Hules Béla

Aktuális univerzum

    Észre kell vennünk, hogy „aktuális univerzumunk” – az a „kis-világ”, amelyben szokásos döntéseink legnagyobb részét hozzuk – mennyire szűk – vagy beszűkült.
    A gyanú csak lassacskán fogan meg bennünk; az is lehet, hogy egy életen át sem fogan meg. Hisz úgy véljük, ami nekünk adódik, az minden. Azaz nem is vélünk semmi ilyesmit; hosszú időn keresztül teljesen gyanútlanok vagyunk. Amit először észreveszünk, az olyasmi, hogy felfedezéseink gyarapodásával belénkdöbben: erre vagy arra mennyire nem voltunk tekintettel bizonyos döntéseinknél. Azután látjuk csak: jórészt nem az általunk megismert egész, hanem annak egy egyszerűsített váza – mondjuk így: korábban kialakult döntési rutinjaink – alapján cselekszünk.
    Ha tudatosan végigvizsgáltuk a helyzetet, rájövünk: mennél nagyobb részét vonnánk be mindazon adatoknak, amiket – mondjuk így – a legkülönfélébb „szakterületek” terén fokról fokra megszereztünk, amire mindezek összevetésével, boncolásával, „kritikai feldolgozásával” jutottunk, annál többször akadnánk meg nem csak jó lélekkel hozott pillanatnyi gyakorlati döntéseinkben, de valamely éppen elrendezendő gondolatmenetünk valamennyire áttekinthető végigvitelében is.
    Természetesen az utóbbi esetben, ha valamely részletben elmélyedünk, az ide vonatkozó „releváns univerzum” „széles mezőjét” fogjuk bekapcsolni, félretéve mindazonáltal bizonyos határos mezők felbukkanó adathalmazát. Azután egy másik területet vizsgálván ismét más – az előbb tekinteten kívül hagyott – részletek aprólékos vizsgálatába mélyedünk.
    Nagyon rosszul járnánk azonban, ha úgy vélnénk, most már minden így feltáruló részletet kötelesek vagyunk mindenkor minuciózusan szem előtt tartani. Ebbe a hibába estek, akik valamely megvilágosodás-értékűnek vélt részfelfedezés rabjaként mindent eme részterület összefüggésrendszerében kívántak megmagyarázni, félredobván a LÉT ebbe nem szorítható komplexitását; ehhez kívánván igazítani saját teljes gyakorlatukat – avagy a társadalom berendezését.
    Ha pedig egyszerre kívánnánk szem előtt tartani mindazt, amit a legkülönbözőbb területeken észrevettünk vagy felsejlett, reménytelenül elvesznénk az újabb és újabb kérdésekben, összevetésekben.
    Az eddigiek során figyelmen kívül hagytam mindazt a rengeteg bizonytalansági tényezőt, félkész választ, kételyt, amelyek épp a vizsgálódások elmélyülésével vétetik észre magukat, illetve a tudatlanságunkról való ama számtalan tapasztalatot, amelyre éppen újabb és újabb ismereteink megszerzése hívja fel figyelmünket minden lépésnél; az újabb és újabb vizsgálódásaink során felbukkanó újabb és újabb kérdések és kételyek – hogy ne említsem az egész tudomány- és eszméléstörténet ama tapasztalatát, hogy tegnapi-tegnapelőtti képünk mennyire hiányos, elnagyolt volt; hogy legjobb „nagyítóink” is mennyire torzítottak –, ha a kép „nagyjából és egészéből” kielégítőnek látszott is.
    A legrosszabb pedig, amit tehetünk, hogy mindettől megijedve mindazt, amivel jól-rosszul mindeddig mégiscsak elboldogultunk, félretolva, átengedjük magunkat a teljes szkepticizmus nagyon bölcsnek látszó kísértésének.
    Még annyit jegyeznék meg: ha valamely homályos módon kijelölhetnénk valamennyire ama „leszűkített”-nek mondott „aktuális univerzum” határait, amely által napról napra vezéreltetjük magunkat, döntéseink fajtája szerint ez az univerzum is nemcsak hol szűkebb, hol tágasabb, de döntéseink szerint hol egy valamely területe tágul, míg mások éppen szűkülnek vagy ki is esnek, hol meg éppen más motívumok kerülnek előtérbe– azaz soha nem eme képzetes (bár „leszűkült”) „egész” szerint fogunk dönteni, hanem bizonyos, éppen relevánsnak tűnő súlypontok alapján, ha vannak is – mondjuk így – bizonyos „állandóan szem előtt tartott »keretfeltételeink«”.