Ha nem volna népdal

Tornai Józseffel Faragó Laura beszélget

                    Ha nem volna népdal,
ülnék beszögelt szájjal,
    szemem lézer-sugara
            megolvasztana
        egy csillagot
ötvenezer fényévre Magyarországtól.
                    Fáznék
és mezítláb indulnék el a jeges,
                bomba-rühös földön,
hogy anyámat megtaláljam,
Ő csak nézne rám:
        arca sáros,
                mint hirtelen kiásott
                    föld alatti kő,
            nem sütne föl mosolyra
                    a szája:
            üvöltenék fájdalmamban,
            belerohanva a reves-tövű
                        nádasokba.
    A Balatonon
fölborult árbocokkal
            rángatóznának
a vitorlások,
    vásznukra rátaknyosodna
                a szúrós, bűzös hínár,
a rokkant hold beleütközne
            a haldokló
                óriáslepke-halomba.
    Azbeszt-kezekkel fognám
a telefonkagylót,
        de a barátom
        hangja összeégetné
                a bőröm, a visszereim,
    elutazna béna lábbal a nagy folyók mellé.

Ha nem volna népdal,
            a kövér
    sercegő macskák
                kiinnák a kékharkály fészkéből
a tojásokat,
    véres-fészek-szemmel
néznének a szerelmünk
            arcába;
a napsikált gondolat-képek
összetekerednének előttünk:
                megolvadt filmszalagok
és pókhálók ragadnának
            a japánakácok közt
                    a szavunkra.

        Ha nem volna népdal,
honnan tanulnánk meg a virágok nevét
            és a feketesas-fejű sors
                        nevét?
Szántottam gyöpöt,
            vetettem gyöngyöt:
        lélegzik
            a férfi tulipános szájává
fölhasított mező.

        A népdal kinyitja előtted
    a székelykapu-időt,
        a kun sírokat
            és avar kurgánokat,
    a tavakból
    vegyszerekkel rég kiirtott halak
    csattannak föl,
        hogy lássák:
még fölszegjük fejünket
            a parton
            átcikkan
    mellünk hűtőszekrényén
                egy kavics-zöld cserebogár.

    Ha nem volna népdal,
feküdnénk hosszan,
    rakétákkal ledöntött házsorok,
    világváros üvegtábla-szilánkjai,
    acélcső-gégeroncsai szikráznának
                    ki fölöttünk:
és az ürességben
        nem lüktetne
        többé semmi vér
                    semmi vér.

    Tornai József sok műfajú író: költő, műfordító, kitűnő esszéista. Beszélgetésünk elején a költő Ha nem volna népdal című versét idéztem, amely A többszemélyes én című kötetében (1982) jelent meg.

    – Versed apokalipszis, amelyből kitűnik, katasztrofális büntetés lenne, ha nem volna népdal.
    – Valóban, ez a földhöz tartozásnak a vallomása, mert a népdal olyan, mint ahogy Jung megírja: a föld és a lélek szorosan összetartozik. Én azt hiszem, hogy az emberiség akkor kezdett rossz irányba fordulni, amikor nem énekelt, nem táncolt és nem költött énekeket magának. Tehát az a nép, amelyik már nem ismeri a népdalait, az akármennyire civilizált – mert a versemből is kiderült, hogy nagyon civilizált világot képzelek a katasztrófa fölé –, fokozatosan elszakad önmagától, a földjétől, a hagyományaitól. A népdal hihetetlenül mély réteg, mondhatnám nyugodtan, hogy pszichológiai réteg – igaz, hagyományt szoktak mondani, pedig pszichológiai rétegeket is jelent. Én megfigyeltem, hogy azok az emberek, akik nem tudnak népdalt énekelni, távol vannak még a társaiktól is. Vagy hogyha nem tudnak komoly dalokat énekelni, csak magyar nótákat vagy gyönge marhaságokat, akkor elveszett emberek. A népdal hoz minket vissza a földre, a barátainkhoz. A szerelmünkhöz is a népdal kapcsol – szóval ez egy teljes egész világ! Nyilvánvaló, hogy Bartók és Kodály is ezt fedezték föl a népdalokban a maguk számára s zeneszerzői útjaik számára…
    – Említetted a népdal pszichológiai mélyrétegét, és tudom rólad, hogy nagy alámerüléseket teszel a természetben is, hiszen ma is visszajársz Dunaharasztiba nyaranként. De nem a szülői házba, hanem a Duna-partra, gyertyával és elemlámpával, sátorozni. Ilyenkor barátaiddal nomád életet élsz. Miért van erre szükséged?
    – Ez ugyanaz. Az anteuszi megérintése a földnek. Lefeküdni újra a földre, és megérinteni. Tehát nomád módon aludni a sátorban vagy éjszaka tüzelni – ez ugyanazt jelenti, mintha az ember népdalt énekel; mint ahogy szoktunk is ilyenkor népdalokat énekelni –, és nem használok még elemlámpát sem! Semmiféle technikai dolgot. Visszamenni a kőkorszakba. Bennem borzasztóan erős az ázsiai nomád ösztön, mindig szerettem sokat vándorolni, csavarogni gyerekkoromban… ez a teljes élethez mind hozzátartozik. Ez az egységes, eredeti világ! Hosszú ideig azt hittem, hogy a nomád népek voltak a legboldogabbak – nyilvánvalóan idealizáltam, mert a nomád népek közben egyfolytában háborúznak, egyfolytában az éhhalál szélén élnek, úgyhogy rettenetes az életük –, de az biztos, hogy a nomád társadalom egy átlátható társadalom, és ami fontos, hogy a művészettel olyan kapcsolatban vannak, ami a mi számunkra teljesen elveszett. Mi legfeljebb reprodukálni tudjuk azokat az állapotokat, amilyen viszonyban ők a tánccal, az énekkel és a költészettel voltak.
    – A természeti népeknek a téli napforduló idején volt a legtöbb ünnepük. Mi el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehetett az élet mesterséges fény nélkül, hiszen a sötét téli estéken egyszerűen fölkapcsoljuk a lámpát, és ugyanúgy élhetjük a magunk – ha úgy tetszik – kulturált életét: olvashatunk, rádiózhatunk, nézhetjük a televíziót, vagy dolgozhatunk. Ezt a fény nélküli sötétséget megélni, igen nyomasztó lehet, s nyilván ezért tartottak annyi ünnepet, hogy a mesékkel, a költészettel, az énekkel – mintegy varázslással – elűzzék a sötétséget. Az sem véletlen, hogy a téli napforduló a pogányság legnagyobb ünnepe volt. Még a kereszténység is erre a napra tette a ,,világ világosságának”, Jézus születésének ünnepét… A félelem leküzdésére a népköltészet is igen alkalmasnak bizonyult.
    – Igen, a népdal hihetetlen egységet tud teremteni ember és ember között; a tánc és a népdal együtt – például a kecskeméti népzenei találkozók után vagy közben ki szoktunk menni Polyák Ferenc tanyájára, és ott némelykor hajnalig táncoltunk és énekeltünk nagy társaságban –, ezt nem pótolhatja semmi.
    – Tehát az emberi közösség élményét is adja.
    – Ez egy összhangot teremtő erő – és itt valóban él a művészet. Itt nem kell magyarázni, hogy mire való. A népdal esetében az az ember élménye, hogy itt nem teszed föl azt a kérdést, hogy mire való a regény, vagy mire való a vers, vagy a szimfónia. Mert ez a véredből jön! Itt nincs ilyen kérdés, mert itt teljesen azonos veled.
    – Te is írtál dallamra verset. A szerelem szürrealizmusa című kötetedben találtam egy olyat is, amelyet dalformára írtál, konkrétan egy bizonyos népdalra.
    – Igen, ez itt egy nagyon is tetten érhető összefonódása a formafölismerésnek és versnek, mert a vers jelentése – azt szokták mondani, hogy a mondanivalója, de én jobban szeretem a jelentés kifejezést – hetek óta ott mocorgott, életet kívánt bennem…
    – Rádióban vagy baráti társaságban hallottad ezt a népdalt?
    – A rádióban is hallottam, meg baráti társaságban is sokszor énekeltük… Akkora szerelmi himnusznak tartom az eredeti szöveget a gyönyörű hajlított dallamával – de hát ez nekem rögtön nem jutott eszembe. Az volt a bajom, hogy ahhoz a jelentéshez, ahhoz a sejtéses gomolygó mondanivalóhoz, ami mozgolódott bennem, egyszerűen nem született meg ez a bizonyos ritmus. Nem indult meg az első mondat. Semmi! És akkor hetek múlva, valahonnan a mélységből – mert már régen nem énekeltem ezt a népdalt, a ,,Ne húzd cigány, ne húzz kettőt” kezfetűt –, egyszer csak ez följött, és abban a pillanatban beindult a vers! Tehát mintha nagyon messziről közeledne egymáshoz a két erő. Én, az én belső dolgaim és a teljesen kész világ. Ezzel a kettővel ugyanaz történt, mint amikor egyesülnek az atomok, és abban a pillanatban úgy beindult a vers, hogy nem lehetett megállítani.
    – Mint egy sokáig érlelődő gyümölcs, amely egyszer csak éretten lepottyan a fáról…
    – Igen. Egy mágikus szertartásként bekövetkezett a vers megszületése. Mint egy ritmikai és zenei robbanás.
    – Idézzük föl akkor a népdalt: „Húzzad cigány, ne húzz kettőt, / Húzzad cigány, ne húzz kettőt, / Húzzad cigány, ne húzz kettőt / Most találtam új szeretőt, / Most találtam új szeretőt. // Nem úgy van most, mint volt régen, / Nem úgy van most, mint volt régen, / Nem úgy van most, mint volt régen / Nem az a nap süt az égen, / Nem az a nap süt az égen. // Nem az a nap, nem az a hold, / Nem az a nap, nem az a hold, / Nem az a nap, nem az a hold / Nem az a szeretőm ki, volt, Nem az a szeretőm, ki volt.” S nézzünk meg három strófát a te tizenkilenc versszakos költeményedből, melynek címe: Minden szerelmek szerelme! „Szeretlek, mint hosszú erdőt, / Szeretlek, mint hosszú erdőt, / Szeretlek, mint hosszú erdőt / Páfrányos, mély lombtemetőt, / Páfrányos mély lombtemetőt. // Annyi félszerető után, / Annyi félszerető után, / Annyi félszerető után / Egyetlen egész szivárvány, / Egyetlen egész szivárvány. // Versz, mint parlagot az eső, / Versz, mint parlagot az eső, / Versz, mint parlagot az eső / Míg kihajt bennem az idő, / Míg kihajt bennem az idő.”
    – Engem a népdalban mindig az döbbent meg, hogy mennyire kozmikus távlatba vetíti ki az érzelmeit az énekes! Tehát, hogy valóban, a szerelmi élmény, az a Nappal, Holddal, égitestekkel azonosítható élmény az emberiség számára… Úgyhogy én ugyan megírtam a Minden szerelmek szerelmét, de az eredetinek a fantasztikus magasságát, azt nem lehet utolérni. Tehát teljesen új világ születik, amikor az ember beleszeret valakibe… itt erről van szó. De nem szájbarágóan van megfogalmazva, hanem az abszolút nagy költészet módján. Ráadásul a népdalban a strófák gondolatritmusban követik egymást: amivel végződik az előző, azzal kezdődik az új, de mindig jobban és jobban kiteljesítve az érzelmet, és ezeket képekben fejezi ki. Ráadásul az a hajlított dallam, amivel ezt éneklik, egy teljesen kozmikus és teljesen szerelmi világ. Ez a népköltészet óriás mivolta, ezért hiszi el az ember, első szóra, amikor Bartók az egyik tanulmányában kijelenti, hogy egy népdal ugyanolyan nagy és értékes zene, mint egy nagyzenekari mű.
    – Beszéljünk a költészetről tovább, hiszen ide kívánkozik Minden, ami virágzik című köteted mottója. Emily Dickinsont, az angol költőnőt idézed: ,,Számolom, ha ez számolás, / költők – aztán a nap – / aztán a nyár – aztán a menny, / listám eddig halad. / De már az első is elég – / gondolom meg magam – / a többi dísz – költők – írom / és minden benne van.”
    – Hihetetlen a mi századunkban, az új ezredév felé közeledve, hihetetlen ez a hit, ahogyan a múlt századi költőnő fogalmaz. Szerintem ez az igazi, ősi, mágikus hit a költészetben. Abban az erőben való hit ez, hogy a szó teremti meg a világot. Az ősi népeknek ez volt a legkomolyabban fölfogott meggyőződésük …
    – Tehát magánál a Napnál, a nyárnál, a mennynél is több, ha kimondjuk?
    – Igen. Sokkal több a szó. Ugyanerről beszél a Kalevala … Veinemöjnen, a nagy táltos, leénekli a Napot meg a Holdat az égről… A tökéletes megfogalmazást nyilván a János evangéliuma őrzi – valószínű, ez görög hatás; tehát a logosz, amit gondolatnak vagy igének szoktunk fordítani –, hogy ,,kezdetben vala az ige”. Ez eredetiben úgy hangzik, hogy ,,kezdetben vala a logosz, és az ige testté lőn…” Tehát az ige, az válik valamivé. Vagyis előbb van a szellem, a teljes univerzális szellem, s ez filozófiailag is tökéletesen igaz …
    – Utána ezt kimondjuk…
    – És attól, hogy ezt kimondtuk, kettéválik a sötétség és a világosság, vagy ahogy a Kalevalában van, a szárazföld és a víz, és létrejönnek a dolgok. Tehát a Dickinson-vers is erről szól, és ma sokakat meglep, hogy ilyen kihívóan mondja, hogy ,,költők – írom, s ebben minden benne van.”
    – Beszélgetésünk végén mutasd be kérlek, a Zsoltárolás című költeményedet, s én egy zsoltár típusú népdalt éneklek versed után – köszönetképpen.

Istenem, miért olyan nyomorúságos,
miért nem olyan dicsőséges a teremtés,
amilyen te vagy?

Istenem, te azért nyílsz ki,
hogy legyen hova szöknünk
ebből a tüskés paradicsomból.

Istenem, veled mindig
kivilágosodik a minden,
velem mindig elsötétül.

Istenem, ,,glóriá”-t
akartam kiáltani a szerelemre
s blaszfémia lett belőle.

Istenem, alig hihetem el, hogy néha
megszabadítottál a láng-télből,
amit szerelemnek hívnak.
Istenem, miért akartad úgy, hogy lázasan,
szenvedve, reménytelenül
szeresselek a keresztemen?

Istenem, hiába írom a verseimet,
nem tudom elmondani
a fájdalmát, hogy elveszítettelek!

Istenem, itt állnak a vázában
a piros, hosszúágú rózsák,
hogy enyhítsék hiányodat.

Istenem, egyedül vagyok,
ahogy a legtöbb teremtményed
egyedül van a földön.

Istenem, halld meg a bodza, a jázmin,
az olajfa, a hárs illat-zivatarában
is zuhanásom.

    Szólaljon meg végül az ,,erdélyi zsoltár”, amelynek dallamát és első versszakát Kodály Zoltán gyűjtötte Gyergyóalfaluban 1910-ben, a többi strófa pedig Kallós Zoltán moldvai csángó gyűjtéséből való:

Szivárvány havasán, felnőtt rozmaring szál,
Nem szereti helyét, el akar bujdosni.
Ki kell onnan venni, új helybe kell tenni,
Ki kell onnan venni, új helybe kell tenni.

Új helybe, küő kertbe, szemem eleibe,
Háha megfoganik nekem szerencsémre.
Háha megfoganik nekem szerencsémre,
Nekem szerencsémre s másnak buszújára.

De nem az e virág, ki e kertbe virág,
Hanem az e virág, ki utcákon siétál.
Ki utcákon siétál, pántyikás fejvel jár,
Ki utcákon siétál, genge gyócs ingbe jár.

Áldott az ez apa, ki kertecskiét kertel,
S áldott az ez anya, ki virágot ültet.
Másnak, nem magának, más ember fiának,
Gyönyörűsiégiére maga magzatjának.

A beszélgeté a Magyar Rádió Bartók adóján hangzott el 2000. március 17-én, a Szülőföldem – zengő anyanyelvem című sorozatban. (Szerkesztő: Máder László.)