Leonyid Andrejev

Roerich birodalma

A bolsevik uralom második esztendejében Leonyid Andrejev, az orosz századelő jelentős írója és publicistája Finnországban élt önkéntes emigrációban, innen intézett mozgósító erejű felhívást a nyugat népeihez: S. O. S. (Mentsétek meg lelkeinket) címmel. A cikk borítóján Nyikolaj Roerich A bátorság kardja című grafikája látható. Andrejev és Roerich között szoros barátság alakult ki ebben az időszakban, melynek alapját mélységes hazaszeretetük és az oroszság jövője feletti aggodalom, valamint politikai és művészeti alapállásuk hasonlósága szolgáltatta. Az alábbiakban Leonyid Andrejev érzékeny sorait idézzük a roerichi lélek birodalmáról, az orosz lelket szublimáló, sejtelmes roerichi festészetről.

    Roerich képeiért önkéntelenül is lelkesedik az ember, csodálatos vásznai mindenkit bámulatba ejtenek. Még az olyan laikusokat is, akik mintha valamiféle ködön át néznék ezeket a festményeket, és csak azt vennék észre rajtuk, hogy a jól ismert valóságot ábrázolják. Még ők is valami borzongató varázslatot éreznek, mint ahogyan a szarka lelkesedik a csillogó briliáns láttán, habár azt sem tudja, hogy milyen értékes is az a kő. Határtalan a roerichi színek gazdagsága, határtalan az a bőség, mely mindig megörvendezteti a szemet és a lelket, ha ezeket a képeket nézi, és mindig valami újat lát, amit eddig még sohasem látott, még magánál Roerichnél sem. Vannak kiemelkedő művészek, akik mindig emlékeztetnek valamire vagy valakire. Roerich csak azokra a bódító, szent álmokra emlékeztet, amelyeket tiszta lelkű öregek és ifjak álmodnak, amelyekben egy pillanat erejéig a földöntúli világgal fonódik össze halhatatlan lelkük. így hát, ha a tömeg nem is érti vagy nem is szereti Roerichet – ahogy a profanitás irtózik minden talányos és rejtélyes jelenségtől –, mégis alázatosan meghajlik Roerich képeinek ragyogó szépsége előtt.
    Mindezek miatt tehát a roerichi út a dicsőség útja. A Louvre, Moszkva, San Francisco, Róma, az Örök Város múzeumai – mind őrzik már művészi kísérleteinek eredményeit, és egész Európa, amely olyan bizalmatlanul viseltetik Kelet értékeivel szemben, már tisztelettel adózik e nagyszerű művész előtt. És most, amikor Oroszország nagysága és jövője oly rettenetesen inog a világ mérlegén, a művésznek juttatott elismerést nekünk, oroszoknak, különleges meghatottsággal és hálával kell fogadnunk.
    De sem a Roerich képeinek hatása alá került együgyű laikus, sem a művész-skolasztikus nem érthetik meg az alkotó különleges, semmihez sem fogható, zseniális lelkét: ez csak azoknak adatik meg, akik be mernek hatolni Roerich képeinek világába, ebbe a hatalmas birodalomba, és annak, aki a festészet szépségén túl képes megfejteni annak titkos értelmét is. Roerich nem a föld szolgája – ő ennek az egész hatalmas világnak a teremtője és irányítója, ennek a rendkívüli birodalomnak. Kolumbusz felfedezte Amerikát, a már jól ismert Föld egy újabb darabját – és máig istenítik ezért. Akkor mit érdemelne az a művész, aki a látható mélyén feltárja számunkra a láthatatlant, és nem a régi folytatását ajándékozza nekünk, hanem egy egészen új, minden eddiginél szebb világot.
    Egy egészen új világot!
    Roerich zseniális fantáziája olyan határokat ér el, amely már igazi prófétikusság. Így leírni egy világot, ahogy ezt Roerich teszi, csak az képes, aki nemcsak elképzelte és elképzeli, hanem aki a saját szemével látta és látja is. Figurái elvontak, mélyek és összetettek, mint az álmaink, fénybe, szépségbe, színek kavalkádjába öltözteti ezeket a majdnem tiszta matematikai formulákat, amelyekben még a legváratlanabb átmenetek vagy összetételek során is mindig ott érződik az Alkotó igazsága. Ez az erőlködéstől mentes, tánc könnyűségű festészet sohasem lép ki az isteni logika köréből, az eksztázis csúcsán, a legvadabb mámorban, a legborongósabb, riasztó, sokat mondó látomásokban, mint amilyenek az Apokalipszis látomásai, az ő vezérlő istene mindig a harmonikus Apollón marad. Talán különösen hangzik, de Roerich szubjektív világának megalkotása során az objektivitás olyan csúcsára jutott el, amelyben a leghihetetlenebb kitalációk is kétségbevonhatatlanná és meggyőzővé válnak, akárcsak maga az igazság: hiszen a művész látta mindezt.
    Művészetének legmagasabb foka az, mikor úgy tűnik, mintha lefényképezte volna nem létező világának alakjait, annyira reálisak. Nehéz megmondani: az elátkozott város képe a Lélek házának homlokzata, vagy valójában létezik.
    Igen, létezik ez a csodálatos világ, Roerich birodalma, melynek ő az egyedüli ura és parancsolója. Habár egyetlen térképen sincs feltüntetve, mégis inkább létezik, mint az orlovszki kormányzóság vagy a spanyol királyság. Ide is el lehet jutni, mint ahogy az emberek külföldre utaznak, hogy azután majd mesélhessenek annak a vidéknek különleges szépségéről és mesés gazdagságáról, az ott lakók örömeiről és bánatáról, félelmeiről és szenvedéseiről, egéről, felhőiről és imádságairól. Ott is vannak napfelkelték és naplementék, csak mások, mint a mieink, de ugyanilyen káprázatosak. Ott is van élet és halál, szentek és harcosok, háború és béke – még tűzvészek is vannak, melyek csodálatos fényként tükröződnek vissza a borús égen. Ott is van tenger és vannak csónakok – nem, ezek nem a mi tengerünk és csónakjaink –, mert olyan mély és bölcs tengert nem ismer a mi földi geográfiánk, sziklák vannak a partján, olyanok, akár a tízparancsolat kősziklái. Ebben a birodalomban sokat tudnak, mert látják a mélységet: a Föld és az egek csendjében isteni titkok igéi hallhatók. És elmerengvén halálosan lehet irigyelni ezt a Roerich alkotta embert, aki a magas partokon ül és lát – lát! – egy ilyen gyönyörű világot, amely bölcs és átlényegült, vakítóan ragyogó és megbékélt önmagával, és ez a világ egy felsőbbrendű ember szemének magasságába emelkedett.
    Roerichet, aki ebben az idegen világban is a sajátját keresi, és el akarja hitetni róla, hogy földi világ, sokan egy ősz varjág művésznek tartják, Észak költőjének. Szerintem tévednek, hisz Roerich nem a föld szolgája, sem a múltban, sem a jelenben, ő mindig csak a saját világában él, soha nem hagyja el. Még akkor sem, ha képének az a szerény célja, hogy a földet fesse meg, mint például a Kazany leigázása című képének esetében, vagy a Peer Gynt díszleteinek készítésekor – még ezekben az esetekben is az idegen, a másik világ teremtője marad: olyan Kazanyt sohasem igázott le Rettegett Iván cár, és olyan Norvégiát sem látott soha az utazó. De az igenis lehetséges, hogy épp ilyennek látta Kazanyt és a csatát a feldühödött cár, mikor Krisztus nevében a keresztény, apostoli Oroszország kardot emelt a mohamedánokra, és az is lehetséges, hogy épp ilyennek látta álmaiban Norvégiát Peer Gynt, az álmodozó, szerencsétlen költő, saját gyönyörű szülőhazáját, Norvégiát. Itt mintha összeérne a két világ, Roerich világa és az öreg föld, és ez talán azért van, mert mindenkit, aki előtt megnyílt már az álmok szabad tengere, csaknem menthetetlenül fogva tartanak a roerichi idegen partok.
    De ehhez az kell, hogy szeressük Északot. Mert ez a térképen fel nem tüntetett roerichi birodalom is Északon van. És ebben az egyetlen dologban – és csak ebben – Roerich valóban Észak költője, egyetlen énekese, és Észak misztikus, titkokkal teli lelkének megfestője, azé az Északé, amely mély és bölcs, mint fekete sziklái, olyan elbűvölő és bájos, akár az északi tavasz sápadt zöldje, és olyan álmatlan és ragyogó, mint a vibráló fehér éjszakák. Ez nem a realista festők borús Északja, ahol az élet és a fény végződik, ahol a Halál emelt magának jégből ragyogó trónt, és mohón lesi a forró földet – itt az élet és a fény kezdete van, itt van az Istenről és az Emberről kimondott bölcs szavak bölcsője, azoké a szavaké, melyek az Isten és Ember között dúló örök harcról és szeretetről szólnak. A halál közelsége csak légiesen körüllengi ezt a csodálatos világot, és könnyű, derűs, csaknem önfeledt szomorúsággal vonja be az egész roerichi birodalmat. Hiszen a felhők is meghalnak. Hiszen minden napfelkelte meghal. Ilyen ragyogóan, mint ahogy ezt Roerichnél látjuk, csak az a fű zöldellhet, amely tudatában van a nyár rövidségének és a tél és a halál közelségének…
    És el kell mondani még egy fontos dolgot Roerich világáról: azt, hogy ez az igazság világa. Hogy mi a neve ennek az Igazságnak, nem tudom, mint ahogy nem tudja azt senki sem. De ennek az igazságnak a jelenléte állandóan izgalomban tartja gondolatainkat különlegesen furcsa fényével. Mintha a művész levett volna az emberről minden rárakódott, minden felesleges, rossz és zavaró dolgot, majd gyengéd és szerető pillantással ölelte volna át az embert és a földet, és mélyen elgondolkodott volna, már-már a megvilágosodás állapotában. Csendre van szükségünk, hogy egyetlen hang vagy zaj se zavarja meg ezt a még emberi gondolatot.
    Ilyen tehát Roerich birodalma. Hasztalan minden kísérlet, hogy szavakba foglaljuk elbűvölő szépségét: amit a festő színekkel kifejezett, annak nincs szüksége szavakra.
    De ha megengedhetünk magunknak egy kis tréfát ilyen komoly gondolatok között, akkor azt mondhatnánk, hogy küldjünk egy komoly expedíciót Roerich birodalmába, kutatási céllal. Járják körbe, mérjék fel, számoljanak és gondolkodjanak, aztán majd írják meg ennek a földnek a történetét – hogy aztán majd feltüntethessék az emberi felfedezések térképén, ahol eddig csak a legkiválóbb művészek alkották meg és szilárdították meg a birodalmukat.

H. Végh Katalin fordítása