Ott hevernek egymásra hányva a lebontott ház kicsorbult élű, piros téglái, a gerendák összegabalyodva meredeznek a világtájak felé, szomorkodik a halomba dobált, szürkésfekete apatini hódfarkú cserép, a füvön vakolatdarabok, a diófa alatt üvegtörmelék. Odafarol a teherautó, döng a plató, elnyeli a még használható építőanyagot, a rakodók meghurkolják a köteleket, fölkapaszkodnak a rakomány tetejére, a motor felhörög, fekete füstöt böffen a kipufogó – elzúgnak. Az egykori ház alapgödre elhagyott lövészárok. Nagy csend. Üresség.
Rutinmunka volt. Lebontottak egy házat. Ami elvileg téglából, fából, habarcsból volt. Romlásnak indult ház volt, gazdátlan, lakatlan. Lebontásra érett. Hogy lelke is volt? Ugyan, kit érdekel?! S ha volt is; magánügy. Nem tartozik senkire. Valóban nem, s amúgy is alig elmondható az a valami, ami a vastag falakból sugárzó védelem érzetéből, anyám simogató kezének mozdulatából, tejeskávéillatból, mosolyokból, felhüppenő sírásból, faropogásos kályhamelegből, a mogyoróbokor konyha kövére vetülő árnyából, homályos sarkokban lapuló mesehősökből, a meztelen gyerektalpat simogató hűvös folyosókő érintéséből, tücsökcirpelésből, a petróleumlámpa imbolygó fényéből, settenkedő éjszakai neszekből áll össze. Arról meg aztán igazán kár is beszélni, hogy ez a ház tulajdonképpen a Jó és a Rossz választóbástyája volt, a háta mögött, arra északkelet felé, gonosz, támadásra kész árnyak mocorogtak, valamerre arra kezdődött az idegenség, a hideg, a rémület. A másik oldala, a délnyugati meg mézcsurranás, öröm, arrafelé nézve megtudta az ember, hogy mégsem kell félnie semmitől. De most itt egymásnak eresztették a Gonoszt és a Jót. Nincs köztük semmi. Átlátni a házon. Valóban; ez nem tartozik senkire. Csak rám, meg erre a levegőből kivágott, elnyújtott téglalapra.
Alsórácegres-puszta valamikor a múlt század második felében épülhetett – az 1851-ben kiadott Fényes Elek-féle helységnévtár még nem említi. Apponyi-birtok volt, a gróf 1920 táján adta el egy cecei nagygazdának, aki 1938-ban – tehát amikor én még jószerivel karonülő voltam – apámat fogadta meg gazdatisztnek. Akkor költöztünk a vastag falú, uradalmi-sárga intézőlakásba, amelyet szülőházamnak tekintek. 1951-ben vette át a birtokot az állami gazdaság, családunkat kitették a házból, s mivel vagyonunk megegyezett a korábbival, azaz a rajtunk valón és a bútorainkon kívül nem volt semmink, egy közeli faluba költöztünk albérletbe. Ettől kezdve csak a szárnyas hírek kötöttek össze szeretett hazám-házammal. Egy-egy fekete szárnyú halálhír, de jöttek a fehér szárnyúak is. Hogy a közös konyhás cselédlakásokat átalakították egy-két szobás lakásokká. Önálló konyhával. Lepadlózták a szobákat. Bevezették a villanyt. Új kutat fúrtak. Élt a ház is. Iroda lett benne, kultúrterem, aztán üzemi konyhává alakították, építettek-bontottak benne, falakat, ajtókat helyeztek át, befalaztak néhány ablakot; de élt. Alsórácegres-puszta fitogtatta az izmait. Legalábbis úgy tűnt, mert amikor nekiduráltam magam és meglátogattam, mást mondott. Az én viruló képű menyecske-pusztám helyett egy ráncos arcú vénasszony-pusztát találtam, sütött róla az elhagyatottság, a pusztulás. A ház is sérülten hevert a kivágott fájú, gazverte kertben, padláslépcsője, kerítése korhadozott, nagy foltokban hullott róla a vakolat, egyetlen lakott szobájában az átmeneti szállások enyészetszaga, a többiben piszkos félhomály lötyögött, csak délre néző sárga homloka ragyogott ugyanúgy, mint régen. A régi lakók közül szinte senkit sem találtam. Véged van, Alsórácegres? De nem, mert aztán megint jobb hírek jöttek. Hogy új istállókat építettek a régiek mellé, s aztán a mindent betetőző újdonság: négy kilométeres aszfaltozott utat építettek Sárszentőrinctől Alsórácegresig. S közvetlen utána: a pusztát lebontják. Vaklárma lehet csak, gondoltam, nem létezik ekkora eszetlenség, hogy nagy értékű, jó állapotban lévő gazdasági épületeket csak úgy odadobnak az enyészetnek. Hiszen maguk is építettek hozzá, a három istálló helyett most már öt van, nem is beszélve a műútról, hány forintba kerül egy négy kilométeres aszfaltozott út? Csak tán nem azért építették, hogy könnyebben elhordhassák a bontott építőanyagokat? De bizony valahogy olyasformán volt mégis. Mert amikor a hírre (most már Budapestről és autóval, hiszen nem kellett félni a kátyús földúttól) odarobogtam, már féltériden állt szegény puszta. Törmelékes, gazos négyszögek a lebontott istállók, a magtár helyén. A csiraistálló maradványait éppen rakodták. De a ház akkor még állt. Valaki azt mondta, nem bontják le, valamilyen tervük van vele. A terveik! Balga vagyok, hogy egy pillanatig is hittem benne. Most hát egy négy kilométeres aszfaltút vezet a semmibe. Ez volt a herdálás kora. Az eszetlenségé, a fejetlenségé. Az összeomló, üres parasztistállóké. Az elherdált szaktudásé. Sose felejtem, amikor megláttam egy környékbeli nagygazdát a Körúton utcát söpörni. A kezében, fejében felhalmozott tudást erre kell használni? Utcasöprésre? Persze engem most legjobban a ház izgat. A nincs-ház. Hány meztelen gyerektalpat simogathatott volna még az a hűvös folyosókő. Hányan hallgathatták volna még a kályhalyukban huhogó téli szelet, hányan állhattak volna a vastag falak óvó fénykörében. És mi lesz a Rosszal meg a Jóval? Most, hogy nincs köztük a ház, lassú gomolygással elindulnak egymás felé. Küzdenek? Recseg-ropog minden? Villámlik? Megbomlik a világ egyensúlya? De nem! Látom, ahogy a távolodó teherautóról kis fénypászmák válnak le, kiszabadítják magukat a téglákból, gerendákból, vaskos ablaktokokból, visszasurrannak a régi ház helyére, látom, ez nagyapám göcögő nevetése, ez a vasárnapot átlengő borotvaszappan-szag, ez meg annak a kujtorgónak a görnyedt tartása, aki az előszobában állt. A ház lassan fölépül. Láthatatlanul ugyan, de semmi kétség, a helyén van minden. Ott áll a Jó és Rossz között.
