Rácz Gábor

A hetedik

Pokolba küldtél, kedves, mintha csak
anyámként a sarki közértbe…
A cetli, bár elégett, megmaradt.
Bevallom még egyszer, megérte.

Keresztbe legföljebb lábam teszem,
ki eddig kereszteztem mindent.
Bevallom azt is (nem ér a nevem…)
nem féltem még soha az Istent.

Nem bánom már, megyek a jobbodon,
maradj meg így kurvának, kardnak.
Aranyat gyöngyöz ezüst homlokom
még mindig, ennyire akarlak.

Ha hiszed, hogy van még más remény,
pokolra jutsz, de tudd, ha elmész,
segítek rajtad, mindörökkön én,
a hétszer legnagyobb szent: Hermész.

Azt mondják

Mikor születtem, a kezemben kés volt.”
         Azt mondják a kóklerek,
hogy ez a mondat nekik még kevés volt,
         igázzunk „igézőjelet”.

Az elvétésről, most nagyjából ennyit.
         Azt mondják, ez freudkakas.
Az égre nézve se láthattam semmit,
         azt mondtam hát, nekem magas.

Beszéltem én is összevissza, mint más.
         Azt mondták, ez hazudik.
Értem a tréfát – gondoltam – s megint más:
         azt hitték, csak árulkodik.

Azután mindent egy lapra föltettem,
         azt mondják, igénytelen.
Na ná, hogy ragrím lesz, hiszen vesztettem…
         Hát erre voltam képtelen.