gábor meghökkentő, groteszk – zárlatában egyenesen drámaivá váló – képei: „a barna lé lezúdul rózsaszínű hasadba, // és felkavarja ott az ijedősebb halakat, / mert minden apróbb zugban is egy állatkert / lakik, így, ha meghalunk, / ragacsos lények és testrészek kerülnek felszínre belőlünk, // olyanok, mint a novemberi utca tetemei…” (Ragacsos lények) A következő, második antológiában, a Mindenek előttben – ez az antológia egyébként is áttörés, és talán egyfajta csúcspont is az írótábor eddigi történetében – öt verssel szerepel. Gellén egyike azon szerzőknek, akik a mai fiatal költészet tipikus eszközét, a rövidtörténetet – vagy nevezzük minimáltörténetnek – a képalkotás váratlan fordulataival tudják átlényegíteni: „Még személytelen a forgalom. Üres / buszmegálló a poros fürdőszoba. / Egy zsilettpenge élének fényes középvonala: / már nem tegnap, de még nem ma.” (Gombnyomásra indul a hűvös reggel)
    A rövidtörténetet mindenképpen a mai, „fiatal költészet” központi alakzatai közt lehet számon tartani. A fiatal költészet kánonjának meghatározása persze egyelőre csaknem végrehajthatatlan feladat; a Keresztury Tibor által meghatározott irányvonalak – önkorlátozás, rezignáció, irónia és reflexivitás – nyilván más meghatározásokkal lesznek még bővíthetők. A költészet határainak – próza felé való – kiterjesztését jelzi egy másik verstípus, mely a rövidtörténet mellett fontos (és általános) eszköz a mai lírában. Payer Imre verse (Buszon ültem Budapesten…) lehet jellemző példa a Mindenek előttből. Ez valójában versbe tördelt próza, az enjambement alakítja át kifejezetten olvasásra szánt „vizuális” vagy – negatív felhang nélkül – „látványverssé”. Ez a típus fölolvasva sokat veszít versszerűségéből (egyébként a próbája is ez – meg tud-e maradni, fölolvasva is, versnek): „Buszon ültem Budapesten, s amikor megállt a busz / az aranyló déli fényben ültem nyűtten a műbőr / huzatú támlára dőlve. A fényszálon szállni fel / odahagytam pocsolyákat, gumipadló és kabát- / gallér szagát, a sávot, autóbuszt, az eget. / Odahagytam régi kormos falakon frízeket. / A kétezer holtakat –” Kár, hogy Payer verse egyetlen – nem éppen átütő – gegre van kihegyezve.
    Zsille Gábor – a Mindenek előttben – éppen csak „felvillant” egy-egy – az asszociációs átcsapás távolsága miatt láttató erejű – képet: „A latrokat jeltelen sírokba kaparják el, / vékony réteg földet rájuk, imát senki nem mond, / emlékbeszédet senki. Sortűz, madár nem villan.” (Rokonok ők) Ugyancsak egy-egy képpel tűnik ki Czifrik Balázs: „Munkásaink szedelőzködnek, / az indítógombból mellbimbót faragtak, / pezsdülj vér!-szivattyúzni lehet az energiát.” (Alkotókedv), vagy a Holdfogadkozás kötetben Rozsos Gábor: „Ősz. Hórák legszebbje: lombját / elhagyó hűtlen szerető.” (A festmény hölgye) A kép váratlansága, meghökkentő ereje nemcsak a mai lírában alapvető követelmény; de a mai költészetben a kép mintha még inkább érintkezne az abszurddal, az irracionálissal – nem véletlen, hogy az irodalmár Paul de Man a trópusok mélyén a katakrézis (tulajdonképpen: értelmetlenség) vonását fedezi fel – ahogy minden költői kép, kimért logika szerint, végül is értelmetlen.
    Míg a történetmondásra való hajlam Király Leventénél is megmutatkozik, a jobban sikerült helyeken nyelvi megformáltságában is értékelhető módon, bár erről a Mindenek előtt kötetben még nem minden esetben sikerül meggyőznie. A Piac című vers kezdete például találó: „Az árak a vártnál / mérsékeltebben emelkedtek. / Most lesz idő / újragondolni fogyasztásunk. / A héjak lemorzsolódnak / narancsról, banánról, / kiwiszőr a trófea / szemetesünk falán.” A héj lemorzsolódása és trófeává alakulása történetek sokaságát indítja útnak az olvasóban.
    Rácz Gábor verseinek a tömbszerű megformáltságot átütő ironikus hangja inkább a Felező, még inkább a Holdfogadkozás kötetben mutatkozik meg: „A teste már a legfőbb tartozéka, / tanul, s hiába: vissza úgysem ír, / de víg korának kincsét őrzi még a / kisimított szaloncukorpapír.” (De)
    Míg az irónia, az abszurd képhasználat vagy a mikrotörténetek lírai alkalmazásának kísérletei a nemzedéki lírához kötik a Berzsenyi Írótábor fiatal költőinek opuszait, a nemzedéki lírában hangsúlyosnak érzett „versreneszánsz” nyomait, tehát valamiféle formai tudatosságot csak elvétve fedezhetünk fel. Kivételképpen Karafiáth Orsolya verseit (például szonettjeit) lehet megemlíteni, amelyek átgondolt szerkezetükkel és a lírai én által birtokolt nyelv gazdagságával és közvetlenségével is kitűnnek. Nála – és talán Győrffy Ákos Mindenek előtt-beli verseiben – mutatkozik meg leginkább a szöveg egységének kérdéssé válása – a kilencvenes évek irodalmának talán legmarkánsabban megragadható problémája: a szerző „uralma” alól kicsúszó szöveg tapasztalata. A töredékesség, a „hangnembeli polifónia” (Keresztury Tibor) s az alkotásra való reflexió új költészetre jellemző alakzatai az antológiák szerzőktől többnyire távol maradnak.
    Míg az antológiában való szereplés a költő, prózaíró szempontjából nyilván bizonyára fontos állomás, érzékelni és értékelni kell és lehet az írótáborok irodalomszervező feladatát is. Négy év elteltével ugyanis a fiatal szerzők munkáiról már további mérleg készíthető – és vitán felül áll, hogy ez a mérleg roppant kedvező. Az utóbbi években a tábor résztvevői közül többen publikáltak/publikálnak irodalmi folyóiratokban, és sokuknak kötete is megjelent: Payer Imre: Létbesurranó (Cserépfalvi, 1991); Föl, föl ti rabjai a földalattinak! (Seneca, 1998); Rácz Gábor: Hazudok (Alterra, 1997); talán szükségtelen is utalni arra, hogy Karafiáth Orsolya kötete, a Lotte Lenya titkos éneke (Noran, 1998) jelentős visszhangot váltott ki; Zsille Gábor könyve, a Kihűlő, északi nyár (Fekete Sas, 1998) pedig amellett, hogy egységes versnyelv kialakítására tett következetes kísérlet, a továbblépés irányait is sejteti.
    A Berzsenyi Társaság antológiái persze nem pusztán egy belső műhelymunka dokumentumai, bár én ezt sem becsülném le, véleményem szerint akként is jelentősek. Különösen a Mindenek előtt és a Felező értékes, tájékozódásra, olvasásra való könyv. A Holdfogadkozás kötetterve kevésbé szerencsés – a hátsó borítóról az elsőre áthajló könyvcímet zavaró megoldásnak tartom, és a prózai szövegek nehezen olvashatóak a túlságosan „leszorított” betűnagyság miatt. Ám a kezdeményezés mindenképpen figyelmet érdemel; az eddigiek ismeretében kíváncsian várom a folytatást.

Prágai Tamás