Krónika vagy prófécia?

„Én nem szólok ennen számmal,
Szólok Isten szája által…”

                    (Részlet a Kalevalából
                    Oravecz Imre: Hopik könyve, mottó)

    Oravecz Imre Halászóembere (Jelenkor, 1998) jóval több – más, bezzeg, meglepetés, unikum –, mint „egyszerű” irodalom.
    Oravecz régi-új versregénye – a versek datálása 1987–1997 közötti – természetesen irodalom, mégpedig véleményem szerint a legjobbak közül való. És mégis, amint forgatom a verseskötettől szokatlanul vaskos könyv lapjait, egyre kevésbé mint irodalmat olvasom, hanem…
    Írásomban ennek szeretnék végére járni: mi is Oravecz Imre újabb könyve, mi a bezzeg, mi a hanem.
    Nem pusztán arról van szó, hogy Oravecz újabb kötete meglepetés, ahogy – mint azt a recepció egyértelműen jelzi – valójában minden kötete az (Héj, 1972; Egy földterület növénytakarójának változása, 1979; A hopik könyve, 1983; 1972. szeptember, 1988; A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása, 1988), s hogy Oravecz – mint Keresztury Tibor írja – valóban „társtalan és kategorizálhatatlan” költő. Most az jelent meglepetést, hogy az ismert Szajla-versek hogyan állnak össze könyvvé; könyvvé, amely nem egyenlő a részek összegével; ahogy a Biblia sem pusztán az Ó- és az Újszövetség együttese.
    Első pillantásra alaptalannak, talán felelőtlennek is tűnik Oravecz Imre kötetének beszédformáit a Biblia beszédformáival vetni össze, azonban – a nyilvánvaló különbségeken túl – a hasonlóságok is szembeszökők.
    „Ahogy a fiú növekedett, elválasztották. Ábrahám Izsák elválasztása napján nagy lakomát rendezett. / Akkor Sára észrevette, hogy az egyiptomi Hágár fia, akit ez Ábrahámnak szült, az ő fiával játszik. / Ezért azt mondta Ábrahámnak: »Távolítsd el a szolgálót és fiát. Ennek a szolgálónak a fia ne örököljön együtt az én fiammal.« / Ábrahámnak nem tetszett ez a beszéd a fia miatt / de Isten így szólt Ábrahámhoz: »Ne bánkódj a fiad és szolgálód miatt, hanem hallgass Sárára mindenben, amit mond neked, mert utódaidat Izsák után fogják nevezni. / De a szolgáló fiát is nagy néppé teszem, mivel ő a te utódod.« / Ábrahám korán reggel fölkelt, kenyeret és egy tömlő vizet vett s odaadta Hágárnak, aztán a vállára tette a fiát és eltávolította őket. Az elment és Beerseba pusztájában bolyongott.” (I. Móz. 21: 8–14.)
    „Vécsi Mari két gyereket szült, / az idősebbel játszottam is gyerekkoromban, / mert közelünkben laktak, az öreg Maruzs mellett, egy kis házban / a bejárás is az öreg közén át esett hozzájuk, / de aztán áthurcolkodtak, még előttünk, Új-Telepre, / ugyanannak az utcának a túlsó végébe, / hol később mi is építkeztünk, // ezzel meglazult a két család közt a kapcsolat, / és mikor Pesta bácsi beleártotta magát a politikába, / meg is szakadt, / (…) // fiatalabb fia később visszaköltözött a faluba, / és van egy lánya / ki negyedikes gimnazista korában érettségi tételnek választotta a munkásságomat, / és egyszer eljött hozzám, / és mindenféléket kérdezett tőlem, rólam.” (Baji Pesta)
    Kétségtelen, hogy a kinyilatkoztatás „Isten így szólt Ábrahámhoz” beszédformája nem mutatkozik meg Oravecz kötetében. Ám úgy vélem, költészetének – a recepció által egyértelműen jelzett – személytelensége az újabb kötetben sajátos tartalmat nyer, s mint ez az 1972. szeptemberben is megmutatkozott, ez az áthangolódás a történetmondásnak alárendelt helyzetből fakad. Az elsősorban irodalmárként-filozófusként ismert Paul Ricoeur, aki azonban a bibliai szövegek vizsgálatára is jelentős figyelmet fordít, figyelmeztet: „Az elbeszélői beszédforma kutatói arra mutatnak rá, hogy az elbeszélésben a szerző gyakran eltűnik, és mintha az események jegyeznék fel önmagukat. Emile Benveniste szerint például a történelmi állítások, vagyis a múlt eseményeinek elbeszélése kizárja az elbeszélő beavatkozását a történetbe. Itt nincs helye az önéletrajz nyelvi formáinak. Még elbeszélő sincs: »az események úgy hangzanak el, mintha a történelem horizontján való föltűnésük rendje szerint kerülnének sorra. Senki sem beszél itt. Maguk az események beszélnek.«” Amilyen mértékben szorítja ki a történelem (Szajla családjainak történetei) vagy a hely (Szajla és környéke földrajzi egységeinek ágas-bogas helynevek által történő megidézése) a történetíró kommentárjait, oly mértékben tűnik el maga az egyébként jelenlétét, sőt személyességét őrző beszélő a mondatok egynemű retorikája mögött.
    Paul Ricoeur meggyőzően érvel a bibliai elbeszélő szövegek két olyan vonása mellett, amelyek különösen fontosak lehetnek a mi szempontunkból is. Az egyik az, hogy „Izrael lényegében véve úgy tett hitet Istenről, hogy történeteit, hagyományait és elbeszéléseit néhány mag-esemény köré csoportosította”; a másik pedig a következő: „az elbeszélő hitvallás sajátos jellege tudniillik az, hogy Isten nyomait keresi az eseményben.” Az első megállapítás érvényességét aligha lehetne vitatni Oravecz Imre költészetében – a Halászóember című kötetének mag-eseménye jól kivehetően a TSZ megalakulása és ennek következményei; a másik kritérium érvényessége mellett azonban érvelni kell.
    De mindenekelőtt: melyik bibliai beszédformáról van szó? Paul Ricoeur A kinyilatkoztatás eszméjének hermeneutikai megalapozása című tanulmányában ötöt nevez meg. Ezek rendre a prófétai, az elbeszélő, a rendelkező, a bölcsességi és a himnikus beszédforma. Melyiket (vagy melyikeket) lehetne kapcsolatba hozni Oravecz Imre kötetével?
    Az elbeszélőt bizonyosan.
    Ez – Ricoeur szerint – a Pentateukhosz, a szinoptikus evangéliumok és az Apostolok Cselekedeteinek alaphangja. Ez Oravecz kötetének alaphangja is. Különösen a Pentateukhoszhoz, illetve az ószövetségi könyvek bizonyos részeihez – mint például a területek megszerzése, kitűzése, a törzsek elhelyezkedése, felsorolása, történetei – kerül közel Oravecz család- és helynevekben tobzódó beszédformája – ezt a jelenséget a klasszikus retorika alighanem enumerációnak nevezné. Véleményem szerint ezen a formán alapul a nép és a hely ilyen szoros, a tényközlés hitelességéből erőt merítő, elbeszélő retorikája: „…az elhalálozások sorát Annus nyitotta meg, / de előbb elvette Kurta Jani, / Elek bácsit megkímélte a sors a téeszvilágtól, / ideje letelvén, meghalt, / mielőtt elvették a földeket, / és Rozi ángyo is követte nemsokára, / utána Klári nene nem akart a sógora nyakán élősködni, / és Mikivel együtt visszaköltözött az anyjához, az Alvégbe, // így Elek maradt utolsónak a nagy portán, / őrá hárult a gyászos feladat, / neki kellett levezényelnie a gazdaság felszámolását, / megtagadnia, elfelednie egy tudást, egy életmódot, egy kultúrát, / melyet hada tökélyre emelt.” (Barczai-had) A határok neveinek felsorolása a Dregoly ciklusban például Józsué könyvével rokon; de nem idegen a Halászóembertől a bölcsességi szemlélet – amely a valahai rend érvényességét valamiféle kozmikus éthosszá terjeszti ki (Az öregek látogatása, Nagyanyám az útmenti gombászásról), vagy a gyarapodással, a „móddal” állítja kapcsolatba (Tijjikék), sőt a himnikus (Fohász) beszédforma sem.
    A prófétai és a rendelkező beszédforma meghatározása nagyobb óvatosságot igényel. Ám éppen e két forma változtatja Oravecz látszólag egyszerű történeteit példabeszéddé. Érvelésem a vaskos kötet két szövegén, a Könyörgés az apákhoz és a Nemzedéktársaimhoz című költeményeken nyugszik. Ezek – ellentétben a többivel – nem leíró, hanem imperatív jellegűek. „Elég volt a hallgatásból, / beszéljetek, / nyissátok ki a szátok, / köpjétek ki, / mi betömte…” (Könyörgés az apákhoz); „…vetkőzzétek le a félelmet, / lökjétek félre a megszokás kényelmét, / hagyjátok ott a fix fizetés hamis biztonságát, / ne éljetek tovább kegyelemkenyéren, / vegyétek kezetekbe sorsotok irányítását, / változzatok vissza földművesekké…” (Nemzedéktársaimhoz) Az elbeszélő továbbra is őrzi személytelenségét, de indulatait nem kendőzi el: egy személyen túli hang küldöttjévé, prófétájává válik.
    Ezen a ponton túl nem lehet a Halászóember prófétájának történeteit sem történetekként olvasni. Amennyiben az ilyen megfogalmazásokra gondolunk – „… ez a völgy valaha valóságos édenkert volt…” (Dolyina); „… volt abban a Boha-tető alatti völgykatlanban szántó is, szőlő is, rét is, erdő is, / volt abban az édenkertben minden, / de mégis csak a szőlőre gondolok, / mert a szőlő Dregolyt jelentette, / és a szőlőbe belefoglalódott minden…” (Dregoly) –, nyilvánvalóvá válik Oravecz kötetének az önmagáért való elbeszélésen túlmutató felszólító vonása – ez az éden már nem éden, holott annak kellene lennie.
    Ha a Halászóember történetei küldetés által sugalmazottak, akkor a prófétai küldetés egyik beszédformájaként, mint példabeszédek olvasandók. Mint erre Thomka Beáta fölhívja a figyelmet (A kinyilatkoztatás alakzattana), számolnunk kell egy, jóformán a világirodalom egészén végighúzódó parabola-irodalom vonulattal. Ennek ellenére a példabeszéd nehezen megragadható, mint erre – példabeszédei közt – Jézus is utal (Máté 13: 12–14.). Ricoeur szerint a probléma abban áll, hogy a példázat – a történet látszólagos „realizmusa” ellenére is – roppant összetett forma: három sík, egy elbeszélő, egy ehhez kapcsolódó metaforikus folyamat, melyet „az egész struktúra, maga az elbeszélés hordoz”, és egy bizonyos „minősítő”, egy „radikális vonás” összekapcsolódása során keletkezik. Konklúziójában, úgy tűnik, Thomka – „…léteznek olyan tartalmak, melyek kifejezésére az utaláson, a példázatszerű rámutatáson kívül nincs nyelv” – is egyetért Ricoeur megállapításával, aki szerint a parabola „túlmutat a struktúrán, sőt magán a metaforikus dimenzión is, s (…) az emberi valóság gyökeres újjáírását igényli.” (Bibliai hermeneutika)
    Esterházy ismert kijelentését – Oravecz könyve a hiányolt magyar parasztregény – így módosítanám: a Halászóember a Parasztbiblia hiányolt folytatása.
    Egy ilyen, lényegében prófétai szemléletmód számára kérdéses, hogy a – Ricoeur által említett – „újjáírás” milyen eséllyel bír, hiszen ez a kérdés elválaszthatatlan attól, hogy „Isten országa” megvalósul-e. A bibliai próféta szerepe az ostorozás, az Istentől való eltérés számonkérése, még akkor is, ha személy szerint készületlennek vagy alkalmatlannak találja magát e feladatra, vagy tevékenységét kudarcként éli meg (Jer. 20:7–18; Jón. 4:1–3.). Meg kell említeni, hogy Oravecznél is a példázatként értelmezett múlthoz és rendelkezésként megélt jelenhez képest a jövő idő beszédformájának prófétai hanghordozása megtörik. A Jövő idő című szövegben Mózeshez hasonlóan Oravecz is megírja saját halálát. A szöveg zárósora – „rázkódni kezd értem Szajlán egy tölgy, vagy könnyet ejt egy jukka valahol Kaliforniában” – nem mentes némi kozmikus hanghordozástól, ám ez a „megrázkódtatás” nem fonódik össze a küldetés sikerével vagy sikertelenségével. E szempontból Oravecz kísérlete – az, hogy a költészet a történet példabeszédszerű rögzítésén túl a prófécia műfajába is beavatkozzon – alkalmi kalandozásnak tűnik. De – végiggondolva a feltevést – hogyan dönthető el egy hívő szemlélet számára, hogy Oravecz könyve valóban prófécia-e, azaz a paraszti világ példabeszédekben megmutatott rendje valóban követendő, azaz „Istentől való” rend-e? A zsidó gondolkodó és vallásfilozófus, Franz Rosenzweig véleménye valószínűleg az lenne, hogy meg kell várnunk: Oravecz példabeszédei csodává válnak-e, azaz megvalósul-e az előrejelzés: a paraszti világ Szajlában megmutatott rendje „igazzá bizonyul-e” a nép történetének idejében, azaz, egészen konkrétan (akár bizonyos „Istentől valóként” felismert csapások hatására), a ma emberének életformája visszafordul-e (valami hasonló) életmodell felé. A most már bibliai metaforaként felismert kötetcímadó Halászóember jellemzése – „mint egy népszínműben” – mindenesetre kevés esélyt ad e lehetőségnek. Ez azonban nem gyengíti a példázatok hatékonyságát: Oravecz könyvének jelenlegi legadekvátabb olvasata véleményem szerint a próféták elbeszéléseinek rendelkező beszédformájához áll közel.

Prágai Tamás