Schamschula György

A Wallenberg-rejtély

Szirmai István tanúságtétele

    A rendszerváltás szabadságigénye felnyitotta a lezárt irattárak ajtaját, és lehetővé tette az addig szűk körben – vagy még ott sem – ismert adatok, tények és történetek megjelenését a hivatásos kutatók és a laikus közvélemény előtt. Mégis maradtak olyan rejtélyek, melyeket mind a mai napig nem sikerült megfejteni, noha sok kísérletet tettek rá. Ilyen többek között Raul Wallenberg eltűnése, pontosabban elhurcolása és halála a Budapestet elfoglaló Vörös Hadsereg katonái által.
    Magától értetődően az orosz megszállás alatt a vörös katonák atrocitásait nem lehetett sem kutatni, sem ilyen irányú publikációkat megjeleníteni a kommunista párt ellenőrizte Magyarországon. Wallenberg nevét és magát a Wallenberg-ügyet is tanácsos volt elfelejteni. Csupán a nyolcvanas években – mikor a liberalizálódás megkezdődött a magyar közéletben – a nyugati sajtó nyomására tettek néhány bátortalan kísérletet annak felderítésére, hogy miért hurcolták el a fővárost megszálló csapatok a svéd állampolgárságú, diplomáciai védelmet élvező emberbarátot, és utána mi lett a sorsa.
    Gyakorlati okokból az elsődleges kérdés mindig Wallenberg sorsa volt: hátha lehet tenni még érte valamit. Az elhurcolás okairól kevesebb szó esett, mivel a második világháború viharában egy hadműveleti területnek számító városban az emberek élete igen csekély értékkel bírt, tehát bárki meggyilkolására, fogságba hurcolására vagy kifosztására és bántalmazására nem nagyon kellett az okokat keresni. Erről a kilencvenes években könyvtárnyi irodalom keletkezett. Az a tény, hogy Wallenberg svéd állampolgár volt és diplomáciai védelem alatt állt, szintén nem jelentett semmit, hiszen Sztálin katonái az elfoglalt magyar fővárost hadizsákmánynak tekintették közvagyonával, követségeivel és lakosságával egyetemben. Nemigen érdekelte őket a diplomata-útlevél.
    A fenti körülmények figyelembevételével megpróbálok rávilágítani a legvalószínűbb változatra: mi szolgáltathatott okot Wallenberg elhurcolására. Ilyen hosszú idő múltán és objektumok híján csak valószínűségről lehet szó.
    Nem vagyok történész, soha nem kutattam a Wallenberg-rejtélyt, a svéd diplomatáról, az üldözöttek támogatójáról is csak annyit tudtam, amit egy történelmi és politikai ismeretekkel rendelkező értelmiséginek tudni illik ma Magyarországon. A tragikus sorsú svéd történetével 91-ben vagy 92-ben kerültem közvetett kapcsolatba. Az V. kerületi MDF-szervezetben együtt voltunk tagok Szirmai Istvánnal, Pista bácsival, aki annak ellenére, hogy jóval nyolcvan éven felül volt, szellemileg friss ember maradt, noha mint a hasonló korúak többsége, inkább a múlt emlékeivel foglalkozott, mint a jövő problémáival.
    Az öregúr a húszas évek végén került fel Budapestre, és a székesfőváros rendőrségénél helyezkedett el, ahol a kellő idő elteltével elérte, hogy detektív lett belőle. Ilyen minősében szolgálta a fővárost, nyomozott zsebtolvajok és betörők, gyilkosok és orgazdák után, s mindig megmarad a szolgálati szabályzat és a józan emberség keretei között. 1945-ben őt is elfogták az oroszok, de a menetből megszökve visszatért Budapestre, és ott folytatta a nyomozói munkát, ahol abbahagyta. Hiába remélte, hogy szaktudására, bűnüldözői gyakorlatára szükség lesz, Rákosiék hatalomra jutása után eltávolították a rendőrség állományából, és hogy rosszabbul nem járt, azt csak annak köszönhette, hogy felesége a miniszterelnökségen dolgozott titkárnőként. Pista bácsi foglalkozást váltott: kitanulta a műbútorasztalosságot, és a Váci utcában megnyitotta kis üzletét, ahová sok más kuncsaft mellett apám is gyakran vitte romokban lévő bidermeier bútorainkat generálozásra. Fiával egy iskolába jártam, fiatalabb volt, mint én, de a játszótérről ismertük egymást, és ez az ismeretség a mai napig tart.
    Talán a leírtak miatt, talán másért, az öregúr MDF-gyűlésről hazafelé sétálva gyakran elevenítette fel régi élményeit, és sokszor folytattuk a lakásán, tea mellett mesélte egyes kiemelkedő nyomozását vagy kudarcát, illetve az adott korszak jellemzését egy rendőrnyomozó szemszögéből. Így került szóba többször is Wallenberg. Öreg „barátom” egyénisége és élete lehet a garancia arra, hogy amit elmondott, azt sem előnyökért, sem hírnévért nem mondta, s hogy jóval nyolcvan év fölött csak az általa igaznak tartott tények hagyományozása vezette. Szerette volna, ha az, amit megtudott, nem veszik el halálával, s örült, hogy egy közeli ismerősnek, aki közéleti ember is, elmondhatja sok más mellett a Wallenberg-sztorit, úgy, ahogy ő 1945-ben mint lelkiismeretes rendőrtisztviselő kiderítette.
    Az ostrom után a rendőrségnek rendkívül sok feladatot adott az eltűnt emberek és vagyonuk felderítése. Az elhurcolásból vagy munkaszolgálatból hazatértek keresték még életben lévőnek hitt hozzátartozóikat, az itthon maradottak a katonákat vagy azokat, akik a hazánkon átáramló front idején eltűntek. Persze az anyagi értékek is szétszóródtak vagy megsemmisültek. A nyilas uralom rablásait az oroszok fosztogatásai követték, őket pedig a hazai csőcselék rombolása.
    A rendőrnyomozók a sokféle információt mozaikszerűen összerakva próbálták felderíteni, amit lehetett, és igen sokszor olyan ügyre bukkantak, melyet talán nem is szándékoztak kideríteni. Szirmai detektív is így került kapcsolatba a Wallenberg-üggyel, noha elmondása szerint nem kapta feladatként a svéd diplomata eltűnésének és sorsának felderítését. Ellenben bejelentések nyomán tudomására jutott, hogy sok magyar állampolgár – elsősorban a zsidótörvények által diszkriminált családok – vagyonuk mobilizálható részét Wallenbergnek adták át megőrzésre, hogy a vészkorszak elmúltával újra tudják kezdeni életüket. Sokuknak bujkálni kellett, hamis papírokkal próbálták átvészelni a kritikus hónapokat.
    Mint tudjuk, Wallenberg ahol tudott, segített. Emberbaráti tevékenységéről könyveket írtak, részletezve, milyen eszközöket, módozatokat talált ki és milyen veszélyeket vállalt, hogy megmentsen embereket. Biztosak lehetünk benne, hogy ha módjában állt, vállalta az üldözöttek vagyonának megőrzését bízva abban, hogy mint diplomáciai védettséget élvező személy lakásán nem kell a németek és a nyilas karhatalmi szervek kutatásaitól és rablásaitól tartani. A sors csúnya tréfája, hogy a németek és szövetségeseik valóban nem nyúltak sem a diplomatához, sem az általa őrzött – és ma már felderíthetetlen értékű – készpénz-, nemesfém- és ékszervagyonhoz. Ezzel szemben az orosz csapatok – akiktől az üldözöttek a felszabadítást, Wallenberg pedig valószínűleg védencei személyi és vagyoni biztonságát remélte – elhurcolták a diplomatát, hogy kifoszthassák lakását és az egyéb helyen elrejtett értékeket. (A budapesti követségeket ért támadások és a követségek személyzete elleni szovjet atrocitásokról egyébként Ungváry Krisztián Budapest ostroma című kitűnő munkájában részletesen beszámol. Ebből kitűnik, hogy a Wallenberg elleni fellépés nem volt példa nélküli a főváros ostroma idején.)
    Az öreg detektív információi szerint több teherautóval szállították el az oroszok a lakás berendezéseit. Természetesen, hogy mit szállítottak el, azt nem lehetett kideríteni, hiszen senkinek sem volt bátorsága szemügyre venni vagy a szovjet katonák „spediciós” tevékenységébe beavatkozni. Ha mégis lett volna ilyen, az nem tanúskodhatott volna.
    Bár hivatalosan az oroszok rablásait – mint már említettem – nem volt szabad a magyar hatóságoknak vizsgálni, Szirmai István megpróbált további részleteket megtudni. Azt, hogy Wallenberg egy munkatársát – állítólag a sofőrjét – szintén elhurcolták, csak mint bizonyíthatatlan információt kapta. További személyeket keresett. Feltételezte, hogy a svéd, aki nagy társasági életet élt annak érdekében, hogy minél több személyi kapcsolatot építhessen ki az akkori hatóságok vezetőivel és meghatározó politikusokkal, hogy védencei körét ezzel is bővíthesse, nagyobb számú személyzetet tartott. Legszorgosabb kutatásai ellenére sem talált élő személyt, aki Wallenberg háztartásában dolgozott. A lelkiismeretes detektív ebből is arra következtetett, hogy az oroszok mindenkit elnémítottak, aki felvilágosítást adhatott arról, hogy mit vettek el a diplomata lakásából. Feltételezve azt a sok helyen megjelent véleményt, hogy Wallenberget a katyni vérengzés iratainak ismerete miatt kellett eltüntetni, nem találunk magyarázatot arra, hogy szakácsnőjét vagy inasát miért vonták be az ügybe. Hiszen olyan súlyú és értékű információkat, mint a lengyel tisztek tömeges kivégzései egy diplomata nem a háztartási személyzettel oszt meg. Ellenben a nagy mennyiségű átvett és a lakásán tárolt érték biztosan nem kerülhette el a lakásban mozgó alkalmazottak figyelmét.
    Ugyancsak gyenge lábakon áll az a vád, hogy a svéd diplomatát kémkedésért ítélték volna el. Teljesen értelmetlen dolog volt a jelentéktelen, leharcolt magyar haderőről a vele harcban nem álló nyugati hatalmaknak adatokat adni. De ha még így is lett volna, ezzel Wallenberg csak az oroszok szövetségeseit segítette, és információinak egy része a hírszerző szolgálatok együttműködése révén a Vörös Hadsereg felderítését szolgálta volna. Különben a szovjet hadsereg a többi semleges ország budapesti nagykövetségét sem azért szállta meg, hogy kémeket keressen, hanem hogy fosztogasson. Miért pont Raul Wallenberg lett volna kém? Valószínűleg valamit kellett felelni a nemzetközi érdeklődésre, és ismerve az oroszok beteges félelmét a kémektől, amit a szovjet rendszer is erősített, hiszen minden hibát és kudarcot a külföldi ügynököknek tulajdonított, a kémkedési vád volt a legegyszerűbb és legelfogadottabb a kellemetlenkedők likvidálására. Ezt a gyakorlatot aztán a Rákosi-korban az ÁVH is átvette, mint tudjuk, és mindenkit, aki ellen konkrét bűncselekményt nem tudtak felhozni, kémkedésért ítéltek el.
    Azt hiszem, Wallenberg esetében a likvidálás oka a rábízott értékek elrablása volt, és ehhez a színlelt vád a kémkedés.
    Arra a kérdésre, hogy miként jutott szovjet tisztek tudomására a Wallenberg lakásán lévő értékek nagysága, Szirmai úr nem tudott felvilágosítást adni, és azt hiszem, ezt senki sem fogja már kideríteni. De tulajdonképpen mellékes; lehet, hogy egy magát menteni akaró nyilas vagy talán a besúgásért pénzt remélő bűnöző volt az informátor, azt is feltételezhetjük, hogy a háború utolsó évében Budapesten elég sikeresen működő szovjet felderítés szolgálhatott adatokat.
    Ennyi volt az, amit az öreg rendőr a rendszerváltás után el mert mesélni a Wallenberg-ügyről. Évtizedekig őrizte a titkot – és ki tudja, hány titkot őrzött meg örökre –, míg talált valakit, akinek elmondta. Kötelességemnek érzem, hogy mielőtt követném egykori barátomat oda, ahol már semmi sem titok, közzéadjam emlékeit. Tudtam, hogy alapjában véve lehangoló, hogy egy ilyen nagylelkű, bátor embert, mint Raul Wallenberg, aljas nyereségvágyból gyilkoljanak meg, de vegyük figyelembe, hogy az egész XX. század elég lehangoló volt. Számomra Wallenberg élete tanúság arra, hogy egy ember ott tudta hagyni a családi vagyon adta kényelmes életet, egy semleges ország biztonságát, és magasabb rendű erkölcsi parancsnak engedelmeskedve elment menteni a veszendőket és segíteni a szenvedőket. Mai pénzközpontú és globálisan anyagias világunkban az ilyen példák adnak reményt arra, hogy egyszer talán felépül egy morális értékeken nyugvó emberi társadalom.