Kelényi Béla

Tudatnapló

    Már kívül vagyok. Visszahallgatom. Mintha valaki „kikapcsolt” volna abból a térből, ahol még az előbb voltam. Mintha azt akarná, hogy ne hallgasd meg azt, amit akkor mondtam. Most csak azt tudom, hogy „kívül” vagyok, újra kiszakadtam, visszakerültem arról az egyetlen helyről, ahol úgy éreztem, hogy megérkeztem, végre otthon vagyok. De amíg nem zárul körém, nem zár teljesen magába ez a külső tér, nem sötétül el az a hely, ahol voltam, addig beszélhetek. Egyszer majd nem térek vissza, végleg a helyére kerül mindaz, ami most fokozatosan halványul, távolodik. A képek visszazuhannak. Életem képei zuhannak szét olyan beláthatatlan gyorsasággal, hogy úgy látszik: valójában minden mozdulatlan.
    Megtörtént az, ami jóvátehetetlen: összetartozunk. Egymásnak kiszolgáltatva összemos majd bennünket az idő, mint egy felejthetetlen érintés melegsége, ami nem hűlhet ki évezredekig. Keresel majd, és nem talállak én sem. De néha felnyílik egy-egy pillanat, és a hasítékon minden kapocsnál erősebben egymáshoz érünk a vakok tévedhetetlen biztonságával. Mintha nem választódtunk volna el egymástól soha. Így találkozhatunk.
    Összetartoztunk, mielőtt megszülettem, és folytatjuk egymást, ha már nem leszel. Figyelünk némán, tágra nyitott szemmel. Születésed óta múlik el minden. Te tanítottál járni. Az áldozatok magabiztos öntudatlanságával vezettél. Fogtad a kezem.
    Mindnyájan összetartozunk. Összetart bennünket a félelem, a rettegés attól, hogy megértjük: egyszerre vagyunk gyilkos és áldozat, egymástól kapjuk a halált és a születést is. Nem védekezhetünk, akár a naponta vágóhídra terelt állatok csordái. Az ősi ember még bocsánatot kért áldozatának szellemétől, mert tudta, hogy felelős azért, amit meg kell tennie, hogy éljen, életben maradhasson. Mi már csak túlélni akarunk, az a remény éltet bennünket, hogy amit elfedünk, az egyáltalán nem, vagy valahol másként, máshol létezik. Csak a félelem szorításában vagyunk egyek, hogy amit eltakarunk, az egyszer felszakad.
    Nemcsak az ölést takartuk el, hanem a halált és mindazt, ami utána következik. Inkább a nem létező Isten, inkább a meghatározhatatlan értelem, ami nem kér számon semmit, és nem szembesít. A kapu lezárult, és a zár felé nem vezet út. Ott lehet, ott van bárhol, minden irányban. Csak a száműzöttek, a kiközösítettek azok, akik át mernek lépni a láthatatlan határokon. De amit látnak, az saját magukat sorvasztja el. Nincsen vezető, nincsen szabály, hogy hogyan közeledjenek a világ és káprázat, a káprázat és legbensőbb lényük, az én és a mögötte (körülötte? benne?) lévő határtalan között.
    A legtöbb az, hogy hírt adhatunk. Arról, hogy egyedül vagyunk. Ez a mérhetetlen magunkra hagyottság olyan, mintha egy föld körüli utazás utolsó pontjáig, újra csak magunkig jutottunk volna el.
    Aki pusztítás, ölés nélkül akar élni, annak éhen kell halnia. Nincsen más megoldás. A növények is elpusztítják a Földet? És valójában pusztul-e a Föld? Vagy a halottaiból él? A halottaiból termékenyül meg újra? Örökösen szülő Anya a Föld? A pusztulás születik újra örökké? Mintha a föld alatt, a Föld közepén a Pokol valamiféle óriási nyílás lenne, ami mindig és újra kilöki magából mindazt, amit felélt. Massza, amitől minél inkább távolodunk, annál esendőbbek és hasonlóbbak vagyunk. Egyszer, egy régi némafilmen a tenger felszínét láttam ilyennek. Sötét, háborgó, mindent betöltő, alaktalan tömb, ami mindent magába nyel. A félelem az elmerüléstől ugyanaz lehet, mint az űrben zuhanás érzete. Hogy a Föld forgása egyszer megáll, felszíne szétpattan, mint egy buborék és mi sodródunk tehetetlenül az űr hideg éjszakájában.
    Micsoda bátorság és barbarizmus ebbe az anyagba születni és megélni az anyag pusztulását. Csak ennyit jelentene számunkra a halál?
    Ez a szöveg csak egy üzenet. Üzenet arról, hogy meghalunk. Hogy volt egy hely, ahonnan jövünk, és van egy hely, ahol élünk, ahol meghalunk. Ez az, amit üzenünk, amit üzenni tudunk: meg kell halnunk. Megtudhatjuk-e, hogy a halálunk hová vezet? Vezet-e odáig, ahol megszabadulunk attól, ami körénk zárult, mint a zárvány köré a kő: az idő? Ide vagyunk zárva. Kötve vagyunk a Földhöz.
    A nyelv sohasem kutatott mást, mint Istent. Mint egy társtalan beszélgetés. Mióta adjuk át egymásnak ennek a visszhangzó párbeszédnek a fonalát? Csak a függőség marad. A függés attól, hogy megszületünk, hogy születünk újra, mindig valami másra, csak egyetlen pont vagyunk egy végtelenített sorban, ahol a meglódult anyag nem bír megállni többé. Lehet-e születés a halál?
    Micsoda hihetetlen erőfeszítés lehetett, amikor az ember először mondta ki: Te! Meghallgatod majd, amit üzenek? Lesz-e még magnó vagy könyv? Csak a kőtáblák emléke marad?
    Hidd el, hogy összetartozunk. Vagy azok tartoznak igazán össze, akik a másik, egy harmadik ént a világra segítenek. Senki más nem tartozhat össze mélyebben. Talán nem tartozhatom senki máshoz többé.
    Minden, ami van, ami csak létezik, az üzenet. Üzenet arról, hogy nem tudunk semmit. Egymás régi üzeneteit próbáljuk megfejteni, vagy új üzeneteket küldünk egy ismeretlen (vagy túlságosan is ismert, mert ugyanolyan) jövő felé. Hogy minden, ami létezik, az pusztul, és ami elmúlt, az örökké él. Ez az üzenet. Erre várunk. Ezért adjuk az újabb életeket. Mit jelent az most, hogy Feltámadás?
    Jó lenne tiszta öntudattal meghalni. Élni öntudatlanul. Vagy a test is gondolat legyen? Hová születünk és kinek? Csak az Anya tud igazán szeretni. Nem az Apa hordozott magában, hozott világra saját testéből, én nem fogadhatlak majd be, ha nem leszel. Mielőtt meghal a Föld. Hová szűnök meg én? Bocsáss meg nekem!
    Bárcsak itt lennél. Hogy a biztonság pillanata ne múljon el. Nem érdekel, hogyan halok majd meg. Az is az én életem, ami kioltja majd az életemet. A pusztulás is élet. A Mindenség élete.
    Ez a Föld. Ez vagyunk mi. Csak annyit tehetünk, hogy szeretünk. Micsoda megszégyenülés. Mindig csodálkoztam azon, hogy csak Egy volt képes meghalni azért, hogy szerethessünk.
    Mindennek Anyja, aki maga vagy a Föld, és Atyánk, aki vagy a mennyekben! Bocsássátok meg vétkeinket, ha hozzátok vissza, eljutunk. Legyen áldott a Ti országotok, hogy ránk itt a földön ne leselkedjen többé halál. És bocsássatok meg az ellenetek vétkezőknek, miképpen mi is megbocsátunk, próbálunk megbocsátani az ellenünk vétkezőknek. Ha van örök, akkor mindörökké, az életen és a halálon kívül, Ámen.