Jász Attila

a dolgok árnyéka

miközben alkonyul már rendesen a busz ablakán túl,
egy történet banális szálait bogozom, szomorú,
de a menekülés lehetősége nem visz sehova,
vagy a legtöbbször talán csak vissza, majdnem ugyanoda,

önmagamhoz tehát, a busz zötyög, rázza a szavakat
mondatokká bennem (vers ez?), kérdezem egy pillanatra,
mivel úgy érek haza, mintha el se indultam volna,
ahogy a dolgok árnyéka dől a félig telt papírra

rábíznék mindent

a megszólalás új lehetőségeit kutatom,
persze hiába vagyok induláskész, ha épp nem áll
busz a megállóban rám várva, így hát nem utazom,
de a részleteket nagy műgonddal alakítanám,

akár lehetne egy szonettciklus megírásának
pillanatnyi aktualitása, induljon mindjárt
helyettem a versláb a képzelet határsarába,
rábíznék mindent, legyen csak ő a valóság (inkább)